Mérges imák

Mára közhellyé vált a mondás, amely arra figyelmeztet bennünket, hogy ne a borítója alapján ítéljük meg a könyvet. Sok esetben valóban érdemes megfogadni ezt a tanácsot, Szőcs Petra legújabb verseskötetével azonban kivételt tehetünk. A gonosz falu legszebb lakói című kötet borítója ugyanis a mexikói szürrealista alkotó, Leonora Carrington Bird Bath című festményének felhasználásával készült (borítóterv: Pintér József), amely a versekhez hasonlóan felidézi a középkor, a mesék és az álmok világát. A kép középpontjában álló madárcsőrös orvos és a szerzetes alakja szintén felbukkan a kötetben, a testi és lelki gyógyulás igénye, valamint az arra irányuló hiedelmek és praktikák számos versben tematizálódnak.

A mesékre emlékeztető cím a hétköznapiságtól való elmozdulást sejteti: a „gonosz” és a „legszebb” jelzők közti feszültség felidézi a tündérmesékben egyértelműen elválasztott jó és rossz kategóriáit, míg a falu helyszínéről (ebben a kontextusban) a népmesék jellegzetes alakokban bővelkedő, ma már archaikusnak ható világára asszociálhatunk. A mesékben a külsődleges szépség általában a pozitív szereplők tulajdonsága, például a megmentésre érdemes királykisasszonyé, ellentétben a csúf és gonosz boszorkánnyal.

A kötet szövegei azonban túlmutatnak ezen a merev dichotómián:

sem a külső, sem a belső szépséget nem tételezik természettől fogva adottnak, s az értük való küzdelem felmutatása mellett a társadalmi elvárásokkal szembeni kritikai gesztusok is megjelennek. A mesei elemek és a kisközösségek hiedelemvilágának összekapcsolása tömör, mégis érzékletes képek társítása által valósul meg, s a vizualitás meghatározó szerepet tölt be a filmrendezőként is tevékenykedő szerző verseiben. Ennek köszönhető, hogy a tematikus és műfaji gazdagságot mutató kötet nem válik széttöredezetté, sőt szinte észrevétlenül rendeződnek egésszé a betegségről, halálról, emlékezetről, családról, szerelemről és női sorsokról szóló darabok, legyen szó gyászversről, naplójellegű feljegyzésről vagy éppen a szövegek között „áthaladó” fényképről.

A különböző betegségek ábrázolásának kérdése a közelmúltban tapasztalt és a kötetben is megjelenő koronavírus-járvány szempontjából különösen izgalmassá válik.

Az elmúlt években megnövekedett figyelem övezte a járványok történetét,

a betegségek megelőzését és gyógyítását szolgáló gyakorlatokat, valamint az autoritástól érkező intézkedésekre adott egyéni és közösségi reakciókat. Ez az érdeklődés a társadalomtudományok témaválasztásaiban és a társadalmi-közéleti figyelem szintjén egyaránt megmutatkozott, hatása pedig a friss publikációkban is tetten érhető. A Czeferner Dóra és Fedeles Tamás által szerkesztett Dögvészkalauz – Járványok és gyógyításuk története az ókortól napjainkig című gyűjtemény például a nagy hatású pandémiák közérthető bemutatását tűzi ki célul, H. Nagy Péter Karanténkultúra-köteteiben pedig a koronavírus-járvány kulturális vonatkozásai tárulnak fel olvasmányos stílusban.

A témában kevésbé járatosak is szokatlan lelkesedéssel kezdtek középkori és újkori járványokról olvasni:

a szépirodalmi művek közül Daniel Defoe A londoni pestis és Albert Camus A pestis című regénye ismét népszerű olvasmánnyá vált, de Boccaccio addig (elsősorban) iskolai olvasmányként forgatott Dekameronja is egyre több helyen került le a polcról. Ez teljesen érthető, hiszen minden pandémiával kapcsolatos információ alapul szolgált a krízissel való megküzdés követendő vagy éppen kerülendő mintáinak kialakításához. A múlt és jelen váratlan összekapcsolódásának élményét pedig kiválóan ragadják meg A gonosz falu legszebb lakóinak betegségtematikájú versei, amelyek bár nem szűkíthetők le a koronavírus-járvánnyal való küzdelemre, mégis képesek felidézni a közelmúlt tapasztalatait.

Szőcs szövegeiben a különböző kórok elleni küzdelem időtlenségét a régi praktikák beemelése és napjaink környezetébe helyezése érzékelteti, a jelen szemszögéből elavultnak tűnő tanácsok egyenlő súllyal esnek latba a ma alkalmazott kezelési módokkal. Ezt a szerkesztési elvet figyelhetjük meg például a Járvány című versben, amely egy teljesen átlagos, prózai helyzetképpel indul: „Tápszeres kávé mellett olvassuk a tegnapi statisztikát, / megint elhunyt egy túlsúlyos család. Mi is kövérek vagyunk.” A túlsúly és a táplálás szükségessége közti ellentét szinte észrevétlenül alapozza meg a kiszolgáltatottság tapasztalatának átütő ábrázolását, ezt követően ugyanis az egymástól és az orvosoktól való rettegés egyre fenyegetőbb képei következnek, mígnem a fokozódó érzelmi telítettség a füvek égetésének, valamint a „mérges imák” mormolásának aktusában jut kifejezésre.

Ebbe a láncolatba természetes módon illeszkedik a Sion-hegy képe,

amely a remény elvesztésének univerzális tapasztalatára is felhívja a figyelmet: „beteg lett a szívünk, meghomályosodott a szemünk / a Sion hegyéért, mert elpusztult, rókák futkosnak rajta!” A vers a beletörődés hangjaival zárul, az egyetlen reményt a külső események, a rókák mozgásának figyelése jelenti, kifejezve ezáltal a bezártság tapasztalatát is. Látható, hogy még az aktuális krízishelyzethez leginkább kapcsolódó darab is képes túlmutatni sokkoló benyomások puszta rögzítésén, elkerülve a maszktematika könnyen kínálkozó, túlhajtott kliséit.

A betegségek nincsenek minden esetben konkretizálva, a hangsúly sokkal inkább a velük való megküzdés módjára helyeződik. A kötet nyitódarabjában (A monasztikus szigeteken rossz a levegő) például a versbeszélő egymás mellé helyezi a „krétázott csónak”-ban utazásra és a „kék füvek” égetésére vonatkozó tanácsot a telefonálás kötelezettségével, így összekapcsolja különböző időszakok szimbolikus tárgyait és szokásait. Ehhez megfelelő kontextust biztosít a versben megjelenő Lazzaretto Vecchio szigete, amely a középkorban és a kora újkorban pestiskórház helyszíneként szolgált. A betegek elkülönítését és gyógyítását szolgáló terület egyaránt felidézi a múltbeli kezelési gyakorlatokat és a hozzátartozók aggodalmát.

A különböző képek tehát nem önkényesen vagy hatásvadász módon kerülnek egymás mellé,

hanem a versbeszélő lelkiállapotához és a vershelyzet logikájához igazodnak. A gyógyulás reményét kínáló tér, a velencei monasztikus sziget nemcsak a nyitódarabban jelenik meg, hanem egy egész ciklust összetartó elemmé válik. A helyszínt nem ismerő olvasó számára azonban némileg zavaró lehet, hogy a sziget neve egyes és többes számban is felbukkan. Valójában több Velencéhez tartozó szigetről van szó, amelyeken különböző, idővel változó funkciójú épületek voltak találhatók: pestis- és leprakórház, elmegyógyintézet és kolostorok. A helyszínek némelyike ma már múzeumként várja a látogatókat. Természetesen ezen információk hiányában is megragadhatóvá válik a tér sajátos, betegségekhez és gyógyuláshoz köthető atmoszférája, illetve az épületek és az azokban zajló gyakorlatok célja közötti hasonlóság. A következetlen fogalomhasználat mégis megakaszthatja a befogadás folyamatát.

A kórházaknak, majd elmegyógyintézetnek is helyet adó tér a Tizennégy arckép a monasztikus szigetről című ciklusban már elsősorban a lelki problémák bemutatásának hátteréül szolgál: a betegség fogalma alá pszichológiai és mentális tünetegyüttesek rendeződnek, amelyek definiálása és kezelése számos nehézségbe ütközik. A megjelenő alakok identitása legtöbbször a kezelés ideje alatti viselkedésük, tapasztalataik vagy a múltbeli emlékeik által rajzolódik ki. Bár a Margaret című versben a kezelés előtti és utáni állapot különbsége a testtartás és a gesztusok eltérése által érzékelhető,

a versek többségében az „arckép” jellegzetes tulajdonságok metaforájaként működik,

mely csak aktív értelmezői tevékenység eredményeként válhat teljessé. A Shaya című vers például a címszereplő problémájának vagy hátterének részletezése helyett a hipnoterápia sikertelenségének tárgyilagos megállapításával indul, majd néhány sorban, egy érzékletes, többféleképpen értelmezhető kép segítségével magyarázza ennek okát: „Hiába próbáljuk megfejteni, miért nem dönt soha, / csak magát látja, ahogy háttal távolodik egy tükörben, / kezében piros lámpa kattog.” A Labodát Róza című szövegben pedig sem a címszereplő identitása, sem problémáinak oka nem tisztázható a szokásos fogalmak mentén, pusztán a betegség ténye regisztrálható teljes bizonyossággal: „Nem férfi, nem nő, nem hermafrodita, / nem lány, nem fiú, / hanem minden. / Nem szomorúságtól, nem a génjei miatt, nem vírustól / betegedett meg, / hanem mindentől.”

A következetesen használt tagadó forma látszólag ellehetetleníti az „arckép” felvázolását,

ráadásul az értelmezést leszűkítő tagadószókkal szembekerülő „minden” névmás hirtelen túl tágra nyitja a lehetséges magyarázatok terét. A tagadó formák és az általános névmások szabályos váltakozása azonban egy könnyen átlátható, a rend és a biztonság érzetét keltő szerkezetbe rendeződik, így a biológiai nem besorolhatatlansága az „arckép” egészének harmóniáját nem zavarja meg.

A ciklus jellemzően rövid terjedelmű darabjai tehát a hosszabb versektől eltérően kerülik az általános, mindenkire érvényes útmutatások megfogalmazását.

Különösen izgalmas, hogy a ciklus záródarabja a szó elsődleges értelmében vett kép,

amely a tizennegyedik helyet elfoglalva, címmel ellátva integrálódik a versszövegek közé. Az áthaladó című alkotás ugyanis egy épületrészről készült fénykép, amelynek ablakában egy imádkozó alak látható. A címszereplőről azonban szöveges reflexió hiányában nem tudunk meg többet, csupán a távolból szemlélhetjük őt. Az áthaladó leképezi a szigeten csupán rövid időt töltők kilétének rejtelmességét, egyben rámutat a vizuális és verbális közlések egymást kiegészítő voltára.

A betegségek mibenlétének és kezelési lehetőségeinek bemutatásához hasonló árnyaltság jellemzi a női szereplehetőségekkel számot vető verseket, amelyek leginkább A molett menyasszony sminkje című egységben kaptak helyet. A ciklus címadó szövegében a versbeszélő testi hibái kerülnek előtérbe, amelyeket ma már némileg szokatlan, de különleges hangzású szépítőszerekkel próbál eltüntetni: „Arcom hájas, főleg a pofazacskók alatt és tokában, / ezért a szememet húzom ki berlini kékkel. […] Szempillámat indigóval festem, / szakállamat báriumos szőrvesztővel irtom.”

A praktikák felsorakoztatása a mai igyekezetekre vonatkozó kritikai gesztusként is olvasható.

Szintén szokatlan módon jelenik meg a halálig tartó hűség gondolata, hiszen az elköteleződés boldog kijelentése helyett morbid fenyegetéssel találkozunk: „Örökre velem maradsz, / mert hamut szórok a bőröndödbe.” Az együtt eltöltött élet önként meghozott döntés helyett kényszerként tűnik fel, a hamu képe pedig az esküvő kontextusában szokatlan és kizökkentő módon utal a halál jelenlétére. Az álmokban való csalódottság érzése hasonlóan kendőzetlenül jelenik meg A többi Greta legyen boldogabb című versben: „Dögöljön meg, aki ikerlángokról beszél. / Nem vesz el senki, azért a bolerót és az övet megtartom. / Most már rajtatok a sor, nekem ez volt az álmom, / legyetek boldogok, menyasszonyok.” Az előző vershez hasonlóan itt is a menyasszonyság külső jelölői állnak a középpontban, a versbeszélő a tárgyak sorsának feltárása által ad számot saját helyzetéről. Bár a kötet egészében kétségtelenül a tárgyias nézőpont válik dominánssá,

a szubjektív perspektíva érvényre juttatását, az indulatok kendőzetlen ábrázolását megvalósító szövegek teszik igazán sokrétűvé a kötetet.

Enélkül az egyébként erős, sűrített képek sorozata is könnyen monotóniába fulladhatna, míg az új jelentésrétegeket nyitó szubjektív megjegyzések a mérsékelt alkalmazásnak köszönhetően elkerülik a túlmagyarázás csapdáját.

A komplex és elgondolkodtató darabok mellett azonban néhány kevésbé izgalmas, pusztán a bevált értelmezői reflexekre rájátszó szöveg is szerepel a kötetben. Ilyen a Családi kör című vers, amely a divatlap 1935-ös karácsonyi különszámának felidézésével mutat rá a feminista törekvések ellenséges fogadtatására: „Nem kell megijedni: a nő egyre több jogot akar, de végül / az otthon felé tart, nem lesz külön erő, külön akarat, / csak nő.”

A kötet mintaolvasója számára az ehhez hasonló sorok nem bírnak revelatív erővel,

így az értelmezői tevékenység csupán a maradi nézetek feletti szörnyülködésre korlátozódik. Bizonyos esetekben pedig egy erős alapötlet tét nélküli variációja figyelhető meg: a kötet legrövidebb darabjai közé tartoznak azok a ready-made szövegek, amelyek különböző foglalkozású nők (textilművésznő, geológiai szakírónő, operatőrnő) emlékezetét, pontosabban annak elégtelenségét mutatják be néhány sorban, utalva az általuk létrehozott produktumok érdektelenségbe süllyedésére vagy elérhetetlenségére. A geológiai szakírónő emlékezete című szöveget például a könyvesboltok vagy antikváriumok honlapját idéző sorok alkotják: „Észak-Amerika, egyetemi tankönyv, 1968, nem rendelhető / Dél-Amerika, egyetemi tankönyv, 1969, nem rendelhető”. Bár az alapkoncepció remek,

a kötet különböző pontjain elhelyezett darabok csupán különböző, végtelenségig folytatható variációknak tekinthetők,

amelyek befogadása könnyen válik rutinszerűvé, aláásva az alapötletben rejlő, valóban megdöbbentő erőt.

A versek többsége mindazonáltal váratlan és hatásos képeket sorakoztat fel, új összefüggéseket teremtve a mindennapi életben használt vagy éppen a látszólag feledésbe merült fogalmak között. S bár a versszövegek egy idő után hajlamosak elhalványulni az emlékezetünkben, a berlini kéket és báriumos szőrvesztőt használó molett menyasszony figurája vagy a kék füvek égetésének képe nagy valószínűséggel megragad a memóriánkban, a monasztikus szigetek távoli és mégis ösztönösen ismerős atmoszférájával együtt. Az sem kizárt, hogy az erőteljes vizuális benyomások hatására kedvet kapunk a szerző filmes munkásságának megismeréséhez is, abban reménykedve, hogy a tenger, a szerzetesek, egy titokzatos orvos vagy talán a berlini kék szín ezen alkotásokban is felbukkan valahol…

Szőcs Petra: A gonosz falu legszebb lakói, Magvető, Budapest, 2022.

A borítófotó forrása a Fiatal Írók Szövetsége Facebook-oldala.