Andrew Dominik leírása szerint a Szösziben az események és a képek lavinaszerűen ömlenek rá nézőre. Azt viszont kihagyta, hogy ezzel a koherenciát, mondanivalót és nagyrészt az élvezhetőséget is maga alá temeti a hó.
A kis Norma Jeane-t édesanyja az éjszaka közepén autóba ülteti, és egyenesen az égő Hollywood Hills felé veszi az irányt. Amikor a rendőr megállítja és arra kéri, hogy forduljon vissza, Gladys azt válaszolja: „De én szeretném közelről látni a poklot.” Hasonló tételmondat lebeghetett Andrew Dominik (Ölni kíméletesen; Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford) szeme előtt is, amikor elkezdte a már 2010 óta húzódó, Joyce Carol Oates regényéből inspirálódó Szöszi (mely fordítással egy csapásra komolytalannak hangzik a cím) miliőjének tervezését. A Marilyn Monroe-jelenséget fikciós narratívába oltó Netflix-dobás amellett, hogy 2022 egyik legjobban várt, csak streaming felületen megtekinthető filmje,
illeszkedik abba a kortárs tendenciába is, mely ismert, lelki, szellemi vagy egzisztenciális válságot megélő nőket állít a középpontba:
a Kristen Stewart főszereplésével készült Spencer kezdte, majd a Szöszi után októberben a Sisiről szóló Fűző folytatja a sormintát, de ide vehetjük a tavalyi Tammy Faye szemeit, vagy a 20. századi francia szellemíró történetét feltáró 2018-as Colette-et is.
A megtekintés előtt is szembetűnő különbség, hogy a legmagasabb besorolással (NC-17) fémjelzett alkotás egy választott, rövidebb időszak feltárása helyett a színésznő (Ana de Armas) életét – kisebb-nagyobb kihagyásokkal – gyerekkorától egészen haláláig követjük, mellyel párhuzamosan a játékidő is hosszabb, hiszen 166 percével átlagosan háromnegyed órát ver az említett mezőnyre. Látjuk mentális betegséggel küzdő édesanyjával (Julianne Nicholson), első szerepének castingján, pin-up girlként, befutott dívaként és összeomló, drogproblémákkal terhelt sztárként, de ugyanígy naiv kislányként (Lily Fisher), szenvedélyesen szerelmes kamaszként, alávetett szexbabaként vagy depressziós, borderline személyiségzavartól szenvedő fiatal felnőttként.
A Szöszi rendkívül tömény nem csak narratív, hanem formai szempontból is.
Gyakran váltunk – akár egy snitten belül is – fekete-fehérből színesbe, 4:3-ból 16:9-be, a kameramozgások széles spektrumát alkalmazza a film, manipulálja (nyújtja, szűkíti, torzítja) az expresszív képeket, és játszik a fókusszal is.
A koncepció tiszta és világos: Marilyn tudatának tornácáról tudósítva többet tudjunk meg arról, hogy – még ha rengeteg dolog a valóságban nem is történt meg, vagy nincs rá konkrét bizonyíték – mi vezetett az ünnepelt, de végletekig kihasznált nő öngyilkosságához. Ehhez az alkotók forma és tartalom szimbiózisában gondolkodtak:
Norma Jeane élete egy eklektikus, lázálomszerű káosz, melyhez mind a történetnek, mind a látványnak illeszkednie kell.
A Szöszi ebben az olvasatban inkább érzet, mintsem film, mellyel alapvetően nincs probléma, hiszen a Spencer is ugyanezen a vonalon mozogva engedett bepillantást Diana hercegnő karácsonyába. Viszont míg utóbbinál nem kellett mindig látnunk, de egy gesztusból is éreztük a borzalmat, addig előbbi hiába kínálja premier plánban brutalitását, az csak ideig-óráig fedi el a faék egyszerűségű üzenet banalitását. Pablo Larraín filmje az általa bemutatott rövid perióduson túlmutató komplex drámává válik, ahol a múlt sérelmei ténylegesen nincsenek ott a vásznon, mégis annak lenyomata Kristen Stewart arcára van írva, a Szösziben viszont a rengeteg esemény és a kaotikus képek között elveszik a jelentés.
Andrew Dominik filmje
sokat markol, de keveset fog: felsejlik ugyan egy-egy jelentősebb viszony vagy megrázó emlék, ám egyik sincs lekerekítve,
így nem tudjuk meg, miért szakadt meg a kapcsolat az „ikrekkel” (Charles Chaplin Jr., Edward G. Robinson Jr.), hogyan vált el Joe DiMaggiótól (Bobby Cannavale), vagy mi vezetett az Arthur Millerrel (Adrien Brody) folytatott házasságának bukásához. Persze igazából ezek mind-mind mellékkörülmények – hiszen a hangsúly Marilyn belső folyamatain van –, mégis, a néző kellemetlen zavart érez, amikor rákapcsolódik az egyik szálra, majd pár perccel később azt egy olcsó inzertben vagy mindenféle magyarázat nélkül zárják le.
A Szöszi olyan fragmentált, mint az emlékek Marilynről: egy megbomlott elme padlón heverő töredékei, melynek ha meg is lenne minden darabja, akkor sem tudnánk rekonstruálni eredeti alakját. Csakhogy a narratíva katarzis helyett inkább közönyben csúcsosodik ki, mivel
a jelenetek között sokszor nincs kauzális kapcsolat, a kreatív képi világ pedig záros határidőn belül ellövi minden puskaporát.
Sőt, legkésőbb a film közepétől az is nyilvánvalóvá válik, hogy a folyamatos képarány cserének, továbbá a fekete-fehér és színes snittek váltakozásának (a rendező által bevallottan) nincsen jelentése, csak esztétikuma: mindössze azért alakult így, mert az alkotók szerint bizonyos részek így, mások úgy néznek ki jobban. Többször is előfordul, hogy ugyanazon egységen belül lesz szűkebb a szélesség úgy, hogy arra látszólag semmi szükség, ahogy az egyik pillanatban pompás ruhakölteményben ragyogó Marilynről a következő beállításban eltűnnek a színek.
Mindezeken felül – a valóban kiváló kompozíciók mellett – a Szösziben vannak szokatlanul silány minőségű szegmensek is, mint a számítógépes animációval készült magzat visszatérő képe, vagy ahogy az elnök pontosan akkor élvez el, amikor a tévében éppen felrobban valami.
Sokszor válik didaktikussá, monotonná és túlnyújtottá egy-egy jelenet,
gondolva a trailerben is látott, ikonikus szoknya fellibbenésére, amit hosszú percekig húznak teljesen feleslegesen (és amiben szintén indokolatlanul vált színesre a kép egy beállítás erejéig). A tragikus sorsú sztár személyiségrétegeinek boncolgatása helyett Andrew Dominik csak a felszínt kapargatja, kizárólag a szenvedés primer dimenzióját ragadja meg. Így a dramaturgiai céllal kiegészített események – melyek legtöbbször inkább gyengítik, mintsem erősítenék a narratívát – kényszeresen önismétlő, fedezet nélküli áldozatpornóba csapnak át, melyekhez a közönség csak rövidebb periódusokig tud kapcsolódni – addig, amíg lassan kiderül, hogy szinte mindegyik félbemarad.
Viszont ha más nem is, az vitán felül áll, hogy a főszerepet játszó Ana de Armas mimikájában, akcentusában és gesztusaiban is megszólalásig Norma Jeane Mortenson. Olyannyira, hogy amikor feltűnik a mozivásznon,
nehéz eldönteni, hogy eredeti felvételt, vagy egy replikát látunk.
A kubai színésznőn tényleg nem múlt semmi, bár az általa is felhozott kendőzetlen szexualitás az előzetes ígéretekkel szemben moderált kereteken belül marad. A probléma gyökere nem az, hogy nincs több 18+-os jelenet, ám amikor a film kampányának nagy része erre az aspektusra épít, furcsán veszi ki magát, hogy végül – főleg a Netflix hatására – a legtöbb ilyen blokk a vágóasztalon végzi.
A Szöszi egy majdnem három óra hosszú látomás, aminek a végére „csak” annyi válik világossá, amit eddig is tudtunk: a sikerek mögött Norma Jeane gyerekkorától kezdve többszörösen traumatizált, pszichés gondokkal küzdő, apakomplexusos nő volt, akit Hollywoodtól egészen az amerikai elnökig csak játékszernek, kelléknek, használati tárgynak tekintettek. Andrew Dominik mindent, sőt annál is többet megtesz, hogy elérje a kívánt hatást, ám pontosan ez okozza projektjének csúfos bukását: a Szöszi
úgy akar egyszerre minden lenni, hogy egy széteső, ingerekben gazdag, de koherenciát nélkülöző vizuális orgiává válik,
mely nem váltja be az előzetesekben másodpercekre felvillantott magas minőség ígéretét.
Szöszi (Blonde), 2022. Rendezte: Andrew Dominik. Írta: Joyce Carol Oates regénye alapján Andrew Dominik. Szereplők: Ana de Armas, Lily Fisher, Julianne Nicholson, Tygh Runyan, Evan Williams, Xavier Samuel, Sara Paxton, Adrien Brody, Bobby Cannavale, Caspar Phillipson. Forgalmazza: Netflix
A Szöszi a Magyar Filmadatbázison.
