Esztétikus ámokfutás

Szeptember 8-án került a hazai mozik vásznára az A24 legújabb horrorfilmje, az Ők, Alex Garland rendezésében. Garlandot több filmjéért is ismerhetjük, de főleg leghíresebb alkotását, az Ex Machinát emelhetjük ki, ami kiválóan keverte a sci-fi kontextust a klasszikus suspense-thriller műfaji elemeivel. 

A rendező új filmjének előzetesében mégis egy teljesen más alkotói perspektívát lengetett be. A bő két percben lefestett disszonáns hangulatvilág határozottan egy Ari Aster-filmre emlékeztetett, így máris nagy érdeklődéssel (és mi tagadás – elvárásokkal is) ültem be a filmre.

Egyáltalán nem tartottam attól, hogy Garland ne tudna felérni a történet és műfaj emelte kihívásokhoz,

az viszont aggasztott, hogy semmi igazán újat nem fog tudni alkotni, ezen a már korábban mesterien kitaposott ösvényen.

A történet az A24-filmeknél jól bevált atmoszférikus horror zsánerhez méltóan egy személyes sors sötét és tragikus premisszájából bontakozik ki. A főszereplő, Harper (Jessie Buckley) szembesíti férjét, Jamest (Paapa Essiedu), hogy be fogja adni a válópert, mert érzései elmúltak, és képtelen tovább elviselni a férfi toxikus és abuzív viselkedését. Mire férje először öngyilkossággal fenyegetőzik, a vita hevében pedig megüti feleségét, majd azonnal megbánja és bocsánatért esedezik. Harper ezt, hirtelen sokkjából még fel sem eszmélve kategorikusan elutasítja, kizárja őt a lakásból, mire férje leugrik a ház tetejéről.

Ezt a traumát és morális útvesztőt boncolgatja a film Harper szemszögéből.

Az özvegy az eset után elutazik egy angliai faluba, hogy a világtól elvonulva feldolgozza a történteket. Kínozza a lelkiismeret-furdalás, de közben újra és újra csak győzködi magát, hogy azt tette, amit kellett: legyen már végre szempont az ő boldogsága is. Kényelembe helyezi magát a vidéki kúriában, ám pár nap elteltével lassan kezdenek testet ölteni a belső démonai, amelyek a nyugodt elvonulást hamar rémálommá változtatják.

Titokzatos és groteszk férfi karakterek bukkannak fel körülötte, akik szép fokozatosan közeledni kezdenek hozzá. Mindenféle magyarázat nélkül, egyre nyugtalanítóbb szituációkba és párbeszédekbe kényszerítik. Ami pedig ennél is felkavaróbb, folyamatos olyan utalásokat tesznek, mintha részletesen tudnák azt, ami a főszereplő férjével történt. Garland hamar rávezeti a nézőt, hogy elsősorban ne Harper fizikai biztonságát, hanem sokkal inkább mentális integritását érezze veszélyben. A közönség megnyugvására hamar kiderül,

ez a film nem tartalmaz sem jumpscare-t, sem véres/erőszakos tartalmat.

Ennek felismerésével pedig lehetőség nyílik az alkotás gondolatiságának mélyebb vizsgálatára. Persze az elnyert elmélkedő nyugalom azért is kapóra jön, mert így a film tetőpontja még inkább váratlanul ér minket.

Az Ők a sötét eseményeket használja üzenete közvetítésére, sosem teljesen felfedve szándékát, ahogy azt sem, hogy mi az, ami valóság, és mi az, ami csak Harper belső világában történik.

Mindezt az ellentmondást csak erősíti a baljós eseményekkel kontrasztban álló, ízléses, és tiszta látványvilág,

ami a fakó és túlszaturált képek akár egészen hirtelen váltakozását sem fél bevetni. A zene Harper magas és a démonok mély hangjának organikus összeolvadásából épül fel, az idő előrehaladtával pedig kifinomult ütemben ez a motívum egyre erőszakosabb és erőszakosabb lesz.

A hangulatot jól kiegészíti az ősi angolszász folk-motívumok vissza-visszatérése.

Ezek azok az eszközök, amik a film első háromnegyedét szorosan összefűzik, és az atmoszférát szinte elviselhetetlenül feszültté teszik.

A karakterkészlet a már a könyökünkön kijövő horrorfilmes sémákat követi (ártatlan fiatal nő az áldozat, kedvesnek tűnő, de rejtélyes férfi az antagonista), de azokat legalább magas színvonalon hozza. Rory Kinnear például egymaga játssza az összes démoni karaktert, de sokszínű, emlékezetes alakításának köszönhetően ez a rendezői döntés teljes mértékben értelmet nyer, sőt értékes pillére a disszonanciának és a toxikus párkapcsolatok elemzésének is. Kinnear karakterei ugyanis különböző módokon abuzív archetípusok eltorzult, sarkított megtestesülései. Az Ők tehát a traumakezelés több érvényes aspektusát is boncolgató, esztétikus és pontosan ritmizált alkotás. Mi az, ami miatt valószínűtlennek tartom, hogy kultfilm lesz belőle? A film összes hibája arra vezethető vissza, hogy

a forgatókönyv mind a cselekmény, mind a mondanivaló tekintetében félkész maradt.

Emellett pedig a film – a fényképezést leszámítva – mindössze a háromnegyedéig bír a fentebb említett pozitív jelzőkkel, onnantól viszont egy vakmerő kísérlet lesz belőle. 

A film készítői ugyanis úgy döntöttek, hogy minden létező – egyébként valóban elcsépelt – horrorklisét elvetnek, a feldobott izgalmas dilemmákat pedig nagyon gyorsan lezavarják. A mű végső katarzisa a bevett horrorfilmes dramaturgiával ellentétben nem egy menekülés/küzdelem szekvenciában csúcsosodik ki.

Az utolsó negyed ugyanis Harper szembesülése és megvilágosodása, az utazás beteljesedése,

amelyben intenzíven, egybe sűrítve testesülnek meg előttünk a gyászfolyamat fázisai. Ez pedig egy teljesen eldöntetlen és lufiszerű végkifejletet eredményez.

Az utolsó húsz percben ugyanis egy technikai értelemben mesterien megvalósított, látványos, de cél híján inkább rossz értelemben vulgárisan naturalista szekvenciát láthatunk. Garland ezt láthatóan nagyon elvontnak és mélynek szánja, de

a film valójában egy műanyag ízű metaforán csámcsog percekig, tűzre dobva a műfaj minden pozitív vonatkozását.

Mindez pedig a feloldással együtt is legfeljebb egy tragikus lezárás, ami nem von magával semmiféle tanulságot, vagy konklúziót, ezáltal pedig koncepció nélkülinek – és a forgatókönyv szintjén félkésznek érződik. A lezárás így hiába emlékezetes, sajnos kíméletlenül magával rántja az egészen addig kimért és a hangsúlyokra odafigyelő filmet.

Ők (Men), 2022. Írta és rendezte: Alex Garland. Szereplők: Jessie Buckley, Rory Kinnear, Paapa Essiedu, Gayle Rankin. Forgalmazza: ADS Service Kft.

Duplakritikánk másik fele itt olvasható.

Az Ők a Magyar Filmadatbázison.