Oscar-esélyesből botrányfilm – nagyjából így lehetne összefoglalni azt az utat, amit Olivia Wilde második rendezése, a Nincs baj, drágám az elmúlt hetekben bejárt. És mint oly sokszor, most is valahol középen van az igazság: a Florence Pugh főszereplésével készült mozi ugyan biztosan nem lesz kultfilm, de nem is annyira katasztrofális, mint amire a balhék miatt a legtöbben tippeltek volna. Enyhén spoileres kritika.
Olivia Wilde – és ez az állítás a gyengébb második film ellenére továbbra is megállja a helyét – izgalmas alakja a kortárs rendezőfelhozatalnak. Viszonylag ismert színésznőként, elmondása szerint részben saját rossz szerepei hatására döntött úgy, hogy a kamera másik oldalán is kipróbálja magát. Első próbálkozása, az Éretlenségi rögtön váratlan sikert aratott, Wilde egy friss, jó humorú, igaz, a mából nézve talán kicsit túlértékelt mozival jelentkezett.
Másodjára pedig valamiért úgy gondolta, hogy egyszerre próbálja fel David Lynch, M. Night Shyamalan, illetve Jordan Peele jelmezét,
és egy társadalmilag érzékeny, a női tudattal foglalkozó, a filmvégi nagy csattanóra épülő thrillerrel jelentkezett. Ami ugyan nagyon ambiciózus, de érezhetően olyan stílust és témavilágot akar megidézni, amiben sem a rendező, sem az írók nem mozognak igazán otthonosan.
Nagyjából az ‘50-es évek Amerikája tárul elénk, a tévé és a fogyasztói kultúra első aranykora, az a környezet, amit Betty Friedan bont elemeire A nőiesség kultuszában. Itt az öltönyös férfiak egy nagyon komoly projekten dolgoznak, a nők feladata pedig, hogy bájosan, lenge ruhában, tiszta lakással és finom étellel várják haza férjeiket. Alice (Florence Pugh) és Jack (Harry Styles) is részei ennek a mesés világnak, a nőben azonban idővel kérdések fogalmazódnak meg:
vajon miért ennyire uniformizált és tökéletes minden, miért rendelkezik az összes szomszéd hasonló háttértörténettel?
A válaszok megtalálásában aztán a férje, illetve a Victory nevű cég karizmatikus vezetője (Chris Pine) is igyekszik őt megakadályozni.
A Nincs baj, drágám mozibéli jelenléte minősége ellenére örömteli, ugyanis pont azt a filmtípust képviseli, aminek eltűnését egyre többen vizionálják.
Nagy stúdió finanszírozta, ismert nevekkel készült, nem valamilyen franchise sokadik leágazása,
és a történet is igyekszik túllépni a blockbuster-kliséken. Sőt, mindezeken túl még valamiféle szerzői látásmód is átszűrődik a képeken. Csakhogy Wilde most túl sokat akart, ráadásul kapott hozzá egy borzasztóan rosszul megírt forgatókönyvet. A Katie Silberman, valamint Carey és Shane Van Dyke által jegyzett szkript nem csupán nagyon fókuszálatlan, hanem igen rosszul strukturált is, miközben alapvető motivációkat sem tisztáz. A filmvégi nagy megfejtéssel operáló dramaturgia akkor működik igazán, ha a megoldás valóban revelatív, a történet mondanivalója sokkal érthetőbbé válik általa, illetve utólag a néző a fejéhez kap, hogy az elszórt jelekből vajon miért nem rakta össze a kirakóst. Utóbbi szempont még teljesül is, előbbi viszont egyáltalán nem:
a Nincs baj, drágám nem hagy időt arra, hogy a végkövetkeztetését ki tudja fejteni,
a férfi főszereplő morális megítélésével egyáltalán nem foglalkozik, látványosnak szánt feminista gesztusa pedig már-már megmosolyogtatóan erőltetett.
Emellett az sem világos, hogy Wilde tulajdonképpen mit is akart mondani ezzel a befejezéssel. A kalitkába zárt nőket akarta megváltani? A virtuális valóság veszélyeit szerette volna firtatni? Sokadik alkotóként próbálta kritikával illetni a tökéletesség látszatát? Talán abban a tekintetben fedezhetünk fel némi (egyébként kifejezetten ötletes) társadalombírálatot, hogy az említett ‘50-es évek a film kontextusában nemcsak a múlt, hanem a férfiak által vágyott jövő is.
Wilde szerint a klasszikus nemi szerepek óhajtása a privilegizált nem részéről gyakorlatilag alapvető,
és tulajdonképpen a fejlődés irányát is az határozza meg, hogy vissza tudjanak térni a klasszikus állapotokhoz. Mindeközben ennek az ellentétét is létrehozza a film, ugyanis az egyetlen női karakter, aki önszántából választja a Victory által kínált lehetőséget (a rendező által alakított Nyuszi), élete súlyos traumái elől menekül, rajta kívül mindenki más saját akaratán kívül kerül az idillinek tűnő világba.
Azért is furcsa egyébként ez a bizonytalanság, mert
a Nincs baj, drágám a formai megoldásait tekintve túlságosan is magabiztos.
Hiába stílusos a megteremtett világ, és hiába ábrázol helyenként nagyon szemléletesen a film (például amikor a mozi eleji bulijelenetben percekig forog a szereplők körül a kamera, ezzel alátámasztva Alice talajvesztettségét), képi metaforái (a ház konkrétan összenyomja a lányt) rendkívül didaktikusak és idővel repetitívek is. Wilde-nak nem erőssége a sejtetés, nagyon egyértelműen fogalmaz, a képi didaxis mellett folyamatosan szól a hangos és baljós zene is, így tulajdonképpen a rejtélyt nem kell lerombolni, mert nem is képződik meg.
Végső soron viszont nem is emiatt lesz majdnem teljes kudarc a film, hanem mert Alice kálváriáját sem tudja hitelesen ábrázolni. A nő látszólagos megőrülését néhány gyakran visszatérő tévképzet hivatott jelképezni, ám Wilde annyira egyértelműen rágja szájba folyamatosan, hogy itt bizony baj van, hogy
emiatt a néző egy pillanatra sem hiszi el Florence Pugh karakterének talajvesztettségét.
És ezért nem lehet a Nincs baj, drágám jól működő Lynch-film, ugyanis azoknál a befogadó tényleg nem tudja, hol van a határ realitás és fantázia között (és akkor persze a stílus autentikusságáról még nem is beszéltünk).
A rendező azonban egy dologban továbbra is erős, mégpedig a színészvezetésben, így a szereplőgárda némileg megmenti a filmet. Az internet nyilván arra volt a legkíváncsibb, hogy hogyan szerepel majd az énekesként ismert Harry Styles, és talán ő az, aki leginkább profitál a forgatókönyv hiányosságaiból. Jack jellemét nem árnyalja a film, így Styles korlátai sem jönnek látványosan a felszínre (abban a néhány nagyjelenetben azért ezzel együtt is szinte tapinthatóak).
Florence Pugh viszont most is kiváló, képes nem túlzóan ábrázolni a főszereplő látszólagos megőrülését,
de az igazán pozitív meglepetést nem is ő, hanem Chris Pine okozza, aki a Hell or High Water (A préri urai) óta nem volt ennyire színész-üzemmódban: hideglelősen alakítja a vizionárius és teljesen gátlástalan cégvezért, a közte és Pugh között egy-egy jelenetben létrejövő dinamika egy sokkal jobb filmnek ágyazhatott volna meg.
A Nincs baj, drágám mindettől függetlenül tulajdonképpen szimpatikus bukás.
Wilde nem az ötlettelenség, hanem a túlzott ambíciói miatt rendezett rossz filmet,
amin azért még helyenként így is átüt a kétségtelenül meglévő tehetsége. Így a jövőben arra kell törekednie, hogy ez a munkája legyen majd az életmű fekete báránya.
Nincs baj, drágám (Don’t Worry Darling), 2022. Rendezte: Olivia Wilde. Írta: Katie Silberman, Carey és Shane Van Dyke. Szereplők: Florence Pugh, Harry Styles, Chris Pine, Gemma Chan, Olivia Wilde, Kiki Layne. Forgalmazza: InterCom
A Nincs baj, drágám a Magyar Filmadatbázison.
