0. (Pár)versről írok esszét – ahogy a felkérés szólt: Nyálka és takony, Száraz híd. És mivel nem erősségem a koherencia: esetleges pontokban beszélek.
1. Szeretem, ha szövegem több platformon álló pók! Ha kusza gyökérzet gócpontja, nyálkás barlangbelső, sok ki/bejárattal. Ha meg lehet hozzá érkezni, el lehet belőle indulni, hisz a figyelem útjai kifürkészhetetlenek. Ha körbejárható, de nem körbekerített rezervátum, ha pórázra kötött (és pórázát vesztett) féreg: rétegeket átrágó/járó, rétegeket egymásbaomlasztó.
2. Szeretem, ha szövegem több platformon álló pók, bár mindig reszketek: billeg-e a nyolclábú?
3. Kontextus: szörnyes projekt – leginkább így szoktam emlegetni, amikor másoknak beszélek róla. Vagy amikor Marcival, egymás között. Hisz páros munka ez. Ő a fotós, én a szöveges.
Együtt kezdtük, dolgoztunk rajta, és zárjuk le április elején, ha minden jól alakul.
És ha már a lezárás: kiállítás lesz belőle először, aztán majd könyv/album is remélhetőleg. A tárlat bevezetőjét már meg is írtam a katalógusba. Idemásolom, annyival is kevesebbet kell írnom róla most.
„Bevezetés a Kriptozoológiába
Kriptozoológia: az akadémiai(?) tudományok(?) által el nem ismert, (még!) nem bizonyított állatok/lények kutatásával foglalkozó tudományág(!).
Három éven át kutattuk a hazai rémlényeket, a magyar kriptofaunát. Kietlen tájakon bukkantak fel a kollektív és egyéni tudattalanból: putnoki farkasember, mátranováki fanyűvő, kömörői hidrovámpír, Hany Istók és szirének a Szörnyű-völgyből. Néztük őket, ők meg visszanéztek, belénk.
Üldözni valamit, ami mindig kitér? Megkíséreltük. Kutatásalapú művészeti projektünk során, a megszállott kriptozoológus karakterét magunkra öltve, fényképen, szövegen, szóbeszéden, médiahacken és terepbejáráson keresztül kerestük a lények közelségét. Kiállításunkon az évek során készült alkotásokat és összegyűjtött anyagokat mutatjuk be.”
4. Igen, volt helyszíni kiszállás is! „Performatív terepbejárás” – így neveztem magamnak, meg másoknak is, ha kérdezték. Hisz volt benne mindig valami „fellépés”. Volt valami aura-szerű cucc is, ahogy Marcival egymás előtt, egymásnak performáltunk az expedíciók során.
5. Útiterv: csinálni az elfogulatlanságot, vagyis inkább azonosulni vele. Kinézni a kriptozoológus szemén. A kutató tekintetét járatni a tájon. És így bámulni a Szörnyű-völgyi tóra, így hajolni a putnoki farkasember (a.k.a. szakállas farkas, küldött farkas, farkaskoldus) sírja felé. Aztán mutogatni a dokumentációt – fotó, videó, élménybeszámoló, ami kell. Vagy vers.
6. RÉMLÉNYEK! – szeretem ezt a szót.
7. Szigligeten Deres Korival dolgoztunk egy másik versen, a mátranováki fanyűvőről szólón. (Már jött itt a KULTeren, de kissé átformáltuk a kiállításra.) Ő mondta, hogy talán túl monoton (a dikció – főleg), meg kell törni valamivel. Megzavarni a tempót, a ritmust. Az volt az ötlete, hogy legyenek közbeüvöltések. Jobbra törve. Ilyesmik:
8. gyere állatember
9. szagos jeti
10. cirregj sáskalábú
11. Monotonitásüző lények! És itt jött meg a felismerés, hogy ami belül jólcsengőnek, aprólékosan kidolgozottnak, reflektíven körülményeskedőnek hallatszik, az kívülről még lehet dögunalom. Márpedig a legtöbb versemben alkalmazom ezt a nyelvet, ezt a poétikát. Túl-, mellé-, szét-beszélés.
Hiszek a sztorizás és a fecsegés világalkotó potenciáljában.
A versek univerzumát pontos szavak és mondatok helyett a túlhabzó beszéd szlalomozása, kusza szövedéke képzi meg, ahol azon a fókusz, min okvetlenkedik, miben dagonyázik a szöveg, és közben miről hallgat. De értem a problémát. Korlátozott számú fülem és szemem van, szaporítani őket nem lehet, így a meglévő érzékeket kell élesíteni. Rálátni, ráhallgatni magamon kívülről is a szövegre, hogy ne fojtsák szavaikkal a szót önmagukba. Ne fulladjanak meg saját közegükben.
Emellett meg persze van a görcs is mint fiziológiás háttérhatás, amit legyőzni nem tudok, ezért túlhajtom: rettegek írás közben. El ne rontsam az alapötlet kidolgozását. Nehogy rosszul mondjam. Nehogy keveset -> ezért túl sokat! (lásd 14. pont)
12. Hogy jön ide Szigliget? Tízen dolgozhattunk az Alkotóházban egy összművészeti mentorprogram keretében ősszel. Ott kezdtem neki ennek a kettőnek. Keveset írtam a tíz nap alatt, de sokat javítottunk. Meg a végén kicsit zenéltünk is Korival – a midi billentyűzetemmel szüttyögtünk.
Leforgattuk a versfilmet (bivalykoponya alatt rágtuk az almát), aztán zenét próbáltunk csinálni a videóhoz.
Kísérleteztünk a különböző hangszínekkel. Choma ghost – ez volt az egyik virtuális hangszer fantázianeve a zenekészítő programban. Rajta/vele játszottunk: zúgásszerű, testetlen hang.
13. Link: Pinczési Boti vetette fel a debreceni KULTeres beszélgetésünkön, hogy a link beszúrása mintha a hivatkozott tartalom költészetté formálását kerülné/spórolná meg. Megidézés helyett beidézés. Félek, valahol igaza van. És ez összefügg a nem elég jó költőségemmel – nem uralom eléggé a nyelvet, hogy elvégezhessem a megidézés misztikus nagy rítusát. Másfelől viszont azt is gondolom, hogy alapvető különbség van a verssé változtatott hivatkozott forrás, és a tartalom eredeti formájában való betörése között. Médiumtranszformáció vagy mediális hibridizáció: mind a kettő izgalmas persze, és egyik sem problémamentes, frikció itt is, ott is. De azt is érzem, hogy a megidézett tartalom megszövegezése, verssé formálása elveszi a szemlélődés koordinálatlanságát, a linken túl táruló „látvány” becsapongásának lehetőségét. A link megkínál a felfedezés és a kutatás örömével, szabad idejével.
Nem akarok mindent uralni, még akkor sem, amikor én beszélek.
Autokratafóbia. (Talán ennek a túlhajtása, amikor printben is közlök linkes verset. Még csak csábítóan hívogató kéksége sincsen a kódhalmaznak, csak a választás lehetősége: átfuttatod-e magadon a linket, és feltárod a szöveg digitális (féreg)nyúlványát, vagy megelégszel a karaktersokaság kiolvasásának/kibetűzésének/átugrásának szusszanásnyi szünetével.
14. Nem szeretek írni – ezt a kissé szenzációhajhász kijelentést már mondogattam itt-ott, de tényleg az van, hogy a szöveget megelőző agyalás, ötletelés alatt dobog bennem a fantázia, a lezárt szöveg pedig mint ismerős ismeretlen delejez, de az írás maga: görcs.
Ahogy belefognék, elfog a szorongás.
Féltem az ötleteimet, hogy megcsalom őket a rossz megszövegezéssel. Nyomaszt az elszalasztás, a félreírás lehetősége. És a tehetség szűkössége.
15. De a maszatolás a zenével, az más. Nem értek hozzá, nem ismerem a mezőt, nem tudom hogyan kell jól, és hogyan lehet rosszul csinálni. Ezért tud megszállni a Choma ghost. Szabadsága van a dilettantizmusnak, csak nem szabad komolyra fordítani a szót, mert akkor gyanúba keverem magam magam előtt: imposztor vagyok? Kontár?
De ez most már eléggé messze visz.
16. Akartam ide is egy linket, hogy mutassak valamit. Tereljem a figyelmet. De csak részben jön ez össze. Néhány éve a Radio Garden oldalán molyoltam, ahol a földgömbön világító zöld pöttyök közül választhatunk magunknak adást. (Itt a link, bolyongj: http://radio.garden) Sokfele hallgattam, de aztán megállapodtam: a Feröer-szigeteken a fővárosi és a klaksviki adó zöld pontjai mellett egy kisebb, halványabb is világított a szigetek északi részén. Rendszeresen visszatértem hozzá. Utoljára karácsony körül hallgattam, de most, hogy ide akartam linkelni: nem találom!
Eltűnt a térképről: nincs harmadik pont.
Nem emlékszem az adó nevére, és arra se, hogy pontosan melyik városhoz kötődött. Próbáltam most utánanézni: DE SEMMI.
Vallási(?) közösségek énekeltek bensőséges balladisztikus, mesélős(?) dalokat. Legtöbbször gitárral, ismeretlen vonós hangszerekkel kísérve. A hang minősége olyan volt, mintha élőben közvetítenék a helyi közösségi ház parkettás, lambériás nagyterméből.
Távoli közelség: ott vagyok abban a páráslevegőjű közegben, kísértetek énekelnek ide a szobába.
Aztán idővel rájöttem, hogy lehet mégsem teljesen élő az adás, gyanús volt, hogy éjjel-nappal, szünet nélkül, fáradhatatlanul daloltak, gitároztak, bensőségeskedtek. Előszeretettel engedtem át magam megszállásuknak amikor kellett az elzsongított figyelem. Alapszakos szakdolgozatom írásának nagy részét is ők kísérték. Rendkívül megnyugtató és felkavaróan zavarbejtő volt. Sajnálom, hogy elvesztettem őket, de azt hiszem, hogy hiába a zöld pont hiánya, a közösség valahol még mindig szüntelen szellemdalokat énekel.
17. Nagyon messze vagyunk az ogréktól és a hidrovámpírtól. Kéne erről is valamit.
18. 2019-ben futottam bele az első szörnyes cikkbe a Szabolcs Online-on, amely szerint: „Gergelyiugornyán különös koboldok lepték meg a hajnalig gépező fiút”. Feltüzeltek a koboldok. Aztán érkeztek szép sorjában a rémek. Nyírteleki vámpír, vásárosnaményi arc nélküli ember, tarpai farkasember. ÉS! Szexéhes zöld ogrenők!
19. Jött az ötlet, hogy az észlelők közé kéne állni, így szültünk Marcival rémalakot. Kömörői hidrovámpír.
20. 2020-21 körül aztán bonyolódott a helyzet.
Meghirdettük az idényt, lények nyomát kutatva feltártuk a magyar folklórt,
megírtam az első rémes verseket és újra látták a kömörői hidrovámpírt (ezúttal Túristvándiban!) is. A tettek mezejére kellett lépni. A régiek után az új kriptidek hívásának sem tudtunk ellenállni: felkerestük zugaikat.
21. Két rémlény, egyik a miénk, másikat csak kölcsönbe kaptuk, két valós expedíció, azoknak lenyomatai a fantáziában, a betűkben, a fotón. Két tekintet itt, a miénk, két tekintet ott: az övék, visszahúzódik.
22. Megvolt az atmoszféra, hogy a táj és a test összeéréséről, a kívülről és belülről szorongató idegenségről beszélhessek. Könnyebb így keresni az élményt: zöld testet a ránk záródó térben. Ez az ogrés. A hidrovámpíros valamelyest más, ott a saját elszabadított fenevadunkkal nézek szembe, és magammal is mint János.
Önértés a bestia nyomain keresztül? Fene tudja.
23. Kori, amikor elutazott, ideadta a szobakulcsát – mi még maradtunk néhány napot –, vigyem majd le a portára, de addig is használjam a teret, ha kell az elvonulás. Vörös selyemtapéta, bronzos nehéz függönyök, hatalmas karszékek – vonzó aura, émelyítő dekorativitás –, kilátás a kertre, kijárás az emeleti közös teraszra. Itt fordultam rá az ogrés és a hidrovámpíros versre. Kezdődött a visszasüppedés, öblögetés a táj élményével.
És hiába volt már sötét éjszaka, az ablakból jól láttam, nyirkosak a fák odakint. Nedvek csöpögnek a kastélyparkban. Csúszkál rajta a fantázia. Felöltöztet ezt-azt. A másikat/magunkat.
A fotókat K. Takács Márton készítette.
