Darren Aronofsky legújabb filmje, A bálna sok tekintetben hasonlít a rendező Oscar-díjas A pankrátorjára, illetve néhol didaktikus melodrámába csap át, de így is sok szempontból gondolatébresztő családi és emberi dráma.
Darren Aronofsky mindig is a felkavaró emberi drámáiról volt híres, habár igen sokféle műfajban és stílusban alkotott eddigi pályafutása során. A Pi lélektani sci-fi. A Rekviem egy álomért pszichedelikus pszichodráma. A forrás eposzi szerelmi történet. A pankrátor realista karakter- és családdráma. A Fekete hattyú szürrealizmusba és horrorba hajló pszichothriller, miként az Anyám! szintén szürreális társadalmi parabola ostromthrillernek álcázva. A Noé pedig nagyszabású bibliai filmeposz az amúgy ateista, illetve a keresztény vallással szemben kritikus Aronofskytól. Alkotásaiban vannak természetesen rendre visszatérő témák. Így
a rendező gyakran merül alá a lélek sötét bugyraiba, mutat be makacs hősöket, akik nem tudják elfogadni a körülöttük levő világot,
nem hajlandók beletörődni sorsukba, olykor még a testükkel is dacolnak. Nem utolsósorban Aronofsky mindig remekül választ színészeket a főszerepeire, különös tekintettel A pankrátorra, amelyben nem véletlenül a bukott bokszoló és bukott sztár, Mickey Rourke játssza a címszereplőt, ez a film nemcsak a hősnek, hanem magának a színésznek is a nagy visszatérése volt.
Aronofsky gyakorlatilag megismételte A pankrátor bravúrját Brendan Fraserrel, aki egészen más okokból kifolyólag tűnt el a fősodorból. Az ő nagy visszatérése A bálna, amivel Oscar-díjra is esélyes. A forgatókönyvet is jegyző Samuel D. Hunter azonos című színdarabjának a filmadaptációjában Fraser egy Charlie nevű egyetemi professzort játszik, aki irodalmi, illetve írókurzusokat tart a tanítványainak, már csak online, csak hanggal, azt hazudva, hogy nem jó a webkamerája. Erre jó oka van Charlie-nak, mert kórosan elhízott, mozogni is alig bír, hát még otthonából kimozdulni. Ez nemcsak esztétikai, hanem egészségügyi probléma is számára, mivel szívbeteg, sőt
ápolója, Liz megállapítja, hogy ha nem megy kórházba, Charlie nagyjából egy héten belül meghal.
A férfi azonban hallani sem akar erről, azt állítja, nincs pénze biztosításra, így egészségügyi ellátásra. Valójában azonban Charlie már feladta a küzdelmet, mert a férfi szerelme, Liz testvére, Alan meghalt, aki miatt Charlie annak idején otthagyta feleségét, Maryt és nyolcéves lányát, Ellie-t. Emiatt marcangolja a bűntudat, már csak az számít neki, hogy újra kapcsolatba kerüljön Ellie-vel, mentse a még menthetőt ezen a fronton. Ám ez nem lesz könnyű feladat nemcsak azért, mert meg vannak számlálva a férfi napjai, hanem azért is, mert Ellie gyűlöli őt, még ha el is jár hozzá alkalmanként. Így
A bálna tétje, hogy Charlie képes-e még a biztos halál előtt megváltást nyerni,
azaz elnyerni Ellie bizalmát, feléleszteni gyermekében a szeretetet.
Aronofsky ezúttal is remek színészeket választott ki a főszerepekre. A Lizt megformáló Hong Chau, a feleséget játszó Samantha Morton, a zöldfülű hittérítőt, Thomast alakító Ty Simpkins mind nagyon jók, és a Stranger Things sztárja, Sadie Sink új arcát mutatja meg, hihetetlen energiával adja elő a gonoszkodó lány maszkja mögé bújó, sebzett lelkű, szeretetéhes Ellie-t. Ám
az ő zsenialitásuk is eltörpül a nagy visszatérő, Brendan Fraser mellett.
Dicséretes persze már eleve a maszkmesterek munkája, illetve az a fizikai munka, amelyet Fraser kifejt a hatalmas, több mint 136 kilós műhájakkal a testén. A protézisen is átüt a színész letaglózó alakítása, természetessége, belőle fakadó ártatlansága és sebezhetősége.
Akár A pankrátorban Mickey Rourke esetében, úgy A bálnában Brendan Frasernél is nem pusztán a színészi játékról van szó,
nem egyszerűen csak önmagukat adják a színészek, hanem egyesítik a személyes traumáikat, a saját lelki karakterüket
a színészi tehetségükkel, illetve a szerepükkel. Ebben rejlik Darren Aronofsky zsenialitása is, hogy újfent talált egy olyan embert a nagy feladatra, akinél ez a kényes egyensúly megvan a történethez való személyes kapcsolódás és az eljátszott karakter között.
Brendan Fraser ugyan játszott már korábban is drámákban (például Paul Haggis Oscar-díjas alkotásában, az Ütközésekben), de a nagyközönség főleg vígjátékai, kalandfilmjei és persze A múmia-trilógia miatt ismerte a nevét és az arcát. Fraser meg is sínylette a kalandfilmjei forgatását, számos súlyos sérülést szerzett, amelyek orvosi beavatkozást igényeltek. Többek között egészségi állapota miatt a 2000-es évek végétől a 2010-es évek végéig alig szerepelt filmekben és sorozatokban, gyakorlatilag eltűnt a reflektorfényből. Fraser tehát súlyproblémákkal ugyan nem küzd (persze ma jóval testesebb a színész húsz évvel korábbi, fiatalabb énjéhez képest), de
pontosan tudja, milyen az, ha a test tönkremegy, ha emiatt elszigetelődik addigi környezetétől és munkájától.
Charlie emiatt lehet releváns karakter Fraser számára, ugyanakkor A bálna az egykori sztár színészi tehetségét is demonstrálja és ünnepli, még ha a forgatókönyvből fakadóan olykor-olykor melodrámai túlzásokba esik és didaktikus dialógussorokat szaval is.
Aronofsky remekül kitalálta A bálna szimbolikáját, ami
szorosan összefügg a testiséggel és Brendan Fraser testi sérülésekkel kapcsolatos negatív élményeivel.
Néhány külföldi kritikus szerint A bálna kifigurázza, megszégyeníti a testsúlyproblémákkal küzdő embereket. Kétségtelen, hogy a filmnek vannak groteszk, a főhős testalkatával kapcsolatos poénjai, valamint Ellie többször is élcelődik Charlie kinézetén és testtömegén (például a Charlie-t térítő Thomast azzal inzultálja, hogy a fiú valószínűleg nem is gondolta, hogy egy ilyen embernek lehet lánya, utalva ezzel arra, hogy a hájtömegtől bajosan lehet hozzáférni a férfi nemi szervéhez). Ugyanígy a címet is lehetne pejoratívan értelmezni, miszerint Charlie a bálna, pontosabban egy partra vetett bálna, aki már az alapmozdulatokat is alig bírja elvégezni. Ám egyrészt
A bálna összességében inkább empátiát ébreszt hőse iránt,
illetve nehezen lehetne egy szívbetegséggel járó, kórosan elhízott állapotot pozitív fényben feltüntetni, másrészt Aronofsky művében nagyon speciális, szimbolikus szerepe, dramaturgiai funkciója van az elhízásnak és természetesen elsősorban a bálna is másra utal.
A film testképe igen összetett. Aronofskynál az elhízás egy szimptóma: Charlie egészségesen sem volt vékony vagy sportos testalkatú, a párjával készült képeken láthatóan molett férfi. A bálnában
a lelki trauma kapcsolódik össze szorosan a testi torzulással és a fizikai értelemben vett egészségtelenséggel.
Nyilvánvaló, hogy Alan elvesztése, valamint annak realizálása, hogy így végleg egyedül maradt, váltotta ki a kényszerevést, illetve az evési rohamokat a főhősnél. Hiszen Charlie a családjával sincs jóban, felesége és lánya egyaránt elhidegültek tőle, kevés emberi kapcsolatai közé tartozik a diákjaival való kommunikáció, valamint Alan testvére, Liz folyamatos látogatása. De a hallgatóival formális a viszonya, ráadásul a webkamerája kikapcsolt állapotban van a szégyene miatt, így hozzájuk sem kerülhet közel. Liz pedig inkább kötelességből van vele, semmint szeretetből, illetve a testvére iránti szeretet motiválja, hogy gondoskodjon Charlie-ról, akivel amúgy sokszor durva és nyers, holott
a férfinak az ápoláson kívül lelki támaszra lenne szüksége.
Sőt, mivel a végzetes szívbetegség, a kóros elhízás és a lelki sebek ilyen szoros kapcsolatban állnak egymással A bálnában, ezért Charlie-nak éppen, hogy nem kórházra és gyógyszerekre, hanem szeretetre, gyengédségre és lélekápolásra lenne inkább szüksége a gyógyuláshoz.
Aronofsky zseniálisan megragadja a szomorú valóságot a testiségen keresztül: Charlie ördögi körbe került, mert a magányból látszólag nincs számára kiút, abból fakadó lélekfájdalmát, örömtelenségét nagy mennyiségű édesség elfogyasztásával és egészségtelen, hizlaló ételek és italok bevitelével próbálja kompenzálni, amelyek viszont csak tovább növelik hájtömegét, ami mozgásképtelenné teszi és elszigeteli a világtól, az emberektől, a lányától is. A címnek is egészen más a jelentése, mint amit elsőre gondolnánk. A bálna nem Brendan Fraser hősére, hanem egy Moby Dickről írt esszére utal, amit csodálatosnak tart Charlie. Azaz Darren Aronofsky ezen keresztül Herman Melville közismert, filmen is többször feldolgozott regényét vetíti rá Charlie történetére. Ám
Charlie nem Moby Dick, hanem inkább Ahab kapitány,
aki megszállottan, sem magát, sem mást nem kímélve üldözi a címszereplő állatot, akinek a filmbeli esszé szerint nincsenek érzelmei, így számára közömbös Ahab törekvése.
Charlie is megszállott, ahogy Thomas, a hittérítő is, akinek a szemszögéből viszont tényleg Charlie „Moby Dick”, mivel
hiába szembesül azzal, hogy a főhős számára semleges a vallás, Isten és a lélek megváltása, ő csak nem hátrál meg,
végül még a szexuális irányultságát is a fejére olvassa a „bűnösnek”. Fontosabb azonban ennél Charlie és a lánya, Ellie kapcsolata, melyben éppen a makacs Ellie a bálna, aki látszólag ellenáll édesapja közeledésének, törekvésének, hogy élete utolsó hetében helyrehozza kettejük viszonyát. A különbség csak az Moby Dick és Ellie között, hogy utóbbi számára a „Moby Dick-mentalitás” egy eljátszott szerep, valójában belül vérzik, az édesapja iránti szeretete és ezzel kontrasztban az elhagyatottság dühe tombolnak benne, ezek állnak olykor valóban gonosz cselekedetei és megjegyzései hátterében.
A bálna tehát remekül összerakott, rétegzett film, amelyben újfent szerepet játszik az Aronofskynál visszatérő bibliai szimbolika (például a halál és a feltámadás, illetve ezekkel összefüggésben a „nagypéntek” motívuma egyaránt megjelennek benne sajátos módokon) és a vallási téma is Thomason, illetve az általa képviselt felekezeten keresztül. Ezért is
érthetetlen, hogy az alkotó és írótársa miért vetették el a sulykot egyes jeleneteknél, miért nem tudtak mértéktartók maradni.
A bálnát ugyanis didaktikus párbeszédek és túlcsorduló, rossz értelemben melodramatikus képsorok tarkítják. Szerencsére ezekből nincs annyira sok, hogy tönkretegyék az élményt, de például éppen
az egy bizonyos pontig zseniális és katartikus, A pankrátort idéző zárójelenetet rombolja le a képi didaxis és a giccs.
Közhely, de Darren Aronofsky legújabb filmjére tökéletesen igaz: a kevesebb több lett volna. Az viszont dicséretes, hogy Aronofsky nem búvalbélelt, depresszív vagy tisztán könnyfakasztó filmet rendezett A bálnából, mint már említettük, a humorral kompenzálja a potenciálisan melodrámai, sőt szappanoperai témát. Tudjuk, hogy ez a kórosan elhízott férfi a halálba rohan, de egyrészt a humorérzékét és optimizmusát vagy inkább humanizmusát nem veszítette el, másrészt egyszerre szomorú és mulattató is, ahogy például Charlie a lányával „kakaskodik”.
A bálna komor témája és tragikus hőse miatt elsőre talán
nehezen emészthető filmnek tűnik, valójában nagyon is szerethető, sodró lendületű karakter- és kamaradráma,
ami képes megríkatni és megnevettetni is a nézőt, de leginkább elmélyíti a gondolkodását, vele marad a moziélményt követően is.
A bálna (The Whale), 2022. Rendezte: Darren Aronofsky. Írta: Samuel D. Hunter. Szereplők: Brendan Fraser, Sadie Sink, Samantha Morton, Hong Chau, Ty Simpkins. Forgalmazó: ADS Service.
A bálna a Magyar Filmadatbázison.
