Különleges kötetbemutatókkal, valamint Jókai átiratokkal készült a Fiatal Írók Szövetsége (FISZ) a Magyar Széppróza Napja alkalmából. Február 17-én pénteken öt író/költő legújabb kiadványával ismerkedhettünk meg. A rendezvénynek a Lumen kávézó adott otthont, ami önmagában is hangulatos hely, de így, irodalommal átitatva még megragadóbbá vált számomra.
Az esemény apropójának megértése szempontjából érdemes tudni, miért február 18-a a Magyar Széppróza Napja: 1825-ben ezen a napon született Jókai Mór. Ma már korántsem számít akkora „sztárnak”, mint saját idejében, pedig neki köszönhetjük kötelezőink egy részét, például A kőszívű ember fiait vagy Az arany embert. Több ezer oldalt vetett papírra, így joggal nevezhetjük az egyik legtermékenyebb írónknak, miközben életrajza szintén érdekes olvasmány: első felesége Laborfalvi Róza színésznő volt, a második egy alig húsz éves lány, Nagy Bella. Fogadott lányának férje az a Feszty Árpád, akinek az emblematikus körképet köszönhetjük, így aligha mondható el, hogy Jókait elkerülték volna a művészetek. De miért is fontos mindez?
A FISZ a Jókai-életmű köré szervezte széppróza napi programját.
Kissé korán érkeztem, így volt időm körülnézni. Elsőként az tűnt fel, hogy a Lumen kutyabarát hely. Többen a kedvencükkel érkeztek, akár kifejezetten a programra, akár egyszerűen csak a kávézóba. Bár megoszlanak a vélemények, hogy ez vajon jó-e vagy rossz, mindenesetre nagyon barátságos légkört teremtett. A második dolog, amin megakadt a szemem, a székek száma volt. Nem vártak túl sok érdeklődőt, de erre a feltételezésre elég hamar rácáfoltak az emberek, ugyanis elő-előkerültek plusz ülőalkalmatosságok.
Fél hétkor, kötetbemutatókkal indult az este. Először a Vörös Anna, Farkas Balázs, Vasas Tamás hármas bemutatkozására került sor. A beszélgetést Kiss A. Kriszta vezette. Túl sok személyes kérdésre nem jutott idő, inkább a felolvasásokra helyeződött a hangsúly, de a moderátor figyelt rá, hogy egyformán szót kapjon mind a három szerző.
Vörös Anna Vadoma című novelláskötete egy szír menekült lányról szól. A szerző elmondta, hogy korábban Törökországban, Gaziantepben volt önkéntes, ahol ugyan nem vezetett naplót, ám amikor visszatért Magyarországra,
tudta, hogy valamilyen formában meg kell írnia azokat a történeteket, amiknek szem- és fültanúja volt.
A kötet témája és helyszínválasztása miatt előkerült a legaktuálisabb természeti katasztrófa is. Felmerült kérdésként, vajon miért Törökországba érkezik több segítség? A földrengés az országhatáron történt, Szíriát ugyanolyan mértékben sújtotta. Természetesen megkerülhetetlen volt a háború említése, ám az ezzel kapcsolatos meglátásaikat nem fejtették ki a beszélgetés résztvevői a szűk időkeret miatt. Vörös foglalkozását tekintve pszichológus, ám tudatosan nem épített bele szakmai vonatkozásokat a kötetébe, viszont elismerte, hogy tudat alatt biztosan működött a pszichológus énje is írás közben. Felhívta a figyelmet az olvasás fontosságára, elmondása szerint ezáltal lehet leginkább csiszolni íráskészségünket, valamint érzékenyebbé válhatunk a világra. Ezután meghallgathattunk egy novellát a tolmácsolásában.
Farkas Balázs nem elsőkötetes szerző. La morte című kisregénye ugyan önálló mű, de olvasható a Lu purpu folytatásaként is. A karantén időszaka alatt fogalmazódott meg benne a második rész ötlete. Akkor vetődött fel benne, hogy a Lu purpuban megalkotott hőséről még nem mondott el mindent, továbbvihető a történetszála. A La morte című kötetet kissé komorabb hangvételűnek tartja, ám ez szerinte nem csoda, hiszen a bezártság időszakában született.
Farkas elmondta, nem tervez trilógiát, bár folytatást a Lu purpu után sem szándékozott írni, így még bármi megtörténhet.
Jellegzetes szimbóluma a kötetnek a polip. Ez nem volt szándékos elhatározás, pontosabban nincs mögötte precíz tervezés vagy a szöveg szerveződését előmozdító koncepció, viszont egyetért azzal a meglátással, hogy „rátelepedett” a műre. Jó értelemben, ugyanis egy fontos vezérfonallá vált a regényben.
Ha már tengeri lények, akkor gyorsan át is tértünk Vasas Tamás Mindenkinek jut egy takaró című verseskötetére,
amelynek borítóján egy nagy bálna látható. Ez nem véletlen, maguk a versek is gyakran kísérleteznek a bálnamotívummal, vagy az állat megjelenítésével foglalkoznak. A beszélgetés közben természetesen szóba került Jónás bibliai története is. Vajon Jónásnak a bálnában vagy a bálnán kívül volt jobb? A kérdés megválaszolatlan maradt, viszont Vasas elmondta, nem tartja minden kötetbe került versét jól sikerültnek.
Szerinte ebből is látszik, hogy az ember folyamatosan fejlődik, nincs pihenés, nincs megállás.
Vasas Tamás azt is elmondta, hogy a bálna művészi megjelenítéséhez az ihletet gyerekkori filmélményeiből és Tóth Krisztina Bálnadal, valamint Zilahi Anna A bálna nem motívum című köteteiből merítette.
Egy rövid szünetet követően újabb két szerző ült az asztalokhoz, ezúttal Górász Péter foglalt helyet a moderátori székbe. A kérdezettek, K. Varga Bence és Körtesi Márton már rutinosak párban, korábban is volt közös kötetbemutatójuk. Míg K. Varga prózát ír, addig Körtesi a líra műnemében alkot, mégis több azonos pont figyelhető meg az Apokrif Könyvek sorozatában megjelent köteteikben. Mind a kettőben van egy erős vezérfonál, amire felhúzzák a történeteiket, ötleteiket.
K. Varga a Repedések könyvében a várost és az ahhoz köthető ambivalens életet járja körbe.
Elmondása szerint nem akart periférián élőkről mesélni.
Persze látja, miért gondolják az emberek, hogy ennek előtérbe állítását célozzák a szövegei, ám valójában egyáltalán nem volt benne képviseleti jellegű szándék írás közben. Ő is csak később, megjelenés után eszmélt rá, hogy lehet egy efféle olvasata is a novelláinak. Kiemelte egyik írását, a Szenny címűt, ami egy víztisztító-telepen játszódik. A prózavilág megalkotása során fontosnak tartotta a választott helyszín megismerését és annak bizonyos szintű átlátását, mi hogyan működik, máskülönben nem tudta volna valósághűen ábrázolni. Ez a szöveg egyébként a kötet zárónovellája, nem véletlenül, ugyanis a pontosságra való törekvés ellenére ebben emelkedik el leginkább a valóságtól.
Ezzel szemben Körtesi nem titkolta, hogy vezérfonala szándékolt, és kissé szokatlan választás.
Verseskötetében az emberi bélmozgásokhoz kapcsolódó történéseket járja körbe – igen, magyarán írt egy kötetet a fingról. Verseiben megtartotta a klasszikus szerkezeteket, rímek, hexameterek, különböző strófák követik egymást, szövegei formailag kötöttek. Bár elsőre meghökkentő lehet ebben a témában verseket olvasni, azonban írásainak az esetek többségében van egy másodlagos jelentésrétege, és ha el tudunk vonatkoztatni a bélműködéstől, akkor általánosabb érvényű problémákat is felfedezhetünk a szövegeket olvasva.
Miután véget értek a második körös felolvasások is, egy hosszabb, tizenöt perces szünet következett. Minden szerző dedikált, beszélgettek a jelenlévőkkel, megosztották gondolataikat egymás műveiről. Én leültem teázni, habár este nyolcra kellően megtelt a Lumen, így alig lehetett szabad széket találni. Azonban még hátra volt a nap Jókaihoz köthető programja: az átiratok felolvasása.
Papp-Zakor Ilka, Fekete I. Alfonz és Neszlár Sándor feladatként kapták, hogy írjanak át mai történetté egy-egy Jókai idézetet. Mindenki más-más regényből dolgozhatott. Elrugaszkodhattak az eredeti mondatoktól, a lényeg az inspiráció volt.
Mind a hárman különböző oldalról fogták meg a dolgot.
Fekete I. Alfonz megtartotta Jókai stílusát, és abban alkotott egy teljesen új művet. Papp-Zakor Ilka egy múltból elképzelt jövő vízióját öntötte új köntösbe, elbeszélője édesapjának gyermekkori gondolatait fogalmazta meg az akkor még távolinak tűnő kétezres évekről, amit fejlettebbnek képzelt a mai kornál is. Neszlár Sándor pedig egy nagy író szenvedéseit foglalta össze arról, hogy mennyire nehéz határidőre elkészíteni egy hatezer karakteres Jókai-átiratot. Érdekes volt látni, miképpen születnek a hosszú, leíró szövegekből frappáns, a mai szóhasználathoz szokott olvasó számára könnyedén fogyasztható történetek. Sokan ismerjük a viccet, miszerint Jókait csak úgy érdemes olvasni, ha közben néha átlapozunk 10-20 oldalt.
Valójában épp azok miatt az oldalak miatt számít még ma is a prózaírás egyik nagymesterének.
Nála pontosabban kevesen voltak képesek megfesteni egy tájat, szövegeinek részletessége sokszor olyan apró dolgokra is kiterjed, amik a mai rohanó világban már kevéssé mutatkoznak érdekesnek, úgy tűnik, nincs időnk gondolkodni rajtuk, pedig talán éppen erre lenne szükségünk.
Összességében kellemes péntek estét tölthettünk együtt a FISZ-esekkel. Rengeteg új szöveggel találkoztam, amelyek frissítően hatottak rám a mostanában olvasott klasszikusok után. Érdekes volt keresni a jelen Jókaiját, miközben a felolvasók meg-megakasztották a prózát egy-egy verssel. Talán, ha több figyelem jutna ezekre a szerzőkre, és nagyobb közönség is hallhatna róluk, akkor a már kanonizált műveket előnyben részesítők sem menekülnének folyton Móricz vagy Dosztojevszkij szárnyai alá. Hiszen fontosak a klasszikusok, de a kortársaink köztünk járnak, ami nagy ajándék.
A Magyar Széppróza Napja a FISZ-szel, Lumen Kávézó, Budapest, 2022. február 17.
A fotókat Szirák Sára készítette.
