Függőségek, kapcsolatok, mélységek. Írni, míg fel nem kel a nap. Megélni egy álmot. Talán így írható le leginkább Vados Anna útja első kötetéig, a Nincs vénáig, amely 2022-ben jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában. A szerzővel munkamódszereiről, felkészültségről, félelmekről és a „megtalált nyelvről” beszélgettünk.
KULTer.hu: 2021-ben elnyerted a Petri György-díjat, ennek köszönhetően pedig egy éven belül meg is jelent Nincs véna című köteted. A díjra kétszer is jelölt Deres Kornélia. Mesélj kérlek arról, milyen gondolatok foglalkoztattak, amikor megtudtad, hogy a Magvetőnél jelenhet meg az első köteted!
Két évben jelölt Deres Kornélia a díjra, 2020-ban második helyezett lettem, 2021-ben pedig elnyertem a díjat, ami azzal is járt, hogy a Magvető Kiadó gondozásában jelenhetett meg a kötet. Előtte is próbálkoztam, de kevés sikerrel, ugyanis nagyon nehéz első kötetesként kiadót találni. Azt éltem meg, hogy végtelenül kitartónak kell lenni, és addig vinni a kéziratot, amíg nem látja meg benne valaki a potenciális könyvet. Az biztos, hogy a Magvetőhöz megérkezni egy megvalósult álom, és ez a legjobb forgatókönyv volt.
KULTer.hu: Amikor először pályáztatok, már teljes volt a kézirat?
Igen, 2020 körül már azt éreztem, hogy ez kész van. Amikor Deres Kornélia először jelölt, akkor egy pár hónap alatt véglegesítettük az anyagot. Mivel ő akkor Kölnben volt egy ösztöndíjjal, online folyt a munka. Elég intenzíven zajlott a folyamat,
nagy volt a flow, és a végére úgy éreztem, hogy megtettem mindent, amit szerzőként meg lehet tenni egy könyvért.
Amikor a második körre pályáztunk, már nem akartam változtatni a kéziraton, ezért ugyanabban a formában küldtem be. A megjelenés előtti utolsó körben is inkább kisebb módosítások, finomítások voltak. Ha a kötet fejlődését nézzük, akkor az mondható el, hogy az elején sokáig volt a fiókban a kézirat, kb. négy évig. Kisebb szerkesztések után elkezdett kikerülni a nyilvánosság elé, küldtük pályázatokra, ekkor már nagyjából kész verziókról beszélhettünk.
KULTer.hu: Mesélj kérlek a munkamódszereidről! Amikor elkezdtél műhelyekre járni, változott a szerkesztési technika?
Az első kötet nekem arról szólt, hogy kialakítsam a saját munkamódszerem. Az elején úgy voltam vele, hogy addig várok az írással, amíg föl nem robbanok, majd leülök és egyszerre minden kijön.
Amikor a Nincs vénát írtam, hat-nyolc órákat ültem a gép előtt, teljesen elfogytam a végére.
Ez a fajta rapszodikusság volt jellemző elég sokáig. Amikor elkezdtem kötetté szervezni a verseket, megváltozott a munkamódszerem. Szükség volt a nagyobb szünetekre, amelyek hatékonyak voltak olyan szempontból, hogy nagyobb távolságból, friss szemmel tudtam ránézni a szövegekre. Így tudtam húzni, strukturálni és javítani. Kialakítottam egy saját szabályt is, miszerint nehéz szövegekkel nem foglalkozom két egymást követő napon. A versekben sok nehéz érzés jelenik meg, amiket írás közben valamilyen formában én is átélek, így a munkának az is része, hogy ezekkel kezdeni kell valamit.
Amikor befejeztem az egyetemet és elkezdtem dolgozni, nem lehetett tovább csinálni az éjszakázást, hogy addig írok, amíg fel nem jön a nap, át kellett állni egy másfajta rutinra. Most általában az van, hogy heti rendszerességgel leülök, és pár órát írok. Emellett fent lehet tartani egy kiszámíthatóbb életvezetést. Közben meg azt is tapasztalom, hogy jobb a saját munkamódszeredet rugalmasan kezelni, időnként felülvizsgálni vagy akár elengedni az elképzeléseidet, mert a szöveg úgyis megy a maga útján.
KULTer.hu: Időközben jártál (és jársz) műhelyekre is, például az Amper Műhelyre, amelyet Deres Kornélia vezet. Hogyan segítették a kötethez való eljutást a műhelyek, táborok?
Nekem elég nagy lépés volt az, hogy el mertem menni egy műhelyre és fel mertem olvasni az írásomat, mert borzasztó nagy mumus volt a szereplés. De valahogy bennem van az is, hogy kimehessek és elmondhassam a mondanivalóm, akkor is, ha ez félelmetes. Érdekes kettősség ez.
A 2020-as díjátadón, amikor a kamerába olvastuk fel az írásainkat, átfordult valami, és azóta könnyebb lett.
A műhelyekre általában nem a kötet verseit vittem, azokat inkább magamnak szerkesztgettem. Ez jó, hogy akkor működött, de még jobb, ha valaki külső szemmel is ránéz az írásokra. Azok a szövegek, amelyeket végül elvittem műhelyre, változtak az új nézőpontok hatására. Látszott, hogy van, aki nagyon jól tud kapcsolódni a verseimhez, és van, aki kevésbé.
KULTer.hu: Szerinted hogyan lehet felkészülni az első kötetre? Kell-e erre egyáltalán készülni? Mi az, amire szerinted első kötetesként fontos odafigyelni?
A folyamatos figyelem jólesik, de a kitettséget meg kell szokni. Amikor mások elé viszed azt, ami téged foglalkoztat vagy benned zajlik és talán még te is tartasz tőle, az olyan érzés, mintha valaki meglátna belőled valamit a verseken keresztül. Ezt nekem úgy sikerült feloldani, hogy megpróbáltam szakmaibban viszonyulni a saját szövegeimhez, tehát a professzionalizálódás a kulcs. Ez segített áttenni a fókuszt magamról a szövegekre, és minél inkább a szövegre összpontosítottam, annál jobb érzés volt. Emiatt könnyebben olvastam fel mások előtt is.
Fontosak a műhelyek, a pályázatok, a publikációk, utóbbinál a visszautasítások is, ezek segítettek felkészülni arra, hogy egyszer majd lesz egy kötetem. Nekem sokat segített a civil munkám is [pszichológus – a szerk.], amikor egy másik szerepből láttam, hogy mások hogyan beszélnek a belső világukról.
Bizonyos szempontból a művészek is ezt csinálják, felszínre hoznak valamit abból, ami bennük zajlik.
Vagy átszűrik magukon, ami a társadalomban zajlik és abból adnak vissza valamit. Amire nem lehet felkészülni az első kötet előtt, az a fogadtatás. Kihez jut el, hogy talál meg embereket.
KULTer.hu: Te tartottál attól, hogy a pácienseid ráismernek majd a saját történetükre?
Nem különösebben féltem ettől. Inkább attól tartottam, hogy személyessé válik. A műalkotásoknak viszont van egy olyan trükkje, hogy a versek az olvasót tükrözik, nem a szerzőt. Az első kötetbemutatómon éltem meg, hogy a kötet nehéz témái és a folyamatosan kitartott figyelem, amit a szövegekre fordítottam végre eloszlanak köztem és az olvasók között. Azóta nyugodt vagyok a kötet miatt, persze mindig van egyfajta kockázatvállalás, mert lehet, hogy valakit rosszul érint vagy épp sehogy.
A megfelelni vágyást nagyrészt le tudtam dolgozni magamról. Elvégre a kötet hatni akar, nem tetszeni.
KULTer.hu: Egy bemutatkozásodban olvastam, hogy a „megtalált nyelv” érdekel.
Ez alapvetően a traumához kapcsolódik. Akkor fordul elő, hogy nincsenek szavak, nem lehet róla beszélni, amikor a trauma hatására nagyon sok fájdalom és feszültség keletkezik. Ezáltal az emlékek és az én folyamatossága széttöredezik. A nyelvteremtés olyan módon gyógyít, hogy miután megint lesznek szavak, kimondhatóvá válnak a dolgok. A folyamatosság teremtődik újra, újrarendeződnek az emlékek, az életesemények, és így tulajdonképpen az ember létrehoz magának egy új narratívát a saját életéről. Sokszor a pszichológus van abban a szerepben, hogy segítsen kimondani, megfogalmazni egy problémát a pácienssel közösen, és ehhez is meg kell keresni a szavakat.
KULTer.hu: Izgalmasnak találom a címet, mégpedig azért, mert a hiányról tesz állítást. A kötetben viszont itt-ott felbukkannak ismétlődések, amelyekkel úgymond továbbíródik a kötet, például a kilenc év, a közös barát vagy a kapott könyv kapcsolatot teremt két vers között. Olyanok ezek a motívumok, akárcsak a véna, amely összegyűjti az ereket, vért továbbít. Ugyanígy ezek a versek is összefognak egy-egy történetet, és továbbírják azokat. Ezek a vénák mintha behálóznák a kötetet. Miért ezt a címet választottad?
Nagyon egyszerű a válasz, nem én adtam a címet, hanem Pollágh Péter. Annyira közel voltam a szövegekhez, hogy azt hiszem, nem is tudtam olyan jól rálátni, hogy találjak egy ennyire eredeti, frappáns címet. Én talán olyan szempontból érzem, hogy belesimul a kötet egészébe ez a cím, mert nagyon sok benne a tagadó szerkezet. Egyébként nekem nagyon tetszik, amit mondasz ezekről az összefüggésekről, meg a vér haladásáról, és ez is abszolút benne van.
Mostanában amikor írok, kimondottan próbálok nem tagadó mondatokban fogalmazni, hátha ez már egy továbblépést jelent.
KULTer.hu: Máris törekszel a továbblépésre?
Az első kötet után azt hiszem, minden szerző elér egy elágazáshoz. Ha már ennyi melót beletettem abba, hogy legyen egy saját nyelvem, akár ezeket a fogalmakat használhatnám is tovább. Jó lenne, ha nem a nulláról kezdenék valamibe, és lehet, hogy nem is kell. Másrészt meg nem szeretném ismételni magam. De közben van egy nagy húzóereje ennek a kötetnek. Egyezkedem vele, mert most már mennék tovább.
Azt hiszem, nagyon-nagyon sűrű lett az első kötet,
talán pont amiatt, hogy sokáig egyedül voltam vele, nehéz volt elengedni.
Rettentő sok időt töltöttem azzal, hogy kivettem belőle részeket, aztán visszaraktam. Utána egy másik kombinációban vettem ki. Ez ilyen tetris-javítás volt. Azt hiszem, most valami olyasmit keresek az írásban, amit talán a folyékonyság szóval lehet a legjobban leírni. És ebben benne van az is, hogy akadálytalanul hagyok végigfutni folyamatokat, és kevésbé igyekszem szabályozni. Talán van ennek valami köze az ítélkezésmentes figyelemhez.
KULTer.hu: Ha már folyamatosság: megnéztem a korábbi publikációidat is, és érdekes volt, hogy az egyetlen versként publikált Levelekből a kötetben három vers lett, a Rutin, a Kéz melege és a Két gyerek. Vagy az Éjszakai beszéd a kötetben öt verssé alakult (Homlok a térdhez, Ronda nő, Csempezöld, Meleg áramlatok 2., Minek csinálod). A korábban publikált szövegben a versszakok összefüggését erősítetted, míg szétbontva részben megszüntetted ezt a kapcsolódást.
Amikor bekerültem folyóiratba, akkor az szempont volt, hogy aki nem látja a kötet egészét, ami kb. 40 oldalnyi verset jelentett, az is valahogy találjon kapaszkodót. A kötet egy kicsit külön világ, van egy külön ökonómiája. A Petri-körben egy ilyen strukturális áthangolás volt inkább a feladat.
KULTer.hu: Azért is tetszik nagyon a versek szétbontása, mert ezáltal a kötet feszességét is tudtad tartani. A rövidség, tömörség kellő feszültséget ad a kötetnek.
Most, hogy mondod, egyébként ez egy nagyon érdekes szempont, mert tényleg feszültséget kelt, és jól illeszkedik a kötet koncepciójába.
Szerintem alkotás közben tényleg nem tudjuk, hogy mit csinálunk, és ebben alapvetően hiszek.
Amikor utólag próbálunk ránézni, tudatosítani, hogy mi minden jött ki a nagy flow-ból, rájövünk, hogy csak részlegesen vagyunk irányítói a folyamatnak.
KULTer.hu: Feltűnő volt, hogy gyakran használod a csend, vihar és tűz motívumokat. Többnyire ezek adják a kötet hullámzását.
A tűz motívumot szerintem egy kicsit túl is használtam, ez csak utólag tűnt fel, de valahogy mindig nagyon passzolt ahhoz a szövegrészhez, amin dolgoztam. Izgalmas volt számomra a nappal-éjszaka váltakozása, ezzel is játszottam a kötetben. A rövid-hosszú szövegek váltakozásával is a nyugalom és az érzelmi vihar váltakozására akartam utalni.
A témák között egyensúlyozni kellett, hogy ne dobjon ki magából a kötet.
Így jött a Mellek, a Z. nevű szereplő, akit szándékosan ellensúlyként hoztam be.
KULTer.hu: A beszélgetés elején utaltál arra, hogy a trauma okozta némaságra, a csendre kell nyelvet találni, és így létrejöhet egyfajta körforgás. Mivel pszichológusként dolgozol, adja magát a kérdés, hogy a verseket visszaforgatod-e a munkádba? Szoktál használni szépirodalmi alkotásokat a foglalkozások során?
Az írás előbb volt, mint a pszichológia, tehát az írást első szakmámnak tekintem. Azt hiszem, hogy ezzel a kapcsolódással még mindig kísérletezgetek. Nem vagyok irodalomterapeuta, ezért nem a szöveg az elsődleges eszközöm. Van több kiváló kollégám, pszichológusok, akik ezzel foglalkoznak, ennek van egy módszertana. Nekem a szöveggel más viszonyom van, ezért is áll távolabb tőlem az, hogy foglalkozásokhoz használjam. Előfordul, hogy beviszek verseket, de azok nem a sajátjaim. Igyekszem az írásaimat távol tartani a pszichológusi munkámtól. Nagy reményem volt, hogy akár prevenciós szövegként is működhetne néhány vers, de tulajdonképpen nem annak írtam, szóval majd később kiderül, hová, kihez jut el a könyv. Még kell egy kis idő szerintem, hogy jobban bekerüljön a kötet a véráramba.
A borítófotót Mariia Kashtanova készítette a Kötetlenül című rendezvényen.
