Jessica Kingdon alkotása esztétikusan összevágott, lassan beinduló, disznarratív dokumentumfilm, mely hatásosan beszél a termelés és az innováció áráról. Az Erőltetett menet, ahogy a címe is sugallja, olyan, mint egy tevékeny műszak. Ha már belelendültünk, magunk lepődünk meg legjobban azon, hogy mennyire imádjuk a munkánkat.
Charlie Chaplin 1963-as Modern idők című alkotását széles körben a filmművészet egyik legismertebb, ma már klasszikus darabjaként tartják számon. Ez az elismerés valószínűleg nemcsak a filmes szakértelemnek köszönhető (melyből a film nem szenved hiányt), hanem annak is, hogy
a különféle tudományágak igen eltérő interpretációk széles palettájával állnak elő a film értelmezésekor.
A film legikonikusabb része, a gyári jelenet tulajdonképpen közkézen forog a különböző kultúra- és médiatudományi karokon, mivel maradandó üzeneteket hordoz, amelyek megvilágítják a korabeli, gyökeresen változó ipari Amerika problémáit. A jeleneten keresztül jól bemutatható az urbanizáció, a kizsákmányolás, és nem utolsó sorban kikristályosodik egy olyan filmkészítési módozat, amely ma már nem létezik. A fent említett jelenetben Chaplint, mint a legújabb munkást egy futószalag mellé rendelik, ahol csavarokat kell vaslemezekre feszítenie. A kimerültség és a termelés rohamos tempója miatt idővel hibát vét és önmaga kerül a szalagra.
Ezután szinte azonnal elnyeli a gép, és bár a fogaskerekek közötti rövid utazás után munkatársai kimentik, a masinéria által visszaköpött személy már láthatóan soha nem lesz a régi önmaga. Úgy tűnik, hogy a túlmunka és a rossz bánásmód a balesettel karöltve maradandó nyomot hagyott a Chaplin által alakított karakteren.
Egy zavarodott ösztönlénnyé redukálódott, akit már csak a szükségleteinek azonnali kielégítése tart működésben.
Mára az üzenet, miszerint a túlterheltség és a pszichoszomatikus problémák kéz a kézben járnak, közhelyszámba megy, és az a felismerés sem új, hogy a fordista gyártási módszer kétszeresen is hasznot húzott munkásaiból. De ami ebből a rövid jelenetből markánsan kitűnik, az nem csak a munkásjogok köré szerveződő történelmi kontextus, hanem hogy a munkás, aki a futószalag mellett robotol, bizonyos értelemben maga is a gépezet terméke. Az emberi individuumot többféleképpen (vagy inkább különböző márkanevek alatt?) vizsgálja minden tudományterület, mégis kevés szó esik arról, hogy
az életminőség mint olyan egy mesterséges, rutinszerűen előállított, majd nekünk újra eladott termék.
Erre a kényelmetlen tényre reflektál Jessica Kingdon 2021-es Erőltetett menete (Ascension) is.
Az alkotás már egy létező filmes tradíció hosszú sorába áll be, bizonyos értelemben csak egy olyan igazságot ismétel meg, amelyet időről-időre felfedeznek és elmondanak, mégis tud újat mutatni. Bemutatja a napjaink Kínájában végbemenő társadalmi és gazdasági modellváltásokat, de ennél valójában sokkal többet ér el. Olyan éleslátással ábrázolja a változások által kikényszerített mesterséges emberi állapotokat, hogy kétséget kizáróan a legtájékozottabb nézőt is képes megdöbbenteni.
A film talán legnagyobb erőssége, hogy egyszerre ragad meg hétköznapi eseményeket, és sikeresen állítja szembe azokat az extravagánssal.
Ez a dichotómia a feltörekvő, „új” Kínát lényegében skizofrén entitásként jeleníti meg, amelyben több valóság él együtt párhuzamosan. Itt, a világ gyárában egy új generáció készül, amely félelmetesen hasonlít a nyugatira. Lekerül a lepel nemcsak a kínai, de a saját társadalmi miliőnk mesterséges mibenlétéről is. Az első képkockák a távol-keleti ipari termelés mindennapjaiba betekintést engedő újdonságként vezetik fel a filmet. Kiszámítható ismeretlenbe csöppenünk, amely jól rezonál számos orientalista előítélettel.
A film első fele Kínát a világ gyáraként, mint a mesterséges és a műanyag forrásaként konstruálja meg.
Az itt előállított termékek megbízhatóak, mert megbízhatatlanok: megnyugtatóan alsóbbrendűek. Bár még csak most kerültek le a gyártószalagról, máris elavultak.
Különböző textilek és műanyagok kerülnek terítékre a képsorokon, létrehozva egy szintetikus mise-en-scene-t, aminek a keretein belül egy múltban ragadt világ húzódik meg. Ez a Chaplin által ábrázolt, túlságosan is ismerős fegyelmező társadalom uralja a képernyőt jó ideig. Alacsony hatékonyságú gyártási gyakorlatoknak lehetünk szemtanúi, amelyeket Európa és Amerika nagy részén a történelem tanulságai már elavulttá tettek.
Mi szükség van a dolgozók minduntalan fegyelmezésére, a militarista csoporttevékenységekre,
a kollektíváért való áldozatvállalási hajlandóság mérésére, miközben Nyugaton már szinte axiomatikus igazság, hogy az egyén akkor dolgozik maximális hatékonysággal, ha maga is haszonélvezője az erőfeszítéseinek?
Kína ezen oldala, a nagy vörös Kína, a kommunista, disztópikus Kína ismerős a néző számára. Pedig az állandóan mozgó futószalagok és a gépek csattogása közt észre sem vehetően
egy egész alsóbb osztály fáradozik olyan ritmikusan, hogy a néző szinte hipnózisba esik, és csak a film második részének kezdetével ocsúdik fel.
Ezt megelőzően nagyjából annyira nehéz ébren maradni, mint egy monoton gyártósor mellett. Kingdon így problematizálja a termelésnek ezt a módját a filmnyelven keresztül, de aztán a termelésnek egy egészen más, jóval komplexebb és elvontabb gyakorlatát vizsgálja a film, amikor fiatal vállalkozók csoportjainak tanítják a márkák felfuttatását, és képzik őket a marketing és a PR ősi, nyugati művészetére.
Az influenszereket brandépítésre ösztönzik, a márkatulajdonosokat pedig arra, hogy váljanak influenszerekké.
Ebben a Kínában mindenkiből lehet olyan karizmatikus főnök, mint Bill Gates, Steve Jobs, vagy Elon Musk, vállalataik felismerhető arcává válhatnak. Később, egy több jeleneten átívelő szegmensben figyelhetjük meg, ahogy egy testőrképző cég főnöke paradox módon nem azzal van elfoglalva, hogy szakértelmét átadja a következő generációnak, hanem hogy rövid videókat készítsen tanítványairól, a szolgáltatásait népszerűsítendő.
Ekkorra már kezd egyre jobban feltűnni, hogy Kína ezen oldala nagyon is hasonlít a világ nyugati felére. Az ország, melyet a kommunizmus utolsó bástyájának hittünk, öreg, régimódi falakkal körbevéve, komisszárok által vezetve, ahol mindenki egyenruhát visel és pártkönyvvel a zsebében ébred,
egy egész mikrokozmosznak ad otthont, amelyet a kapitalista verseny elvei irányítanak.
Az ország, amely korábban a világ gyára volt, úgy tűnik, egy egész világ gyártójává vált. Ebben a Kínában, mely tulajdonképpen már nem is a „valódi” Kína, a hangsúly elsősorban a sikertermékek legújabb generációjának gyártására helyeződik. Itt már az emberek mint kész termékek készülnek, új társadalmi osztályokba rendeződve. Néhányan értékes egyetemi helyeket foglalnak majd el, mások szolgáltatásokat nyújtanak a tehetőseknek. Úgy tűnik, hogy
Kína legújabb termékei már nyugati elvek szerint készülnek.
Az Erőltetett menet lenyűgözően dekonstruálja a Távol-Keletről alkotott elképzeléseket.
A film egy azonos című vers részletével kezdődik, ahol a beszélőnek egy torony tetejére kell feljutnia, de a feladat végtelenül ijesztőnek és legyűrhetetlennek bizonyul, végezetül pedig nem is vezet elégedettséghez.
Mindkét mű rámutat, mennyire nehéz felkapaszkodni a társadalmi ranglétrán, hogy a történelmi folyamatok és a forradalmak hogyan zúdulnak rá emberekre,
maguk alá temetve őket, de arra is, hogy az új termelési módozatok hogyan idéznek elő új megpróbáltatásokat. A film igazi tanulsága, hogy az emberek új generációja készül, nem csak Kínában, hanem világszerte, és az új generációs termékeknek új hibái vannak.
Amikor azt látjuk, hogy
Chaplin beleesik a gépbe és sérülten jön ki onnan, azt hihetnénk, hogy ez egy nyugati probléma.
Emiatt olyan hátborzongató és nehezen nézhető az Erőltetett menet: nem azt ábrázolja, hogy Kína megoldásai a modern idők kérdéseire mennyiben eltérnek a miéinktől, hanem pontosan azt, hogy mennyire ugyanolyanok. Nincs alternatíva.
Erőltetett menet, 2021. Rendezte: Jessica Kingdon. Forgalmazó: MTV Documentary Films
Modern idők, 1936. Írta és rendezte: Charlie Chaplin. Főszerepben: Charlie Chaplin. Forgalmazó: United Artists
Az Erőltetett menet a Magyar Filmadatbázison.
