Május elején izgalmas visszaszámlálás veszi kezdetét a PesText oldalán. Közeledik „az első igazi nagy dobásuk”: közös fesztivál az idén húszéves Skandináv Házzal. Szemeim előtt a krimik népszerű, mégis rejtélyes világa jelenik meg. Vajon mi a sikerük titka? Ki kell derítenem. A napok gyorsan telnek, hamarosan a Három Holló hűvös pincehelyiségében találom magam.
A sötét terem az északi regények komorságát idézi meg. Félhomályban ülök, a széksorokat szorosan egymás mögött helyezték el – vélhetően sok résztvevőre számítottak. Az üres székek láttán csalódottság tölt el: nemcsak a közönség, hanem a fesztiválhangulat sem érkezett még meg a terembe. A hely atmoszférája, a minimalista dekoráció megfosztja ünnepi hangulatától az eseményt. Kis csúszással kezdődik a beszélgetés, úgy tűnik, ez az irodalmi programok jellegzetessége.
Angol mondatok hangzanak el, a közönség egy része felveszi a tolmácseszközként funkcionáló fejhallgatóját. Sissel-Jo Gazan érkezik a „színpadra” Molnár T. Eszter társaságában, mindketten biológusok és írók is.
Gazan mosolygós, pozitív személyisége élettel tölti meg a teret.
Igazán megérdemelne több lehetőséget, hogy kifejtse a gondolatait – elmélkedem. Molnár T. kitűnő és felkészült beszélgetőtársnak bizonyul, olykor talán túl felkészültek is: néha három-négy kérdést is belesűrít egy hosszabb monológba. Úgy érzem, a közös pontok ellenére sajnos nem tud egyenrangú párbeszéd kibontakozni közöttük, mintha a kérdések dominálnának a válaszokkal szemben. Mindezért azonban kárpótolnak azok a személyes anekdoták, amelyekre Molnár T. jó érzékkel kérdez rá.
Egy ilyen pillanatban derül ki, hogy A dinoszaurusz tolla valójában az író regényformába átírt doktori értekezése. Ennek magyarázatát hangos nevetés kíséri: a szerző el akarta kerülni, hogy disszertációját maximum három ember olvassa el, és utána örökre az egyetem könyvtárában porosodjon. Mivel „mindenki tudja, hogy az emberek szeretnek krimit olvasni”, ezért az akkoriban (is) nagyon népszerű bűnügyi műfaj mellett döntött; az álnéven kiadott regény pedig nagy siker lett. A továbbiak viszont komoly dilemmát okoztak neki. Amikor Berlinbe költözött, eltávolodott az egyetemi közegétől, de nem akart olyan író lenni, aki a Google-ről szerzi a tudását.
Végül egy e-mail jelölte ki karrierjének irányát,
ennek hatására – továbbra is a tudományosság igényét szem előtt tartva – a vakcinák és a gyógyszerek esetleges mellékhatásairól kezdett el írni.
A szakmaiság mellett azonban a személyesség sem hiányzik könyveiből. Gazan hisz a pszichológia fontosságában: mindig hallgat és mindig megfigyel,
a titkok megszállottjaként mindenhol azokat fürkészi – olykor még ott is, ahol nincsenek.
Gyerekkorában sokáig abban a hiszemben élt, hogy adoptálták, és az ő élete is egy megoldásra váró rejtélyen alapul. Hálával mesél arról, hogy teljes transzparenciában nőtt fel, mindig joga volt rákérdezni mindenre. Számára erről szólnak a krimik is: a nyomozás valójában egy titok feltárása. Közben pedig valami másról is írhat. Például hangot ad olyanoknak, akiknek másképp erre nem lenne lehetőségük. Van, hogy szövegeivel arra készteti-kényszeríti az olvasókat, hogy belehelyezkedjenek egy vágyait visszafogó és azt kezeltető pedofil szerepébe. A hangadást a személyes küldetésének tekinti, és nem fél ezért a végletekig elmenni.
Az este második vendége, az izlandi Einar Már Guðmundsson szintén marginalizált sorsokról ír. Meghívása apropójául A mindenség angyalai című könyve szolgál, mellyel bátyjának állít emléket.
Terék Anna mélyen személyes, bátor kérdéssel nyitja meg a beszélgetést: „az írás segítette-e a gyógyulás, a gyász folyamatát?”
A teremben csend honol, fájdalmas témát feszegetünk. Guðmundsson azonban megnyílik a közönség előtt: elmondja, hogy nagyon sok anyagot a bátyja halála előtt írt. Mindig is érdekelte, mi történik éppen a testvérével és azokkal, akik valamilyen mentális betegséggel küzdenek. Otthona mindig nyitva állt a bátyja barátai előtt, akik hozzá hasonlóan mentális betegek voltak. A szerző meglátása szerint sokukban rengeteg a humor, sőt nagyon viccesek, hiszen más módszerekkel mérik és határozzák meg az életet – ez pedig az „átlagemberekhez” képest kiemeli és különlegessé teszi őket. Mindezt jól alátámasztja a dánul és magyarul felolvasott, a könyv témája ellenére helyzetkomikumban dúskáló szövegrészlet. A kiválasztott történetben az elmegyógyintézet néhány lakója elmegy a város legdrágább éttermébe, s jóízűen vacsoráznak – ingyen. Az étkezés végén ugyanis jelzik a pincérnek, hogy ők valójában egy elmegyógyintézetből jöttek, szóval célszerű lenne telefonálni a rendőrségnek és az intézetnek is. Ahogy ez a részlet is mutatja,
a könyv a bátyja történetén alapul, de nem közvetlenül az ő életrajzát dolgozza fel: sokkal inkább egzisztenciális kérdéseket feszeget.
A mű a valóságérzékelés szélesebb palettáját „használja” – Guðmundsson a klasszikus sagák nyomán nem fogadja el azt a gyakori jellemzést, miszerint regényei mágikus realisták lennének. „Igazából a mágikusságnak semmi köze a realitáshoz, a mágia a realitás része” – vallja. Szerinte az irodalom talán a legutolsó olyan közeg, ahol a realitásnak még létezhet a tágabb értelmezése. „Van értelem az értelmetlenségben” – eszerint az izlandi mondás szerint él és ír.
Írás közben „mintha egy zenei hangot hallana meg”, ami azután meghatározza a regényszólamot. Az összes könyvének keletkezésére igaz, hogy sok dolgot megír, mire hirtelen megtalálja az adott hangot, ugyanakkor nincs bevált módszere: „ha tudnám, hogyan kell megtalálni ezt a hangot, akkor sokkal több könyvet írtam volna”. Személyes vallomásként hat, amint elmeséli, hogy
regényolvasáskor a szavak zenéje az, amit igazán keres,
ugyanis kezdetben mindig kihívást jelent számára az, hogyan leheljen a narrátorába életet. Büszkeséggel tölti el, ha végül ez olyan jól sikerül, hogy az emberek magukra ismernek a szereplőkben. Felidézi, hogy egyszer egy férfi azt állította, ő volt a pincér a könyvben megírt éttermi jelenetben, annak ellenére, hogy mindez csak fikció volt. Azt, hogy mennyire komolyan veszik szövegeit, jól jelzi egy személyes történet: Guðmundsson az éttermi rész első felolvasását egy gyógyintézetben, egy mentális kórházban tartotta. Igaz, félve ment oda, nehogy azt higgyék, hogy csak gúnyt akar űzni belőlük, de minél groteszkebbé vált a történet, annál inkább tetszett a közönségének, míg végül azt mondták, „ezt mi is meg fogjuk csinálni.” A szerző éppen ezért úgy gondolja,
csak hagynia kell, hogy az irodalom a maga őszinteségével kibontakozhasson.
Az üzenetet, amit nevezhetünk akár lényegnek vagy értelemnek is, pedig az olvasó majd hozzá fogja adni.
Ezen a gondolaton alapulhat az Itt és Most Társulat improvizációs előadása is.
A terem előtérbe lépésüket követően hirtelen sötétbe burkolódzik, a fények jelentéssel telítődnek:
a fel- és lekapcsolásuk határozza meg a jelenetek hosszát, mesterséges keretet adva nekik. Bán-Horváth Veronika és Varju Nándor kitűnő párost alkot az elképzelt színpadon, miközben különböző karakterek bőrébe bújnak: a nagyanya protkójáról írt skandináv vers egy fogorvosi rendelőben játszódó házastársi vívódást hív elő. Bár a szövegek és a jelenetek nem kapcsolódnak össze szorosan, de a merész elrugaszkodás kitágítja az értelmezés kereteit, s arra késztet, hogy törekedjek az alkotás és az előadás közötti kapocs felfedezésére, „kinyomozására”. Tökéletes lezárása ez az estének.
A második napra már rutinosan érkezem, szinte számítok arra, hogy ismét kis késéssel fog kezdődni a program. Már előző nap is észleltem, és ma Helga Flatland és Vajna Ádám beszélgetését hallgatva ismét bizonyítást nyer, hogy feszes ez a tempó.
Úgy érzem, túl széles palettáját akarták felvonultatni a szervezők a szerzőknek, rendkívül rövid idő alatt.
Az interjúkra negyvenöt perc jut, ezért a szövegekben és válaszokban nincs idő igazán elmerülni, sokszor csak a felszínt kapargatjuk.
Hasonlóan felszínes – és Vajna által bevallottan lusta – az a kérdés, melyben arra kíváncsi, hogyan vált íróvá Flatland, hol tanulta az írást. Olykor azonban a legegyszerűbb kérdésre lehet a legteljesebb választ adni – mint ahogy ez most is történik. Kiderül, hogy a szerző valójában mindig is olvasott: a szülei is olvastak neki, állandóan irodalom vette és veszi körül. Akkor döntött úgy, hogy komolyabb dolgokról is szeretne írni, amikor főiskolára járt, s gyakorlatilag beszippantotta ez a világ. „Mindig is szerettem volna több írásomat kiadatni, mert imádtam, hogy engem olvasnak” – mondja. Számára ez az irodalmi siker mérhető formája, de azt is sikerként éli meg, ha meg tud írni egy olyan könyvet, amit meg akart írni – annak ellenére, hogy a végén többnyire mindig elégedetlen marad.
Nemcsak a műveivel szemben kritikus, hanem gyakran a fordításokkal is, melyek számára elidegenítően hatnak. Felismeri ugyan a szavait, de nem ismeri fel bennük a hangját, furcsa és ijesztő tapasztalat ez neki. Ezzel azonban nem mindenki ért egyet: például a németül kitűnően beszélő barátja egyszer bevallotta, hogy szerinte az Egy modern család német változata jobb, mint az eredeti. Ennek ellenére (vagy éppen emiatt) ő megbízik a fordítóiban, s bár elsősorban Norvégiában vannak olvasói, boldogsággal tölti el, hogy tizenkét egyéb országban is kiadták a könyveit.
Amellett, hogy imádja, ha olvassák a könyveit, megírni is nagyon szereti őket.
Az írás az identitásának a része, ameddig vissza tud emlékezni, mindig is ez volt a legfontosabb önkifejezési formája, hiszen ő lehet saját világának a bábmestere. De ennek nehézsége is van, – fejti ki, miközben a beszélgetés íve szépen összecseng Gazan tegnapi pszichológiai fejtegetéseivel. Mosolyogva meséli, hogy szeret belemászni más emberek fejébe, viszont az kihívást jelent számára, hogy saját motivációval rendelkező karaktereket alkosson. Minden regényében több különböző narrátort szerepeltet, ezáltal reprezentálva, mennyire különbözően látjuk nemcsak a világot, hanem sokszor az átélt eseményeket is. Emellett könnyebbségnek tartja, hogy alkotás közben folyamatosan változtathatja a szemszögeket – egyfajta szünetet kap, amikor az egyik személyből a másikba ugrik át.
Véletlen vagy sem, de a beszélgetés második része minta Guðmundsson korábbi szavait idézné fel.
Flatland nagyon izgalmasnak találja, hogy a különböző kultúrák olvasói mit emelnek ki a regényeiből:
Norvégiában a karakterek önzése, Olaszországban a válás volt a legfontosabb téma. A legjobb dolog szerinte az, ha az emberek felelevenítik a személyes élményeiket, és azokon keresztül értelmezik a szavait. Szerinte nagyon sokan azért olvasnak, hogy olyan tényezőket találjanak meg a regényben, amelyek utalnak a saját életükre. Például a nagybácsija is felismerte magát a könyvben – annak ellenére, hogy nem is szerepel benne.
„A családról írni egy aranybánya az író számára, és a család meghatározója annak, ahogyan később az életünkben viszonyulunk a többi emberhez” – vallja. Érdekes gondolat, hogy az Egy modern család címet olvasva a modern szóról nem ugyanarra asszociál egy magyar és egy norvég olvasó.
Hasonlóan erős állítással nyitja a beszélgetést a különböző műfajokban alkotó Malte Persson. Elmondása szerint ennek az az oka, hogy próbálja nem untatni saját magát. Akkor is minőségi költészetet szeretne létrehozni, amikor prózát ír, és akkor is egy nagyregény megírásának szándékával ül le az asztalhoz, amikor végül versek születnek. Ebben a pillanatban azonban halk suttogást hallok a közönség soraiból: „mintha lámpalázas lenne az író.” Ezzel azonban nem teljesen értek egyet: bár a „színpadi” jelenléte valóban bizonytalanságot tükröz, szavaiból a művészi magabiztosság és szerepének teljes tudata sugárzik. Ezt támasztja alá az az anekdotája is, amikor felkérték, hogy írjon a stockholmi városháza századik évfordulójára egy verset. „Persze, de csak ha jól megfizetik” – válaszolta. Szerinte ugyan nehezebb most költőnek lenni, mint például a 18. században volt, de érdekesebb, izgalmasabb is bizonyos szempontból.
Edelcrantz összeköttetései című műve nemcsak az optikai távíró feltalálójának életútját mutatja be, annál sokkal több.
Bár „véletlenül” egy történelmi regény formájában valósult meg, valójában a modern időkről, a modern társadalom gyökereiről szól. Ismét kiderül, hogy a szerző mennyire nem szeret unatkozni, amikor elmeséli, hogy próbált minden fejezetet új stílusban megírni. Nagyon jól szórakozott a szövegezés közben, mivel egyfajta keverékét alkothatta meg a 18. századi és a mai svéd nyelvnek. Ennek ellenére főszereplője „nem az a hagyományos karakter, igazából egy elég unalmas figura, nem hős, nem is antihős, sőt a barátai is eléggé unalmasak.” De ezzel nincs is baj szerinte, mert a svéd karakterek hagyományosan őrültek.
Igazából jobb is a periférián lenni: onnan remek rálátást kaphat az ember, hiszen minden periféria potenciális központ.
Az általam utolsóként meghallgatott beszélgetés végére úgy érzem, Skandinávia irodalma sem a rejtelmek világa már. A meghívott szerzők könyvei tiszta érzésekkel operálnak, gyakran iróniával, humorral telítettek, de végül mindig eljutnak a valódi tartalmakhoz. Hallják és hallatják a szereplőik hangját, és képesek arra, hogy olvasóik a saját hangjukat is megtalálják bennük. Annak ellenére, hogy az északi kultúrának csak egy kis (Hindbærsnitte) szelete tárult fel, mégis közelebb kerülhettem népszerűségének titkához.
PesText Nordic, Három Holló Kávéház, Budapest, 2023. május 19–20.
A fotókat Gondos Mária Magdolna készítette.
