Egy mezei virágot, egy bogáncsot
Henkie Beumer a tettes, ő pedig a sértett, hajtogatták a többiek, de ő nem egészen érezte magát sértve, és nem igazán számított neki, hogy Henkie Beumer a tettes.
Ellenérzéssel állt meg biciklijével az odavezető úton, a híd közepén, alatta a vasúti sín futott, azt nézte. Egymásba csúszott két sín, bizonyosan egy vonat közeledett, amelynek egyik vágányról a másikra kellett áttérnie; az alakjelző karja csattanva lebillent, a zöld fény kigyulladt, a felsővezetékekről felreppentek a madarak, majd a vasúti sínt övező fákon és rekettyésben bújtak el. Minden, beleértve a madarak menekülését is, automatikusan zajlott. A sínek kereszteződésénél, pontosan a delta metszéspontján, ott, ahol az egyik vágány a másikon áthalad, fekszik Henkie Beumer, gondolta, miközben a vonat felkapcsolt fényszórókkal felé tartott. Ahogy haladt, félretolta a sűrű lombú fákat és a rekettyésben burjánzó bokrokat. A szerelvény mögött, de még annál is messzebb, a városon túl már alkonyodott. Mielőtt a vonat eltűnt volna a híd és a lábai alatt, iszonyú rémület vágta gyomorszájon. Henkie Beumer felsikoltott, és ő bűnrészes volt ebben a sikolyban: aki tanúja egy gyilkosságnak és nem tesz semmit, hogy megelőzze, maga is gyilkos, aki kegyetlenség tanúja anélkül, hogy legalább az áldozat és kínzója közé akarna ugrani, maga is szadista.
Bebiciklizett a legelőre. Azon kívül, hogy magát öregnek, legalábbis tizenhatnál idősebbnek érezte, mintha valami értékeset is vitt volna magával, ugyanakkor eljutott arra a pontra, hogy el is veszítse, viszont nem tudta, pontosan mit. Ami őt illeti, nem kellene Henkie Beumerrel semmit csinálni, főleg nem olyasmiért, amivel Henkie Beumer őt akár megsérthette volna, ahogyan azt Henkie Beumer tette a többiek elmondása szerint. Mégis odament, automatikusan biciklizve, automatikusan gondolva: csak beugrok, nincs hozzá semmi közöm. Később Henkie Beumer adhatna neki egy szál cigarettát, amelyet egyébként el se szívna, odaadná az öccsének, vagy meglátogathatná valamikor, ha megint ágynyugalomban kéne töltenie a napot, és akkor már magával is hozhatna valami jelképeset, még ha csak egy mezei virágot, egy bogáncsot is.
Már mindenki ott volt.
Peter Decoster, Ben Kallos, Stefan Guérain, Wil Bakkers és Rudi Staf félkörben ültek egy függönnyel borított konyhaasztalnál lábaikat keresztbe téve, cigarettáztak, a füstöt a mennyezet felé fújták. Az asztalon és máshol a helyiségben gyertyák égtek. A többiek, leginkább osztálytársak – bár felsőbb és alsóbb évfolyamokból is jelen voltak –, a falnak támaszkodva álltak vagy ültek vagy feküdtek. Az őrség, amely az erdő szélén várta, eleinte fatörzsek és bokrok mentén, aztán szobákon és előcsarnokokon, a lépcsőkön túl pedig folyosókon keresztül vezette őt az összejövetel helyszínére. A gyűlésteremben egyetlen ablak volt, magasan a fejek felett. Mindössze a krétafehér levegőt látta benne.
Ujjongás támadt, amikor belépett. Kissé felemelte a fejét, és bár ismeretlen arcokat látott, elmosolyodott. Még sosem övezte ujjongás. Csupa olyan arc, melyet tulajdonképpen most lát először, futott át az agyán. Néha, ahogy most is, úgy vélte, egy újabb becenévvel is készültek a számára. Az arca egy rágcsálóéra emlékeztetett; a betegségtől sápadt, majdnem átlátszó bőrét világossárga foltok borították. Hívhatnák például összepisált lepedőnek. Szörnyen kellemetlennek tartják őt, tisztában volt vele; talán ezért is nevezték el Janusnak, a nyafogós baromnak. Vagy talán azért gúnyolták, mert a bandzsa szemű apja egy háromkerekű teherszállító biciklivel szállította a tejet a városon keresztül, és hangosan káromkodott, ha hídon kellett feltekernie, vagy az anyja miatt, aki újságkihordóként dolgozott.
Az ujjongás után csend állt be.
– Héhé! – mondta Peter Decoster, és többen is követték a példáját.
Csoszogást hallott. Az asztalnál szabadon hagytak neki egy széket. Bocsánat a késésért, dadogta nyújtott karokkal a karfára támaszkodva, kissé előrehajolva. Jobb lett volna meg sem szólalni. Arra a nyomasztó tejtermékboltra gondolhatnak most, ahonnan csak valami mondvacsinált ürüggyel tudott elszabadulni. Az apja elfoglalt volt, üres üvegekkel teli rekeszeket pakolt a lépcsőfeljáróra. Szintén ezen az estén kapta rajta az anyja az öccsét, mert az elfelejtette a zsebkendőjét a pénztárgép csengőjére nyomni, amikor el akart venni néhány guldent. A sírás és a káromkodás, az üvegcsörömpölés áthatoltak a helyiségbe, ahol ő a házi feladatát írta épp: a bojtokkal díszített műanyag lámpabúra alatti asztalig a nappaliban, ahol még a zománcozott József-szobrocska is joghurtszagot árasztott magából. Elállt a lélegzete, a szíve heves kalapálásba kezdett, a körmeit a nyakába mélyesztette, egyszer ő is meggyalázta a pénztárgépet.
– Ne marháskodj – vágott a szavába Rudi Staf. – Örülünk, hogy végre köztünk vagy, Szent Willibrord.
Leült. A lábait behúzta a szék alá. A kezei, mit csináljon velük? Végül összekulcsolta, és az asztalra tette. A sliccére esett a függöny egyik gyűrűje, amit szerencsére időben meglátott, mielőtt még valaki más is észrevette volna.
– És most? – kérdezte valaki. Egy másik nagyot fingott. Felnevettek. Ben Kallos felállt, és elkezdte meggyújtani a földön meg a falnál ideiglenes állványokban elhelyezett gyertyákat. Peter feltett egy gramofonlemezt. Pillanatok. Amint elkezdenek készülődni, meg fogom mondani, hogy én miattam nem kell, gondolta. Azt is megmondhatná, azzal is megelégszik, ha Henkie Beumer bocsánatot kér, egy üres gesztus is megteszi, például ha egy elé tartott doboz cigarettából egy szálat kipöcköl neki, vagy akár egy mezei virág, egy bogáncs is. Mi hajtja a többieket, hogy hirtelen bosszút akarnak állni őérte valakin, akiről azt gondolják, megsértette és megalázta őt. Biztos volt benne, hogy a más osztályokból való srácok még csak nem is tudják, ki ő, hogyan néz ki. Most, hogy itt ült az asztalnál, nyugtalanul, lesütött szemmel, egymástól kérdezgették, vajon hogy hívják őt. Hogyan került ide? Nem tűrheti, hogy megverjék Henkie Beumert, mint ahogy azt a többiek tervezték, árulták el neki korábban.
Közvetlenül az asztallal szemközti ajtón keresztül, a helyiség másik oldalán, négy osztálytársa rekeszeket hordott be. Az italba ő is belefizetett. Kétszer is rá kellett nyomnia a zsebkendőjét a pénztárgép csengőjére. A férfi, három gulden. Az apja úgy érvelt, nem látja be, miért kéne zsebpénzt kapnia. Össze azért nem szarja magát, most hogy líceumista? Neki se volt zsebpénze, hát aztán, belehalt?
– Most hol van? – kérdezte Stefan Guéraintől, aki mellette ült.
– A pincében egy szekrényben. – felelte Stefan Guérain.
Nyelt egyet. Túl messzire merészkedtek. Mit tett Henkie Beumer? Ez az oroszlán barlangja, én meg gyanútlanul begyalogoltam, gondolta. Ez valami csapda? Csak nem fogják azon nyomban rávetni magukat, amint minden gyertya ég, hogy aztán mikor a zene is elérte a csúcspontot, megadják a jelet egy üstdobra mért ütéssel vagy cintányérok összecsapásával mindenkinek, hogy verjék szét a sápadt arcát? Nyilván elegük van belőle, a hallgatásából, a tétovaságából, a kitérő tekintetéből azokkal a disznószemeivel. Meg fogják ütni, noha semmit sem követett el. Nem, azt azért csak nem, gyűlölik őt. Ő bátrabb náluk. Bár ő maga nem bátornak, inkább óvatosnak, elővigyázatosnak, higgadtnak, józannak mondta volna magát. Hogyan másképp kellett volna viselkednie, figyelte a díszletet, amelyben az élete telt, rekesznyi nagyalakú meg dobozolt ömlesztett sajtok, író, tejszínhab, vaj, margarin – ez a szag örökre beivódott a bőre alá –, undorodott és szégyellte magát; Ping!, csendült fel hirtelen a pénztárgép hangja a fejében, mert elfelejtette lenyomni a csengőt zsebkendőjével, a kasszafiók kiugrott, és pénzzel a kezében rajtakapta az apja, aki bandzsán nézett rá, mintha ferdén forgatnának egy csavart a fejében, és a bolti ablakon át, melyen bentről ívesen a SÉDEKSEREKSIKKÉMRETJET szó volt olvasható, látta az utca túl oldalán az anyját a vállát húzó nehéz táskákkal a kopott cipőjében egyik postaládától a másikhoz csoszogni, és sírva toppant be a szintén tejfehérszínű és sárga foltos arcú nővére, a vas ortopédfűzője gyötörte, a környékbeli gyerekek pedig megint Pisis Doranak csúfolták az utcán. Miért? Miért? Összeesküvés. Ő és a részletesen közismert körülményei. És még ott volt Agnes is.
– Mit innál, Szent Willibrord? – kérdezte Rudi Staf, aki az asztal alá hajolt, ahova a rekeszeket tették.
Ne nevezz Szent Willibrordnak, gondolta, csak azért hívsz így, hogy piszkálj, inkább mondd, hogy Wil vagy Willem vagy Willy.
Most valami más, félig klasszikus, meglehetősen szentimentális zene szólalt meg. Rengeteget dohányoztak, a mennyezetnél felhőtakaróvá állt össze a füst. Elöntötte a forróság, nem sok hiányzott, hogy fulladni kezdjen.
– Csak egy sört kérek – mondta.
A helyiségben mindenfelé alakok voltak, a duruzsolásba nevetés vegyült, a rekeszek körül tolongtak. Valaki hátulról vállon veregette. Még sosem találkoztak.
– Mit fogunk vele csinálni? – kérdezte Stefan Guéraintől. Azt mondta, fogunk, szinte szellős volt a hangja.
– Kezdünk! – mondta Stefan Guérain.
Peter Decoster a tenyerébe csapott, mire csend lett. Valahol egy söröskupak gurult a lábak között, sörhab folyt vékony csíkban a padlóra.
Agnes egy magas, szőke lány volt, akivel egyszer sétálni látták őt a városban, legfeljebb kétszer, ő viszont észrevette, hogy a többiek elvigyorodnak. Összeesküvés. Agnes és Beumer az esperes aranymiséjére készülő darabban szerepeltek, és a próba után, mikor már mindenki elment, és a lámpákat is leoltották, Peter Decoster, aki valamit ott felejtett, a kulisszák mögött átesett a rakás szőnyegen, elmondása szerint, teljesen meztelenül hempergő Agnesen és Beumeren.
– Ezt nem hagyhatod annyiban – mondta Peter Decoster – Agnes a te csajod, és az a mocskos, kanos Beumer jobban teszi, ha az izzadt, piszkos kezeit távol tartja tőle.
Megvonta a vállát. Nem igazán volt köze Agneshez, egyébként Henkie Beumerhez sem. Bizonytalanság fogta el, az osztálytársai sikoltozva vették körbe, már azt gondolta, a bolondját járatják vele, végül is már négy éve csak szórakoznak vele, és tudta, Beumerrel ilyet nem tennének.
– Móresre kell tanítani azt a szemét Beumert – mondta Decoster.
Ami őt illeti, egyáltalán nem muszáj, felelte, nincs nagy jelentősége, de végül mégiscsak beleegyezett, hisz mindenki ott volt a folyosón, és ő meg a közismert körülményei, mit kellett volna tennie?
Decoster parancsára becipeltek egy ajtót, melyet a helyiség közepén elhelyezett két rekeszre fektettek. Az ajtón romlott élelmiszerek, gyümölcsök, fejes saláták.
– Hozzátok Beumert – mondta Decoster.
Nyolcan, akik talán előtte is jelen voltak, a folyosóra rohantak. Hallotta, ahogy a lépcsőn trappolnak, ajtókat csapkodnak. A zene és az üveg tartalma, amelyhez valaki egy kevés jenevert is öntött, és ezt jól látta, még mosolygott is, pedig nyugtalanítónak találta, kezdték elbódítani. Összegörnyedt, felhúzta a vállait, és hagyta lecsuklani a fejét, az álla a melléhez ért. Mit fognak ezek tenni Beumerrel, minden jel arra utalt, hogy megdobálják vagy bekenik szeméttel, pedig ártatlan, de az is lehet, tekintve az ajtón levő vastag köteleket, hogy valami mást terveznek – mintha ő, kizárólag ő volna a felelős mindezért, ő, a kegyetlenség szemtanúja. Még el tudna menni, persze, nem elmenekülni, csak kicsit háttérbe húzódni, de ha egyszerre a többiek egy emberként felállnának, és őt falként körbevennék, elég lenne annyit mondania valakinek, hogy tejbepapi, és máris ő kerül a középpontba, a felelősségteljes sárga foltos fehér nyuszika, aki csak fontoskodik.
Decoster és mások salátaleveleket tépkedtek. A megfonnyadt, sárga és barna cafatokat szétterítették az ajtón, mintha az egy hatalmas tálat ábrázolna, amelyen az előételt akarják tálalni. A zenét lekapcsolták, és így a csendben, melyben cipőcsoszogás, italbugyogás, pohárkoccanás és gyufaszálak lángra lobbanása hallatszott, megmutatkozott a néma készülődés ijesztő komolysága.
Már szinte levegőt sem tudott venni. A tüdejét mintha szennyes ruhával tömték volna tele. Ha itt most rohamot kap, a többieknek haza kellene őt vinniük, és a szülei meg Doortje mindenre rájönnének. Át kellene őt cipelni a bolton, a felhólyagosodott vajszínű vevőpult előtt, keresztül a nappalin, ahol valaki feldöntene valamit, majd fel az emeletre, ahol az alkóvjában elaludhatna. És akkor már azt is megtudnák, hogyan néz ki az otthonuk. Talán még fel is kacagnának, mielőtt becsukják maguk mögött a bolt ajtaját. Doortje nem ment el otthonról, szombat este van, gondolta. A szék karfájára támaszkodott, a fejét minél hátrébb húzta, a szája tátva. Bár nyitva lenne az a kis ablak, ami mögött a fehér fény egyre szürkébb és szürkébb. Szuszogva vette a levegőt.
A folyosóról dörömbölés, üvöltés, nevetés és káromkodás hallatszott, valamit a földön húztak, az ajtó kitárult. Testek tömege tolongott a küszöbön, csak bricseszeket látott. Beumer, aki hosszában feküdt a padlón, a lábaival az ajtófélfát támasztotta, engedte, hogy rángassák, semmiféle ellenállást nem tanúsított. Meglepetésére az áldozat hangosan hahotázott, de nem hagyta, hogy ez elvonja a figyelmét. Peter Decoster odament, gyertyával a kezében.
– Csak rontasz a helyzeteden, Beumer – mondta. – Engedelmeskedj, gyere szépen, vagy herén rúglak.
Még röhögve – azon a sajátosan magas hangján, amit mindenki jól ismert már és hiába próbált utánozni, ezt csakis ő tudta, a nyelvét arcának egyik belső oldalához nyomta, rosszmájú röhögés, méghozzá annyira, hogy a hangja rögtön feszültséget kelt – Beumer összezárta a lábait, és két lábbal gyomorszájon rúgta Decostert, majd feltápászkodott.
Nem minden erőfeszítés nélkül maradt talpon Decoster, a gyertya imbolygott remegő kezében.
– Az istenit, ezért még drágán megfizetsz, Beumer! – üvöltötte.
– Akkor nem kezeskedem érted. – válaszolta Beumer, és besétált, majd kacagva körbenézett. – Iszogatunk, iszogatunk? – mondta.
– Térdelj! – üvöltötte Decoster és Ben Kallos egyszerre, már az asztalnál ülve.
– Alig várom. – mondta Beumer – Mi ez, valami ócska játék kurváknak?
– Térdelj, Beumer! – ismételte valaki, aki egy míniumos dobozzal meg ecsettel a kezében fenyegetőzve közelebb lépett.
– A nagy művész! – mondta Beumer becsmérlőn. Független srác volt, egy kicsit mint Hitler, kistermetű, aki hajlamos vakmerőséget mutatni. Az apró, szürke és kissé lomha szemeit egy, a korához képest hivalkodó szemüvegkeret díszítette. Az asztal előtt egy pillanatra leemelte a szemüvegét, eltartva magától hunyorogva szemügyre vette, majd visszatette. Végig megvetően és gúnyosan mosolygott. Csinosan öltözött, a kevesek egyike, aki öltönyt viselt az iskolában, és büszke is volt rá. A nyakkendőkollekciója nagy és változatos volt. Most egy piros és sárga csillagosat viselt. A haja kissé borzolt, mégsem rendezetlen, általában olajjal tapadósra kifésülve és szorosan elválasztva.
– Térdre, vagy összekenem az arcod – mondta az, akinél a míniumos doboz volt, és a csöpögő ecsetet Beumer arca elé emelte.
– Ne légy nevetséges – felelte Beumer, – miért térdelnék le?
Decoster, Kallos és Guérain felpattantak.
– Mert mi azt akarjuk! – üvöltötték az öklükkel az asztalt verve, és Rudi Staf még hozzáfűzte:
– Ez már több a soknál, térdelj!
– Megtagadom. – válaszolta Beumer.
Ebben a pillanatban mínium placcsant az arcába: egy vörös sáv a bal halántékától a jobb inggallérjáig. Beumer tökön rúgta a fiút, amitől az tántorogva visszahőkölt, és az egyik nadrágszára foltos lett.
– Egyet mondjatok meg. – szólalt meg Beumer.
– Nem, nem és nem! – sikította Decortes. – Lefogni, letérdeltetni.
Tizenketten ugrottak rá Beumerre. Doortje, aki otthon volt, épp most állt fel a lámpa alatti helyéről, hogy kávét tegyen fel. A rádióban a Sallang, egy vidám szombat esti műsor ment. Az apja a csűrben foglalatoskodott a madaraival. Az anyja újságot olvasott, ingyen járt neki. Az öccse bizonyára duzzogva ült a szobájában. Legalább békesség volt, viszont ő itt ült, és csak a szemét tudta lehunyni, ha nem akarta látni, mi történik. Szerencsére a légzése könnyebbé vált, az asztalra könyökölt, a pohara ismét tele volt. Mit tud tenni Beumerért, mit tehetne Beumerért?
Végre, miután kézzel-lábbal, foggal-körömmel ellenkezett, az asztal előtt térdelt Beumer. Ketten fogták le. Bár sikerült a szemüvegét megmentenie, az őszi színekben pompázó zakója és ingje cafatokban lógott a testén.
– Válaszolj – mondta Peter Decoster, a keze egy papírlapon, amely előtte hevert az asztalon.
– Nem válaszolok semmilyen kérdésre, Decoster – tiltakozott Beumer. – Felborítalak! – fenyegetőzött a vállába nyomott cipő alól tulajdonosának. Időben kiszabadította a karját, és megfeszült ujjain kinyomta magát. Azt mondta:
– Előbb azt áruljátok el, mi ez a felhajtás.
– Vád alá helyezünk. – felelte Decoster.
– Vád alá! – ismételte Beumer. Egy pillanatra felkacagott jellegzetes magas hangján, azután azt mondta: – Öreganyádat helyezd vád alá.
Megpróbált felkelni, de visszanyomták, arccal a földnek. Beumer mögéjük került. Erősítés érkezett.
Kezd elfajulni a dolog, gondolta. Most kéne felállnom, és megmondanom a magamét, hogy engedjék szabadon Beumert. Nem akarok felelős lenni. Felállt. Stefan Guérain visszanyomta a helyére. Hallgatott. Beumeren egymásba gabalyodott testek feküdtek, lábak, hátak egy rakáson.
– Csak rontasz a helyzeteden, Beumer! – így Decoster.
– Rohadékok! Mégis mit követtem el? – így Beumer.
Semmit, ellenem semmit, gondolta. Ha rajtam múlna, felállhatna és szabadon távozhatna. Már az is elég szörnyű, hogy szétszakadt a zakója.
Rudi Staf felállt.
– Jól figyelj, Beumer, tedd, amit mondunk. Neked is az lesz a legjobb. Hódolj be az akaratunknak.
Hiába, szavai hatástalanok voltak. Beumer öklözött és rúgkapált, ahogy csak bírt. Páran leestek róla, de jöttek a helyükre mások.
– Jó! – kiáltotta Decoster. – Akkor nem helyezünk vád alá. Máris rátérünk a kivégzés végrehajtására.
Üvöltés. Felemelték Beumert, olajozott haja a szemébe lógott.
– Engedjetek – kiáltotta, – kész vagyok értelmesen beszélni.
– Hagyjátok! – parancsolta Decoster. – Térdelj, Beumer.
– Eszemben sincs. – válaszolta Beumer.
– Ha nem, hát nem. Akkor vád nélkül megkezdjük a kivégzést.
Füttyögés hallatszott mögüle, vagy talán éles madárvijjogás, tamtamokon és kivájt törzsű fákon verték a ritmust, mindenki skandált.
– Előbb áruljátok el, miért állítotok elő! – mondta Beumer.
– Nem tudod, nem tudod? – kérdezte Decoster, baljósan a fogai közt szűrve a szavakat, ahogyan azt vélhetőleg egy filmben látta, és elindult felé. Arcon vágta Beumert, akinek lerepült a szemüvege.
– Most már letérdelsz?
– A szemüvegem! – kiáltotta Beumer.
– Letérdelsz?
– Nem.
Decoster egy lábmozdulattal szétzúzta a szemüvegét.
– Rohadtul azt fogod tenni, amit mondunk, Beumer. Térdelj!
– Előtted? Inkább megdöglök. – felelte Beumer, és néhány ugrással az ajtónál termett, de az esélyt, hogy kinyissa, nem kapta meg, legalább tizennégyen vettétek rá magukat.
Most hosszában feküdt az asztal előtt. Ráültek az arcára, torkára, mellére, hasára, lábára; valaki a sliccére nyomta az ujját, és akár egy karneváli mulatságon, a Tingelingeling refrénjét énekelte, másvalaki szétfeszítette a száját, és jenevert öntött bele.
Decoster szétvetett lábakkal állt Beumer feje felett, és azt mondta:
– Elég lesz. Nem fecséreljük tovább a szót. Meggyőződtünk afelől, hogy bűnös vagy.
– Mit tettem? – üvöltötte Beumer, alig érthetően, de azért érthetően.
Most állt fel.
– Legalább azt mondjuk meg neki, miért kell így történnie.
Mondjuk meg és kell történnie, ezeket a szavakat használta. Senki sem értette őt. Visszaült a helyére. Nézte is meg nem is a kicsi tetőablakot, amely mögött még halvány világosság látszódott. Ez volna az a Beumer, aki megsértette és megalázta. Legszívesebben elmenne, most, hogy Beumer testéről tépik a ruhát. Beumer láttán, aki meztelenül felpattant, feszült és zavart lett.
– Mocskos buzik! – ordította Beumer.
Megint felállt.
– Urak – mondta –, azt szeretném, ühm, nem szeretném. Szinte suttogott.
Azt sem látták, hogy felállt. Egyébként annyiszor állhatott volna fel, ahányszor csak akart, ha nem gondolta komolyan, hogy most már valamit mondania kell. Megint leült, egyedül maradt az asztalnál, a poharát a szájához emelte.
Verni kezdték Beumert.
– Na, mit tettél, Beumer? Na? Igen? Válaszolj, Beumer! – óbégatták mindenfelől.
Beumert a földhöz vágták, összekenték míniummal, azután rákötözték a salátalevelekkel borított asztalra. Tingelingeling, fakadt dalra valaki megint, másvalaki paradicsomot facsart Beumer fogsorán, aztán odakötözött egy pamutdarabot. A helyiségben faggyú és izzadság szaga terjengett. Újabb rekeszeket hoztak be. Táncba kezdtek az asztal körül.
Mi az ő szerepe? A gondolatot, hogy csak jelenlévőként és ez által részben felelősként kell asszisztálnia, semmit se tennie, csak néznie és tétlenül ülnie, elvetette. Valamit várnak még, sőt, talán egyenesen követelnek tőle, de mire kényszeríthetnék? Mire? Miért?
Beumert borotválni kezdték. A vörös testén nem lehetett megkülönböztetni a mínium színét a vértől. A combjai közé gyertyát dugtak, majd paradicsom- és hagymakarikákkal, petrezselyemmel és kiszáradt virágokkal díszítették, akár valami előételt, még egy habszifon is előkerült, amelyből valami fehér anyagot préseltek ki, majd futórózsára, koszorúkra, kisuborkákra és tornyokra emlékeztető alakzatokban fröcskölték Beumerre.
Mindezek láttán – Beumer, akár egy feldíszített lazac – érezte, hogy a gyomrában nehezedő nyomás hirtelen furcsa megkönnyebbülésnek adja át a helyet. Mintha belekóstolt volna valamibe, ami egyszerre keserű és édes, valamibe, ami a nyelve alól bújt elő. Otthon ugyanaz a nyomás nehezedett az ablakokra, ami itt is, ahol a beállt sötétség rátelepedett a kis tetőablakra. Későre járhatott, az apja úgy tett, mintha nem az ingaórát, hanem a felette lógó festményt nézné.
– Hol marad Willem? – kérdezte.
Doortje válaszolhatott valamit.
– Csak nem az után a lányka után futkos? Meg se próbálja hazahozni. Tanuljon csak.
– Agnes nagyon rendes lány.
Hallotta Doortjét, és nem tudta hogyan, de érezte, hogy amint kiejtette nővére azon a szelíd hangján Agnes nevét, világoskék, anyai megértést sugárzó tekintete ellágyult; szerette Agnest, időnként arról ábrándozott, hogy egy bársonykerekű fogaton ülnek, Agnes kezében napernyővel és arcán mosollyal, és együtt suhannak a sínek felett zenei aláfestéssel az ibolyaszínű alkonyon. De most úgy tűnt, Agnest valóban rajtakapták a gyülekezeti épület színpadának mély és sötét erdőt megjelenítő kulisszái mögött egy halom szőnyegen Beumerrel hemperegni, méghozzá, Decoster elmondása szerint, anyaszült meztelenül, pont, mint most Beumer. Gyakrabban fogja Doortje Agnest emlegetni.
– Gyere csak ide, Szent Willibrord! – szólalt meg Rudi Staf.
Hangosan felnevetett, amire csak pillanatokkal később lett figyelmes, jegyezte fel a fejében. Felállt, és egy mozdulattal a függönygyűrűt is felkapta az asztalról.
– Íme, itt fekszik. – mondta Peter Decoster. – Kedvedre való?
Beumer láttán, akár egy felravatalozott saláta, megmerevedett, elsőként a lábai között. Beumer köhögött, vért hányt. Az egy másodpercre beálló hirtelen csendben meghallotta a vonat hangját (két sín egymásba csúszott, az alakjelző karja csattanva lebillent, a madarak felreppentek a felsővezetékekről, mindez automatikusan, és Henkie Beumer pontosan ott feküdt a delta metszéspontján, ahol az egyik vágány a másikon áthaladt?). Megint a kezébe nyomták a poharát, minden egyes kortynál felcsendült a pénztárgép hangja, minden egyes kortynál belekezdett valaki a Tingelingeling refrénjébe, közben a pohár fenekén kirajzolódott otthonának díszlete, a magányos gipsz házityúk a kirakatban, a tojásokkal telepakolt kosárka a vevőpulton, fehér üvegek, és az apja, és az anyja, és Pisis Dora, és az öccse a pénztárgép fölé hajolva, és amikor meghallotta, hogy valaki Agnes nevét kiáltja, elhalt a vonat hangja a távolban. Azt gondolta: ezzel a szívemben fogok meghalni; Beumer nem bántott engem, de én bántani fogom őt, most tőlem, a felelőstől várnak mentséget, egy szót, egy tettet, valami jelképeset, ég tudja, mit, agyrém az egész.
A függönygyűrűt ráhúzta Beumer nemi szervére, mindenki dőlt a röhögéstől, ő pedig valamit, talán megelégedést érzett a mellkasában, ha kínozni nem is, megalázni annál inkább megalázta az áldozatot, és még az ajtóra kötözött vörös test felállítása, a combok közt a vörös testet habzsoló gyertyaláng sercegése és a vörös test soha el nem némuló sikoltozása előtt elhelyezett Beumer arcán egy kiszáradt mezei virágot, egy bogáncsot.
Brüsszel, 1964
Fordító: Szegő Márton
Borítókép: Pixabay
