Színházat kutatni, majd belülről megismerni, a kettő között pedig útjára bocsátani egy kötetet. A sűrített nő című könyv szerzője ma már több szállal kapcsolódik a színházhoz. Két éve szerzett doktori fokozatot, a disszertációjából készült kötet az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg. Jelenleg a debreceni Csokonai Színház művészeti főtitkára. Baluja Petrával többek között a színházhoz fűződő viszonyáról és a frissen megjelent kötetéről beszélgettünk.
KULTer.hu: Honnan indult a színház iránti érdeklődésed? Voltak meghatározó emberek, színdarabok, események, amelyek a színházhoz vezettek téged?
Úgy emlékszem, hogy már kicsi koromban volt alkati fogékonyságom a művészetek iránt, bár egyiket sem tanultam professzióként. Szerettem a zenét, jártam zeneiskolába, sokáig néptáncoltam és a színpadon is sokat álltam, szavaltam, verseltem, de nem volt célom mindezt komolyabb szintre fejleszteni. A fő irány a szociális munka, a szociálpolitika és a szociológia lett.
A művészet számomra elmélyülést, feltöltődést jelent, ezért mindig jelen volt az életemben.
Amikor elkezdtem kutatni szociológusként, tudtam, hogy a művészeteket szeretném ehhez párosítani. Mivel akkor még nem tudtam pontosan, hogy mi legyen a célcsoportom, elsőként a képzőművészek világában kezdeményeztem kísérleti beszélgetéseket festészettel, iparművészettel foglalkozó nőkkel és női szobrászokkal. Az egyik alkalommal egy debreceni festő, Komlódi Judit megemlítette a színházat és a színészetet, már nem emlékszem pontosan milyen kontextusban, de azonnal megragadott. Ekkor érkezett meg igazán az életembe a színház a szociológia mellé. Pedig előtte sem állt távol tőlem, mert rendszeresen jártam nézőként színházba, de ez egy érdekes, fontos pillanat volt. Én innen datálom az indulást.
KULTer.hu: Érezhető a könyvből is, hogy a színház neked nemcsak egy kutatási téma, hanem annál sokkal-sokkal több. Mi az a színházban, ami téged inspirál?
Igazából minden: örök érvényű művészeti ág, múlhatatlan mondanivalóval.
Folyamatosan önreflexióra, önismeretre késztet, illetve a jó színház képes katarzist okozni.
Nézőként el tudok mélyülni egy-egy előadásban, fel tudok benne oldódni. Rendkívül érdekes számomra a karakterismeret is, jellegzetes emberi alakokról is lehet közben tanulni.
Valóban igaz az a megállapításod, hogy ez nem csupán egy kutatás volt számomra. Nem akarok általánosítani, és nem tudom, hogy ez másoknál hogyan működik, de nálam egy nagyon erős önismereti út is volt. Nem csupán a lexikális vagy módszertani tudásomat bővítettem a színház vagy a nemi egyenlőtlenségek témakörében, hanem szembe kellett néznem a saját nőiességemmel, a saját mintáimmal, a saját anyaképemmel. Meg kellett néznem, hogyan jelennek meg itthon a nemi szerepek, hogyan viszonyulunk mi ehhez társadalmilag, és vajon én hogyan kapcsolódom egyénileg ehhez az egész női-férfi kérdéshez.
KULTer.hu: Milyen kihívásokkal kellett szembenézned akkor, amikor elkezdtél kutatni ebben a témában?
Szinte csak nehézség adódott. Sokakat meg kellett győznöm arról, hogy a színházat vagy a művészetet izgalmas lehet párosítani a szociológiával egy kutatás során.
A második kihívást az jelentette, hogy meglehetősen csekély számú szakirodalmi kapaszkodó állt rendelkezésre. Békés Ferenc az 1980-as években adott ki egy kutatást a hazai színésztársadalomról, és tudomásom szerint azóta nem sok hasonló született. Kértem a témavezetőmet, Dr. Czibere Ibolyát, hogy engedjen ki terepre, engedjen be a színházakba, hogy el tudjak indulni a kutatásomban. Jó fej és türelmes volt velem, és bár korainak ítélte az időzítést, mégis meg tudtam győzni ennek a szükségességéről.
A harmadik akadály éppen ebből következett, ugyanis be kellett jutnom a színházakba.
Ekkor értettem meg igazán, hogy ez mennyire zárt világ egy „civil” számára.
KULTer.hu: Erre utalsz is a könyvben. A Kutatás módszertana című fejezet elején említed, hogy sok elutasítást kaptál. Kiktől, és szerinted mi volt az oka?
Először az adott színház igazgatóját vagy a felső vezetést kellett megkérdezni arról, hogy egyáltalán bemehetek-e, és tisztázni, mi a célom. Aztán ők megkérdezték a társulat tagjait arról, hogy szeretnének-e részt venni ebben. Végül nem sok vidéki színházban tudtam kutatni, ami utólag nézve nem annyira jó, mert sokkal kiterjedtebben és mélyebben is lehetett volna ezt a témát vizsgálni, akár a vidéki és fővárosi színházi világot is össze lehetett volna hasonlítani.
Arra nincs pontos válaszom, hogy akik nem fogadtak, miért döntöttek így, de feltevéseim vannak.
A kutatásom idején érzékelhető volt a gender-témát övező feszültség, de akkor szerveződött itthon a Me Too-mozgalom is.
Ameddig viszont az olyan fogalmakkal, mint a gender vagy a feminizmus nem nézünk szembe, nem tudjuk pontosan, hogyan értelmezzük és nem kezdünk el róla párbeszédet folytatni, addig nagyon nehéz előrébb jutni, és sok kapu bezárulhat akár egy ilyen jellegű kutatás esetében is. Persze az is okozhatta az elutasítást, hogy talán szokatlan, amikor egy kutató bemegy a színházba.
KULTer.hu: A kutatásod során egy saját terminust alkottál, mégpedig a sűrített nőt, ami a kötet címe is lett. Milyen a sűrített nő, és hol találkozhatunk ezzel a női karakterrel?
A doktori kutatás alatt volt egy nagyon kedves mentorom, tanárom, most már szerencsémre mondhatom azt is, hogy kedves barátom, Dr. Krémer Balázs szociológus. Amikor már készen voltam egy nagy szöveganyaggal és megmutattam neki, akkor azt mondta, mint az ördög ügyvédje, hogy ne kezdjek még örülni, ráérek ezzel. Arra kért, hogy próbáljam összefoglalni pár szóban vagy mondatban az egész kutatást, mert ha ez nem megy, talán én sem értem pontosan, mit is kutatok.
Elkezdtem játszani a szavakkal. Nehéz volt megfogalmazni egy szóval, hogy milyennek látom ezt a nőt, a színésznőt.
Ekkor jutottak eszembe a komplex, az esszenciális, a sűrített kifejezések és ezek további szinonimái. Végül a sűrítettnél maradtam, ami bár egy kicsit talán nyersen hangzik, számomra mégis a legszimbolikusabban, legérzékletesebben írja le ezt a nőt.
A színésznő alakjába sűrítve megjelennek a nők társadalmi hátrányai, tabusított előnyei (hátrányokból előnyt hoznak létre, például reziliensebbek lesznek). Megmutatja a magánélet-karrier nehézségeit, így az anyaság szerepköre is felmerül (előkerül a hiúság kérdése, a szülés és a karrier összeegyeztethetősége, a test változásainak hatásai). Ugyanakkor egy különleges női alakot is jelöl, aki képes megjeleníteni szépséget, szexust, autonómiát, szabadságot, magánidentitást, miközben céltáblájává válik a társadalmi sztereotípiáknak.
Arról, hogy más is lehet-e sűrített nő, azt gondolom, hogy igen. De én a színésznőkön keresztül jöttem rá arra, hogy létezik efféle komplexitás.
KULTer.hu: Azt a fajta sűrítettséget, amiről most beszéltél, szerintem nagyon szépen tükrözi a kötetborító is, amit Szabó Imola Julianna készített.
Igen, nekem ez egy szerelemborító. Örültem annak, hogy Imolával együtt dolgozhattam, mert nagyon szeretem a munkáit. Az alkotásai csodálatosak, meseiek, ugyanakkor nagyon mélyek is. Könnyű volt vele dolgozni, azonnal egymásra tudtunk hangolódni,
a borítón látható terv az első volt, amibe rögtön bele is szerettem.
Ez a női alak szerintem jól érzékelteti az említett sűrítettséget, rétegzettséget, ugyanakkor az őt körbeölelő levélformák, amelyek ráhajlanak a vállára és a karjára, kecsességet mutatnak, de talán védelemként, valamiféle hálóként is értelmezhetők. A picit elmosódott fejrész pedig a problémákra, dilemmákra, vagy valamiféle transzformációra utalhat. Imola ráérzett a kedvenc színeimre is: piros, fekete, fehér. És az csak utólag tűnt fel, hogy a nőnek bobfrizurája van, ami közben nekem is lett. Ez az 1920-as, ’30-as évekbeli frizuradivat, ami a modern, független nőt jelképezte. Nem tudom, Imola részéről mennyire volt tudatos, de örömteli, hogy rákerült.
KULTer.hu: A könyvet egy idézettel indítod: „…a két nem viszonya, mint két szabadság, két transzcendencia viszonya a jelen körülmények között ellenséges, mindkettő a másikon való uralkodásra törekszik ahelyett, hogy kölcsönösen elismernék egymás szabadságát, mint saját szabadságuk feltételét.” (Joó Mária, 2003) Ezenkívül több helyen utalsz arra, hogy a témát nem a férfiaktól függetlenül vizsgálod. Az interjúalanyok között is vannak férfi színészek. Miért fontos, hogy hangsúlyozd ezt az egyensúlyt?
Valóban, ez az idézet már rögtön megadja a kötet alapszellemiségét. Egyrészt a személyes értékrendemben is fontos az egyensúly, de nyilván nem lehet elválasztani ettől a kutatói szemléletemet sem.
Ahogy a nők szerepe változott, úgy a férfiaké is.
Mindkét nem átesik vagy átesett a saját identitásválságán, és ezt nem lehet, nem érdemes egymástól függetlenül kezelni, új szerepek vannak kialakulóban a régebbiek mellett. Én a magam részéről úgy látom, hogy értelmes párbeszéddel lehet kezelni a nemi egyenlőtlenségek problémáját, amikor a szimmetrikus viszonyok kialakítására és nem egymás lenyomására törekszünk. A kötetben is leírom, hogy azokban az országokban a legmagasabb az élettel való elégedettség, ahol a nemek egyenlősége magas. Ez jó a nőknek és jó a férfiaknak is. A kutatásban a nőkön van a fókusz, de a férfiak kontrollcsoportként szót kapnak benne.
Krémer Balázs szerint ebben a kutatásban egyfajta szolid feminizmus van. Örültem ennek a megfogalmazásnak.
KULTer.hu: A nőkhöz, színésznőkhöz kacsolódó sztereotípiák külföldön is ennyire erősek, mint Magyarországon?
Igen, azt gondolom, hogy a sztereotípiák sajnos mindenhol jelen vannak, de más hangsúllyal, erősséggel. Ezek szervesült, zsigeri dolgok és reflexek. Az tapasztalható nemzetközi szinten, hogy sokkal korábban felismerték azt, hogy ez probléma, és az általam felhasznált brit kutatások is jóval korábban elindultak, tehát a reakció ott sokkal gyorsabb volt.
KULTer.hu: A kutatásod során 34 alannyal készítettél interjút. Hogyan zajlottak ezek a beszélgetések?
Ezek a beszélgetések másfél-kétórásak voltak általában. Diktafonnal rögzítettem őket színészbüfében, öltözőkben. A művészek nagy bizalommal fogadtak, szerettek magukról beszélni, de ez lehet nem csupán nyitottság, hanem egyben szakmai sajátosság is. Sokszor úgy jellemeztek engem a beszélgetéseket követően, mintha egy szupervízor vagy pszichológus lennék, akivel feldolgozzák a belső, színházi élményeiket.
Jól mutatja ez, hogy talán már kellett egy szelep,
hogy a színházról ilyen módon is lehessen beszélni.
KULTer.hu: Itt egy kicsit visszaugranék a kötet címére, mindenképp említsük meg az alcímet is: Sikerek és életpályák vizsgálata a kőszínházakban. Arra kérlek, hogy a siker- és a karrier-felfogásod fogalmait foglald össze röviden, hiszen ezeket nem teljesen a hétköznapi értelemben használod.
Valóban, a siker és a karrier két kiemelt fogalom volt az egyenlőtlenségek és a színház kulcskifejezésein túl. Az a lényeg mindkét fogalom esetében, hogy megnézzem az objektív (külsődlegesen is mérhető), illetve a szubjektív (belső, egyénileg mérhető) szemszögeket is. Tehát a külsődleges siker a színészeknél: díjazások, népszerűség.
A siker rokonítható fogalmaként használom az élettel való elégedettség kifejezést.
És erre utalok, amikor arra kérdezek rá, mi az, amit az alanyok belső sikernek neveznek. Karriernél ugyanezek a szempontok. Külsődleges karrier az, ha híres lesz valaki, a belső karrier pedig az egész életpálya megélését, az emberi élettörténetet jelenti. Ezt árnyalom még az időbeliséggel is, hogy például milyen a pillanatnyi vagy a tartós karrier és siker.
KULTer.hu: Érdekes az is, hogy az interjút adók milyen közegből, családból érkeztek. Sokan úgy választották ezt a pályát, hogy a szülők tele voltak sztereotípiákkal. Például egy 41 éves színésznő így fogalmazott: „Mikor ezt otthon előadtam, a szüleim teljesen fel voltak háborodva, nem is jártak színházba. Előítéleteik voltak. Mert a színésznők kurvák, a színészek alkoholisták, züllött életmódot folytatnak.” Mit gondolsz, ezeket a sztereotípiákat le lehet küzdeni valaha?
Remélem, hogy igen, mert hogyha nem hinnék benne, akkor nem dolgoztam volna ennyit, illetve nem is ülnék itt és nem beszélgetnénk róla. Ezek a sztereotípiák beleégtek a társadalmi gondolkodásba, a nyelvhasználatba, a közmondásokba, a poénkodásokba, és nagyon nehéz tőlük megszabadulni. A színházigazgatók többsége férfi, középvezetői szinten vannak nők, de például a rendezést illetően is férfitöbbletről számolhatunk be.
Egyenlő indulási esélyeket kellene biztosítani.
A drámairodalom öröksége, hogy a férfiakra sokkal több szerepet jut, a nőkre kevesebb, s azok is általában kifejezetten fiatal vagy idős nőkre szabottak. A váltókori probléma itt nyilvánvaló, erre pedig kellenek a kortárs reflexiók. Jó példa az egyik modern interpretáció, amely a férfira írt szerep nembeliségét nem ítélte fontosnak: a Csokonai Színházban Shakespeare Learjében (rendező: Ilja Bocsarnikovsz) a főszerepet Ráckevei Anna játszotta el. A színház egy ősi struktúra, nem azt mondom, hogy mindent el kell törölni és minden rossz, nyilván, ami jól működik, azt meg kell tartani. De a fenti kérdésekben szemléletváltásra lenne szükség, erre irányuló társadalompolitikai intézkedésekre és felnőtt párbeszédre.
KULTer.hu: Végső soron mégis több alany fogalmazott úgy, hogy a színház egy családot jelent számára: „A mi munkánk azért más, mert rettenetesen egymásra vagyunk utalva, a nézőkkel is. Más típusú munkahelyen ilyen irányú intim odafigyelés nincs a kollégáddal szemben. Itt mély lelki összefonódásoknak kell megszületni: mélyen ismerni kell egymást, akár intim módon, de nem a szexualitásra gondolok, hanem ez egy kitárulkozós szakma. Magadat kell kiforgatni, mert anélkül nem megy.” Művészeti főtitkárként te is ennek a „családnak” lettél tagja?
Számomra a színház világában volt egy fokozatos mélyülés, közeledés. Kívülről indultam kutatói szemüveggel, most, hogy a rendszeren belülre kerültem, erős szubjektív élményekkel, érzésekkel, nehéz lenne tovább kutatni. Ma már szerelemmel nézek a színházra.
Izgulok a színészekért, amikor premier van, olykor a barátjuk, néha egy kicsit pszichológusuk vagyok.
Ez az izgalmas, színes világ magába fogadott engem, és egy kiterjesztett családérzetem nekem is van általa. Egy-egy darab készülése egy ünnepi várakozáshoz is hasonló, van számomra egy erőteljes szakrális jellege is.
KULTer.hu: A kötetben még sok-sok érdekes interjúrészletet lehet találni, például arra vonatkozóan, hogy hogyan működik a színésznő a családban, milyen feladatokat vállal, amikor a színházon kívül dolgozik, hogyan éli meg az anyaságot, a változókort és így tovább. Kiknek ajánlanád ezt a munkád így, kötetformában?
Már a kutatói munkám kezdetén célom volt az, hogy a későbbi eredményeket ne csupán a fontos szakmai berkeken belül mutassam meg, hanem ha az anyag engedi, hogy a hétköznapi olvasóhoz is eljusson (a szerkesztésben nagy segítségemre volt a Napkút Kiadó), akkor ez történjen meg. A szociológiával való foglalkozást egyébként is ajánlom bárkinek kedvtelésből, mert rengeteg olyan elmélet és megközelítés van, ami segít megérteni a körülöttünk lévő világot, a folyamatokat, akár politikai, akár társadalmi téren. A színház pedig egy valódi önismereti műhely, amely arra kényszerít, hogy önmagunkon is gondolkodjunk. Ez a kettő belső és külső tudatosságra ösztönöz, úgyhogy aki erre vágyik, annak reményeim szerint hasznos tud lenni ez a kötet.
Bízom abban, hogy a kötet elkezdi élni a saját életét és eljut azokhoz, akik nyitottak erre a témára, vagy esetleg további kutatási irányokat fogalmaznának meg. Egyszóval kíváncsian várom az utóéletét és a helyét.
A borítófotót Máthé András készítette.
Az interjú a kötet budapesti bemutatóján zajló beszélgetés szerkesztett változata.