Mind szemléletét, merész kérdésfeltevéseit, alternatív interpretációs javaslatait, mind az általa művelt szaknyelvet tekintve a kísérletező, gyakran formabontó, már-már provokatív irodalomtörténészek sorába tartozik Bodrogi Ferenc Máté: fellazít, kiás, leporol, kérdésekre, jó esetben válaszokra ösztönöz kollégát és egyetemi hallgatót egyaránt.
Bodrogi Ferenc Máté harmadik kötete irodalmi tanulmányok és kritikák válogatása, az elmúlt évek értelmezői munkásságának egy részét leképező írásos dokumentumok összessége. Azért csak egy részét, mert a kötetben olvasható munkák döntő hányada a jóval nagyobb lélegzetvételű projekt, az Aurora almanach szövegkiadási munkálataival, illetve a textológiai-filológiai eredményeket hasznosító, azokból inspirálódó és azokat kiegészítő monográfia írásával párhuzamosan készültek. Persze akadnak olyan írások is – főként a kritikák köréből –, amelyek évek után kerültek át a periodikumok mediális közegéből a jelen gyűjteménybe. A 2016-os tanulmánykötet (Soráthajlás – Interdiszciplináris irodalmi tanulmányok) felépítéséhez képest ugyanis a szakkritikák tanulmányokhoz társulása, a műfajok közt létesülő párbeszéd a Bodrogi-féle értelmezői gyakorlat egy másik terepére irányítja rá a figyelmünket. Másrészt: a szerző korábbi munkái többnyire nem-fikciós – a bevezető sorok tanúsága szerint „másodlagos” – írásművek eszme- és kultúrtörténeti szempontú interpretációjával foglalkoztak, jellemzően Kazinczy Ferenc levelezésével, autobiografikus munkáival a centrumban.
Jelen kötet reflexív módon mozdul el a korábbi irányvonalaktól,
szépirodalmi szövegek invenciózus (újra)értelmezését adva, miközben az elmúlt évek, évtizedek szaktudósainak elvi-ideológiai-szakmai tévedéseire, mulasztásaira is rávilágít.
A Fanni’ Hagyományai címen ismert szövegkompozíció elemzésére a (Bodrogi munkásságában kardinális szerepet betöltő) csiszoltság kontextusában kerül sor. Fannit – az érzékeny embert mint irodalmi hőstípust – szélsőséges karakterként, negatív példaként szemléli, magatartásában a csiszolt ember jellegadó attribútumait keresve.
A politeness diskurzusa felől Fanni viselkedése – „radikális” érzékenysége – inadekvátnak hat,
meglehetősen ambivalens érzelmekkel bíró személynek tűnik. A Fanni’ Hagyományai, amennyiben példázatként – negatív exemplumként – kívánt megszólalni, erősen ki volt szolgáltatva a befogadóközönség interpretációs kompetenciáinak, így nem garantált, hogy az erkölcsnevelés felől nézve legitim értelmezésre talált. Akinek a „szerelme életképtelen, mert nem válik társadalmiasítottá”, aki „[á]tesztétizált, passiószerű, antikizáló, végletesen érzékenyített szerelmi bánatába belehal”, akinek „terhes a többi emberhez való alkalmazkodás”, (19–20.) elfordul a várostól, a közép- és kisnemesi kúriától, a társaságtól, a szociális életviteltől, csak önmagában talál rá a külvilágban fel nem lelt, ideális világra, hiszen a környezet nem adhat lehetőséget a közvetlen azonosulásra – az nem tarthat számot az eszménykép státuszára, Bodrogi értelmezésében lényegében riasztó példa a „hogyan ne” esetére.
Szokatlan, de kétségkívül invenciózus értelmezési távlatból közelít Bodrogi A vén cigányhoz:
a néhol szubjektív töltetű tanulmány bevezetésében mintegy körülbástyázza az újraolvasás létjogosultságát. A tanulmányokban rendre feltűnő szólam nem mentegetőző, hiszen a felkínált távlatok szakmaiságához kétség sem férhet, mégis feltűnő a késztetés, hogy a szokványostól elmozduló szemléleteket, megközelítési módokat igazolni, vagy legalábbis indokolni kell. Márpedig a részegség – „az illumináció effektusa” (37.) – felől vetni számot a versbeszélő mámoros nyelvével, radikalizálódó beszédalakzataival olyan perspektívát feltételez, ami aligha kap súlyt értelmezési kísérletekben.
Mindaz, ami a dolgozatban leírásra kerül, a szemináriumi órák közös diskurzusából, felismeréseiből ered,
mondhatni tehát, az irodalomolvasás szituativitása „termelte ki”. Utólagosan, a szakmai nyilvánosság mérlegelését követően pedig visszahathat a jövőbeni kurzusok menetére is, további olvasatokhoz vezethet, s egyetemi „segédeszközként” léphet működésbe.
Rendhagyó értelmezési és módszertani kísérlet a kötet Berzsenyi-tanulmánya, A közelítő tél klasszikus poémájának elemzését ugyanis korántsem a „magyar Horácot” övező kultikus beszédmód szervezi, sőt,
árnyal azon a Berzsenyi-képen, amely a közép- és a felsőfokú oktatásban évtizedek óta, pedagógusról pedagógusra hagyományozódik.
Bodrogi merész újraolvasása támadható is volna – a hagyományos iskolakultúrában valószínűsíthetően „belemagyarázásnak” minősítenék –, ha nem társulna az értelmezéshez, a vers belső logikája szerint felvázolt érvrendszerhez a meggyőző és impozáns filológiai kontextus. Ebben a szerző „a minden ráhatástól, diskurzuspolitikától és tekintélyalapú hatalmi relációtól mentes” (56.) első szövegváltozatot, valamint a vonatkozó intratextusokat vonja párbeszédbe. Az alternatív értelmezési javaslat forrásvidéke – miként A vén cigány esetében – újfent a szemináriumi diskurzus, a szöveg közös elemzése. A metódus a vershez mint különleges beszédeseményhez való közelkerülés elmélyülő fázisait teszi láthatóvá, másrészt a tanulmány látlelet a Bodrogi-féle szövegelemzés szituatív gyakorlatáról, harmadrészt a gondolatmenet Berzsenyi irodalomtörténeti pozicionálásával kapcsolatos konzekvenciákhoz, Berzsenyi „hermeneutikai korszakküszöb” mivoltának tudatosításához vezet el.
Bodrogi költőként vet számot Kazinczyval, noha a széphalmi mesternek ezt az oldalát mintha kevésbé tematizálná a szakmai diskurzus. A’ Tanítvány című verse tizenhárom szövegváltozatból ismert, a variációk összevetése tehát még a Berzsenyi-poémánál is összetettebb alakulástörténetet rajzol fel. A vers – „vezérszövegként” – centrális pozícióban volt Kazinczy egész életében, amennyiben „leplezetlenül szubjektív módon, egyes szám első személyben vall az ifjú poéta költészet iránti elkötelezettségéről, költői terveiről.” (83.)
Bodrogi a verset a korabeli nyugat-európai – Magyarországon szinte egy időben megjelenő – lírafolyamatok kontextusában teszi mérlegre,
Debreczeni Attila nyomán hangsúlyozva, hogy Kazinczy költői gyakorlatában rendre az olvasmányélményeiből táplálkozó „formaihletre”, az imitatio-elv működésére, valamint a befogadók differenciálására törekvő szándékra (a szabadkőműves hermetizmus mintáit követő csoportképzés mechanizmusaira) ismerhetünk rá. Az elemzésben a gyakran enigmatikus (az olvasótól speciális tudást, előzetes „beavatást” feltételező) költői nyelv hermetikus aspektusaiból bontakoznak ki Kazinczy irodalom- és műveltségeszményére vonatkozó általánosabb érvényű konzekvenciák. Másrészt azok a kiadástörténeti részletek sem tanulság nélkül valók, amelyek az Aurorában publikált szövegváltozatra vonatkoznak, a szövegkörnyezet ugyanis rámutat, hogy Kazinczy 1787 óta formálódó verse 1822-es megjelenésekor már meglehetősen anakronisztikus,
zárványszerű szövegproduktumnak minősült.
Két tanulmány is Szerb Antal egy-egy regényét emeli a vizsgálódás fókuszába. Az Utas és holdvilágot elemző dolgozat közel húsz éves (2005), míg A Pendragon legendával foglalkozó mindössze tavalyi, ami sajátos, látens – és folyamatos – érdeklődésre enged következtetni a modernség, konkrétan Szerb életműve iránt.
A kérdésfeltevéseket mindkét esetben a narratopoétikai távlat karakterizálja.
Gyakorlatorientált, a prózaszövegek intertextualitására (Genette), fikcionalitására (Iser), hatástörténetére, kritikai kontextusaira, interpretációs hagyományvonalaira koncentráló, ugyanakkor reflektáltan didaktikus olvasatokat kínálnak, a szerzőtől szokásos módon az egyetemi oktatáshoz kapcsolódóan – különösen A Pendragon legenda elemzése esetében, amely kimondottan egy prózaelméleti egyetemi tankönyv részeként készült el. S noha az Utas és holdvilág-elemzés koraisága cáfolná azt a tézist, miszerint Bodrogi az oktató szemével lát, olvas, nyúl hozzá szövegekhez (ekkor még maga is egyetemi hallgató), a problémaérzékenység, a precíz logikai vonalvezetés, az elméleti háttértudás,
az akkurátus – és feltűnően retorikus – értelmezői nyelv már a „jelenlegi” szakembert előlegezik.
Szoros módszertani kapcsolatot mutat a Szerb-regények értelmezésével a Kitömött barbár szövegközpontú – a korábbiaknál is releváns megközelítésmódok (narratopoétika, transztextualitás, fikcionalitás, diszkurzivitás, ideologikusság) szerinti – elemzése. Bodrogi láthatóan (ismét) azt teszi próbára, hogy „a prózaelemzés örökzöld szempontjai” miként működtethetők – ezúttal Péterfy Gergely regénye esetében. Meglátásai a regény értelmezéstörténetéhez kapcsolódva, de azt a vitatható pontokon – különösen az ún. „dehumanizációs” aspektusoknál – felülbírálva nyilatkoznak a „lehetséges vízióként”, „alternatív Kazinczy-portréként” elénk táruló, a klasszikus századforduló időszakát – annak eszme- tudomány- és kultúrtörténeti vonatkozásaival együtt – sok esetben „jelentékenyen elrajzoló” regényről. (174.) A prózaelméleti kurzusok tanulságai óhatatlanul átszivárognak a tanulmányokba – a „vigyázó szem”, amit a szóhasználatra, a didaktikus magyarázatokra, a hermeneutikai gyakorlat elméleti „aládúcolására” vet, elsődlegesen a pedagógust reprezentálják:
Bodrogi bevezet egy fogalmat, fogalomhálót, magyarázatot ad, kontextualizál, próbára tesz, mérlegel, értékel – egyszóval: tanít.
Mintegy átkötő, köztes funkciót tölt be a kötet szerkezetében a Borbély Szilárd posztumusz regénytorzóját elemző írás, ami kritikaként és egy elmélyült (a befejezetlenségből adódó esendőségekkel is számot vető) szöveginterpretáció-kezdeményezésként is felfogható. Ennélfogva sajátos „recenzensi” alapállást jelöl ki – mint maga is reflektál rá, a szövegről való beszédben az értelmezői igény dominál: a befejezetlen szöveget a maga félkész mivoltában olyanképpen igyekszik értékelni, hogy az ne csupán egy kultikus főhajtás legyen (jóllehet a baráti-kollegiális emlékezés gesztusai tetten érhetők), hanem szakmai szempontokat érvényesítsen. Az átmenetiségből előnyt kovácsoló írás tehát döntésre késztet (ki hogyan közelíti meg), hiszen kritikaként és tanulmányként is működésbe lép(het).
A szaktudományos recenziók kiválasztása sem esetleges: Bodrogi azon művekről szóló írásait szedte egybe, amelyek – a maguk terepén – az újragondolás, újraértelmezés, a rekontextualizálás szándékával léptek fel. Szakkritikái kétségkívül a tanulmányokéhoz mérhető szakmai alaposságot, lényeglátást reprezentálnak, szövegformálásukban azonban csak részben követik az olyannyira jellegzetes Bodrogi-féle – sok esetben (túl)retorizált – veretes nyelvezetet. Esszéisztikus jellegük okán akár a szakmán kívüli olvasó számára is betekintést kínálnak a bírált munkákba.
A kritikák jellemzően dicsérnek, alaptónusuk az elismerő rokonszenv
(a szóhasználat is jelentéses, mert bőségesen osztja a laudáló szerkezeteket, fogalmakat: „megkerülhetetlen”, „bődületesen összetett teljesítmény”, „magisztrális”, „felvillanyozó”, „rendkívüli”, „zavarba ejtő”, „kiemelkedő” stb.), hiszen a recenzeálásra kiválasztott tanulmánykötetek, monográfiák a szerző számára kedves irodalomtörténeti korszakkal, ágensekkel, produktumokkal, jelenségekkel foglalkoznak. Bodrogi az irodalomtörténet-írásban és az egyetemi oktatásban történő hasznosíthatóságuk mellett érvel, persze úgy, hogy az esetleges tévedések, pontatlanságok, hiátusok, vakfoltok tényét sem kendőzi el. Ahol kell, tehát kiigazít, kiegészít, továbbgondolási lehetőségeket fogalmaz meg, árnyal, pontosít – sohasem vitatva egy-egy koncepció, gondolatmenet vagy értelmezési irányvonal legitimitását.
A kötet tanulmányainak döntő része kreatív értelmezési kísérlet, szakmailag magas színvonalon felvázolt módszertani javaslat, egyszersmind „manifesztum” a közoktatás felé. Bodrogi műértelmezései ugyanis mindenkor szakmódszertani konklúziókat is magukban hordoznak, elvezetve bennünket a szerző másik „szívügyének”, a magyarországi irodalomtanítás elméleti-metodológiai kérdéseinek terrénumára: a rögzült olvasatoktól való elmozdulásra, a távlatok, perspektívák megismerésére, a sulykolt olvasatok újraértésére, diskurzusra serkentenek egyetemi hallgatót, gyakorló pedagógust és irodalom iránt érdeklődő diákot. Bátran lavírozva a reinterpretáció és a túlinterpretáció közti vékony határvonalon.
Bodrogi Ferenc Máté: „Minden másképpen van” – Műértelmezések és szakkritikák, Savaria University Press, Szombathely, 2023.
A borítófotón szereplő képet Szirák Sára készítette.
A kritika a Kulturális és Innovációs Minisztérium ÚNKP-22-4-II-DE-7 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.
