Csokonaival fordított dolog történt, mint Peter Schlemihllel, a Chamisso-regény hősével. Amaz egy fausti paktum keretében elveszíti árnyékát, és örök idegenként bolyong a földön. A Szabó Ádám víziójában megelevenedő Csokonai-alak viszont új árnyékot nyer, a kitágult életidő és emlékezet új árnyékát, amelyben az eredetileg alig 31 éves korában bevégződő élet kap még 39 évet, s az idegenség schlemihli démonával szemben több mint kétannyi életívnek belakható idő és tér dimenziójával gazdagodva otthonossá teheti ezt a kölcsönbe kapott téridőt. Miféle paktumot kellett kötni egy ilyen életmeghosszabbításhoz?
A művész életre tudja teremteni kő- vagy bronzhideg alkotását, ha orpheuszi szerelmi erővel, ihlettel rendelkezik, gondoljunk csak Pygmalionra. De a halál faktumát felülírni, egy a magyar hagyományban megrögzült életemlékezetet kitágítani, beragyogtatni és újrafelfedeztetni talán a Pygmalionénál is nehezebb feladat. Amíg ugyanis a szobrász-Pygmalionnak a saját élettelen munkáját kellett életre keltenie, addig a fordított Schlemihl-gesztus, az árnyékadás alkímiája még több felelősséggel jár.
Az új árnyékhoz ugyanis új fény is járul, amelyet ragyogni engedni aprólékos feladat s már-már istenkísértő vállalkozás.
S hogy ne legyen az, vagyis ne váljon tényleges istenkísértéssé, pár dolgot meg kell fontolnunk.
Azt, hogy a képzelőerő valóságosabb a valóságnál, legalábbis előrébb való, magasabb rendű lehet, sok romantikus vagy preromantikus művész állította. Például William Blake, aki képzeleti univerzumában csodálatos gnosztikus ellenerővel teremtette meg a keresztény kultúrát kiegészítő és ellenpontozó, felfénylően univerzális, misztikus négyes-látás világát. Igen ám, de mi van, ha egy művész úgy dönt, hogy egy Nap helyett kettőt helyez az égre, s konzekvensen megteremti az univerzum vagy legalábbis a Tejútrendszer és a Föld életviszonylatait a kettős Nap titáni koordinátáival és életkövetkezményeivel? Nem lép-e át a művész a hübrisz területére, ha kozmikus távlatokban újrarendezi az isteni tett egyszeri és megmásíthatatlan rendjét? Valószínűleg vannak ontológiai vörös vonalak, melyeket, ha átlép, úgy járhat, mint Ikarosz Daidalosz mítoszában.
Szabó Ádám azonban nem merészkedik el eddig. Új árnyékot ad, új emlékezeti teret teremt,
tárgyakkal, filológiai minuciózussággal végiggondolt élet-összefüggéseket kreál,
és tárgyi dokumentumokkal bástyázza körül ennek az emlékezeti térnek a határait. A játék itt lesz több játéknál, mert könnyű József Attila kései verseit vagy Rimbaud öregkori költészetét egy költőnek játékosan megírni, a vizuális művésznek nehezebb lesz a dolga: a terv játéka mellett a kidolgozott anyagi hátteret is biztosítania kell. Demiurgoszi újrateremtéssel az egész kibővített életmű parafernáliáit rendelkezésünkre kell bocsájtania. És itt jön az árnyékhoz a fény, új árnyékhoz az új fény, amely ott ragyog az itt kiállított tárgyakon és tárgyak körül. S az új fénynek a céltáblái mi vagyunk, a nézők és múzeumlátogatók szemei, amikben a megnövekedett téridő, egy művészemlékezet behatárolt terepe több mint kétszeresére tágulhat, és visszamenőleg átrendezheti a történeti faktumok keretrendszerét.
Mert a „mi lett volna ha” olykor erősebb, mint a „mi volt”!
Az orphikus költők, például Weöres Sándor, Blake, Dickinson ezt jól tudják. Náluk a posse elevenebb, életesebb, érzékibb és drámaibb, mint az esse. Ebben rejlik a jungi tudattalan tágasságára berendezkedett költői dramatizálásuk tétje.
Milyen életkörülmények és művészi életlehetőségek adódnak hát a közel 70 évet élő Csokonainak?
Szabó Ádám az 1805-ös végzetes tüdőgyulladást lombardiai fürdőkúrával orvosolja. A fürdőkúra költségeit az a Keglevich János (történetileg létező alak) állja, aki később, 1807-től rövid időre könyvtárosi állást is kínál annak, aki elég bolond volt hozzá, hogy poétává legyen Magyarországon. A lombardiai kúra során megismerheti Eugenio di Scraffa orientalistát (az internet nem ismer ilyen nevű tudóst). Rajta keresztül ismerkedik meg a perzsa klasszikus költészet nagyjaival, például Háfizzal, akitől a ghazal versformát megtanulja, s a költészetében eddig is megbújó orientalista lehetőségek kibontakozását kamatoztathatja.
1810 és 1814 között a Homoródi családnál házitanító, erre az időszakra esik második tragikus szerelme Homoródi Annával, amelyről a Helgához írt versek tanúskodnak. Innentől kezdve végleg felhagy a tanítással, írásainak és azok kiadásának szenteli erejét. Homoródi Anna neve egyetlen helyen szerepel az interneten: az 1941–43 között 52 erdélyi ásványvíz részletes analízisére vállalkozó nevek közül a 24. helyen szerepel a neve. Ez a 130 évvel később élt hölgy kölcsönzi tehát nevét Helgának, s talán nem véletlen, hogy a kémiai analízis szakértője saját nevének kémiai-alkímiai visszakölcsönzési folyamatán keresztül képes lehet egy tizenkilencedik századi képzelt alak eleven megformálására. Helga él, féltékeny a múltra, s azoknak a ritka ghazaloknak a megírására ösztönzi Csokonait; akinek Helga-verseit az én 2015-ben megjelent Repülő szőnyeg című, keleti formákat bemutató verseim közvetítik az örökkévalóság irányába.
Voltak még Helga-versek? Lett-e ezekből is ciklus, mint a Lilla-szövegekből?
Nem tudhatjuk, s ha voltak is további darabok, elkallódtak, egyedül a két ghazal vet némi fényt a rokokóban gyökerező orientalista költői fordulat poétikai eredményeire. Ha már ghazal, akkor Csokonai ír hazadzsot és ramalt is, a két leggyakoribb perzsa ghazal-mértéket, és bánhatjuk, hogy a többi ghazal-mérték: a radzsaz, a mutadárik, a kámel, a váfer, nem is beszélve a nem egylábú (monfared), hanem több lábból felépülő (morakkab) mértékekről: ezeknek a formáknak a perzsa gyöngyszemei nem találhattak utat az utókorhoz, ezeket a darabokat mi már nem csodálhatjuk. Mennyi veszendőbe ment érték!
Nem csak a perzsa szál érdekes itt (melynek verseihez a költő 1842-ben hiába próbál Pozsonyban kiadót szerezni), hanem egy elfeledett kisváros, Kistapolcsány felfénylő alakja is. Mennyire hozzátartozik Csokonaihoz a kastély, melynek képét itt most megtekinthetjük, s mely Csokonainak 1843-as haláláig örök otthont nyújtott. Az említett pozsonyi kudarc egy remek életsors-kettőzéssel újabb végzetes meghűlést tartogat poétánknak, s most már nincs az a Keglevich és Lombardia, amely újabb haladékot jelenthetne.
Csokonai meghal, s a halál másodszorra sem leselkedik rá másképp.
A halálnak tehát nincs fantáziája, másodszorra is ugyanúgy próbálkozik. S milyen jól van így. Milyen eszement dolog lenne válogatottan új, ínyenc halálnemeket kikeverni neki. Csokonai öt évvel a negyvennyolcas forradalom előtt eltávozik az élők sorából, de hetven év nagy idő, több, mint kétszer annyi, mint ami történetileg adatott, s a dagerrotípiák, az öregkori festmények s az öreg Csokonairól készített bronzszobor örökké hirdethetik a fiatalon megismert arcvonások öregkori redőkkel gazdagított képét, mely egyszerre ismerős és ismeretlen, képzelettel megálmodott és a képzeletben valósággá inkarnálódó dokumentummá válhatott Szabó Ádám fergeteges szobrászi vállalkozása következtében.
Történelemhamisítás? Nem az.
A képzelet megelevenedő sorsdokumentumai nem hamisítványok, hanem egy sorslehetőség kiérlelt műremekei,
amikben a posse erősebb, mint az esse, hiszen a képzelet ereje felülírja a történetileg hű dokumentumok szegényes terepét, és a hiteles dokumentumok közé hézagtalanul képes a képzelet teremtőerejével hozzátoldani a megálmodott sors-összefüggéseket, fennmaradt verseket, levelezési adatokat és vizuális emléknyomokat.
Az árnyékát vesztett Schlemihl milyen szegény, mennyire elvész minden érték az árnyék hiányában az ember sorsára ráíródó végzet kegyetlenségében! S milyen gazdagok vagyunk mi a Csokonai-életműhöz hozzárajzolt újabb árnyékokkal és újabb fényekkel, melyek végtelenül kitágítják a bennünk ezidáig rögzült költői œuvre kereteit, de természetesen hozzárendezik a meglévő életmű emlékéhez mindazt, ami Csokonairól tudható, elképzelhető és megálmodható.
Szabó Ádám Csokonai 180 című kiállítása 2023. szeptember 26. és 2024. május 26. között látható a Debreceni Irodalom Házában (A szöveg a megnyitóbeszéd szerkesztett változata.)
A fotókat Miskolczi János készítette.
