Véget ért a 19. CineFest, ideje mérleget vonni és megírni, mit tapasztaltam az egy héttel előrébb tolt fesztivál nyitó és záró hétvégéjén.
Talán nem csak a rutinos cinefestezőknek tűnt fel, hogy Magyarország legjelentősebb filmfesztiválja a megszokottnál egy héttel korábban kezdődött, így – nem túl szerencsés módon – egy időben volt a Velencei Filmfesztivállal. Ha naptárunkra tekintünk, láthatjuk, hogy a héten (szeptember 12-17. között) rendezik meg a 6. Budapesti Klasszikus Film Maratont, vagyis kikövetkeztethető, hogy jelenleg milyen erőviszonyok uralkodnak filmfesztiváljaink között.
Az sem titok, hogy idén a CineFest a tavalyinál kevesebb támogatást kapott a Nemzeti Filmintézettől,
ami az Európa-bajnok inflációt is beleszámítva jóval szűkösebb mozgásteret adott a szervezőknek. Akiknek a Jameson kiválása óta nem sikerült egy hasonlóan tőkeerős főszponzort találniuk (míg a Film Maraton főtámogatója a MOL).
A szűkös büdzsé több ponton is megmutatkozott. Idén már nem nyomtattak programfüzetet és katalógust (nyomtattak, de lényegesen kevesebbet, mint a korábbi években – a szerk.), bár ez magyarázható lenne az ökotudatosság trendjébe való betagozódással, ami felettébb üdvözlendő lépés. Ám ha feltételezzük, hogy nem a nyomdaköltségeken akartak spórolni a szervezők, hanem a fákat védték, akkor fejleszteniük kellett volna a fesztivál digitális megjelenését. Mára minden valamirevaló filmes seregszemlének van saját applikációja (és több helyen ezért szükségtelenné vált a nyomtatott programfüzet), amin naprakészen lehet követni a programot, a vetítések helyét, időpontját, jegyet vásárolni és a többi.
Sajnos a CineFest honlapján egy 84 oldalas, lapozható pdf-dokumentumból bogarásztuk ki a fontos információkat,
amit kedélyeskedve időutazásnak is nevezhetnénk (vissza a huszadik századba!), ha nem lenne iszonyúan bosszantó és időrabló a dolog. Napi bontás is volt a honlapon, remélem mások észrevették és sikerrel használták. Szurkoljunk, hogy a huszadik CineFestre fejlesszék le az appot!
A nézők idén már ezer forintért mozizhattak a CineFesten (a tavalyi hatszázötven és a tavalyelőtti négyszáz forintos jegyár után), ami még így is jutányos egy mozijegy árához képest,
a sajtó akkreditált munkatársai pedig ebben az évben először nem kaphattak 2-3 éjszakára szállást a fesztiváltól.
Kellemetlen hír, de a szűkebb költségvetés fényében érthető. Az viszont már kevésbé, hogy bizonyos sajtóorgánumok képviselőinek mégis volt lehetőségük a korábbi évek gyakorlatának megfelelően 2-3 éjszakát Miskolcon tölteni a fesztivál költségén. Ha a szervezők eleve azt kommunikálják, hogy nagyon korlátozott az ingyenes szálláslehetőség, akkor nem maradt volna többekben keserű szájíz és az a gondolat, hogy vannak az egyenlők közt is egyenlőbbek.
Sajnos egyik általam látott vetítésen sem volt telt ház, így a sajtósok válogathattak a szabadon maradt helyek között.
Valószínűleg a súlyosbodó gazdasági nehézségek és az infláció többeket eltántorítottak a vetítések látogatásától, mert érezhetően kevesebben voltunk a filmeken, mint az előző években. A CineFest objektív adatai viszont épp a jegyeladások jelentős növekedését mutatják.
Az idei nagyon erős filmkínálatból előzetesen ajánlottunk már öt filmet, most következzen másik öt alkotás rövid bemutatása, melyeket vezérfonálként az igazság keresése, illetve megtalálásának lehetetlensége, illetve a valós vagy fiktív női sors megdöbbentő alakulása köt össze.
Szegény párák
A CineFest legnagyobb fogása egyértelműen Jórgosz Lánthimosz legújabb rendezése volt, mely elnyerte a pár napja véget ért 80. Velencei Filmfesztivál legjobb filmnek járó Arany Oroszlánját. Az a Szegény párák, mely Magyarországon forgott, és talán ezért sikerült pár nappal a világpremier után Miskolcon is kétszer levetíteni. Rossz hír azoknak, akik lemaradtak róla: Bella Baxter kalandjait csak január végétől láthatjuk a magyar mozikban.
Az öt évvel ezelőtti A kedvencből nem csak Emma Stone köszön vissza, hanem a halszemoptika is.
Sőt, a készítők amorf lencséket, analóg trükköket, szokatlan épített díszleteket is bevetettek, hogy valami nagyon különleges steampunk világot hozzanak létre ehhez a bizarr női fejlődéstörténethez.
A garantáltan 18-as karikás film megidézi a Frankensteint, a Candide-ot, Tim Burton alkotásait,
fekete humorba csomagolt viktoriánus freakshow-t kapunk, ahol a férfiak lelki torzulásai jóval ijesztőbbek a testi deformitásaiknál.
Bella (Emma Stone) fokozatosan ismeri meg az őt körülvevő világot, előbb csak teremtője (Willem Dafoe) házát, majd szeretője (Mark Ruffalo) oldalán a világot, hogy utána más emberként térjen vissza Londonba. Bella eközben mindig foglya valakinek vagy valaminek, legyen az az Úr fényűző londoni háza, a szerető által bérelt hotelszoba és luxushajó, a megélhetést biztosító párizsi bordély vagy a férj kastélya (ezért is indokolt a sok halszemoptika). Izgalmas kérdés, hogy a címben szereplő szegény párák a 19. században még brutálisan elnyomott nők vagy épp az őket elnyomó, sokféleképp eltorzult férfiak.
Mennyi szépség és kín
Egy kivételes női sors bontakozik ki Laura Poitras dokumentumfilmjéből, mely tavaly érdemelte ki Velence Arany Oroszlánját. Nan Goldin fotóművész életét végigkísérte 18 éves nővére öngyilkossága, toxikus családja, hogy aztán a ’70-’80-as évek New York-i progresszív művészvilágának ismert tagjává váljon.
Goldin történetei és a korabeli felvételek képesek feltárni és vonzóvá tenni azt a mából nézve hihetetlen (művészi) szabadságot,
amiben Goldin és baráti köre élt, míg máskor nyomorgott a bűnnel fertőzött világvárosban. A most hetven éves művész, akinek a képeit eleinte értetlenség és megütközés fogadta (hiszen saját maga és társasága életét dokumentálta), ám azóta a legfontosabb múzeumok őrzik fotóit, zavarba ejtő őszinteséggel mesél gyerekkori traumáiról, drogfüggőségéről, az AIDS-be belehalt számtalan barátjáról, bántalmazó kapcsolatáról és életének arról a szakaszáról, amikor prostitúcióval keresett pénzt. A lemeztelenedés így nemcsak a képein, hanem a róla készült portréban is kulcsfontosságú.
A dokumentumfilm másik témája is hozzá köthető, ugyanis Goldin vezető szerepet játszik a PAIN csoport működésében, mely a Sackler családdal folytat kevés sikert ígérő hosszú harcot. Ez a milliárdos família volt a tulajdonosa a Purdue Pharma nevű gyógyszeripari vállalatnak, mely az OxyContin fájdalomcsillapítóval kirobbantotta az Egyesült Államokban az ópiátválságot.
A fájdalomcsillapítójuk hatóanyaga a heroinhoz nagyon hasonló módon erős függőséget alakít ki,
Sacklerék ezzel nem törődve nagyon hatékony módon juttatták el az emberekhez az OxyContint, mely több mint kétszázezer ember haláláért felelős. És ez a szám sajnos még emelkedni fog. A téma annyira fontos és aktuális a tengerentúlon, hogy 2021 óta készült róla kétrészes dokumentumfilm (Az évszázad bűnténye) és két minisorozat is (Dopesick, A gyilkos csodaszer).
Libertate ’89 – Nagyszeben
Tudor Giurgiu a ’89-es romániai forradalom egy alig ismert epizódját, a nagyszebeni véres eseményeket vitte vászonra. A Temesvárról indult, majd Bukarestben robbanó forradalom a Ceaușescu házaspár gyors kivégzését és össznemzeti eufóriát eredményezett. 23 millió ember kezdte ízlelgetni a szabadság szót, szinte mindenki a tévében követte az első napok véráztatta történéseit, melyeket leegyszerűsítve a forradalmárok és a terroristák (vélhetően a rettegett titkosrendőrség, a Securitate egyes tagjai) közti harcként szoktak narratívába helyezni. A katonaság gyorsan a forradalom mellé állt, ám
a valós eseményeket feldolgozó film épp az ő dicstelen, ám legtöbbször eltussolt, így felelősségre vonást sem hozó tetteiket firtatja.
Giurgiu (aki a remek kolozsvári filmfesztivál, a TIFF igazgatója) belehajít minket az események közepébe, néhány feszült perc után tűz alá kerül a szebeni rendőrőrs, sem ők, sem mi nem tudjuk, ki lövi őket. A katonaság szerint őket is lövik, épp a rendőrök, így az épületből menekülő rendőröket a katonák legéppuskázzák, a túlélőket az utcán összefogdosott gyanús elemekkel (könnyű volt abban a káoszban bárkire ráfogni, hogy terrorista) együtt hetekig egy üres, 50 méteres medencében tartják fogva.
A példátlan jogsértés, az egyéni szabadság önkényes elvétele a szabadság kivívásának fényes napjain kellő üzemanyaggal látja el a második felére a csoportdinamika alakulását középpontba helyező filmet.
Belügyesek és ügyeskedők, dörzsölt szekusok és tizenéves forradalmárok gyötrelmes hetekig ugyanazzal vannak megbélyegezve,
miközben szinte mindannyian az új időkhöz idomuló perszónát akarják magukból formálni: éhségsztrájkkal, elhallgatással, hazugsággal, mások befeketítésével. A kelet-európai abszurd fordulat sem várat magára: ügyükben egy olyan magas rangú katona lesz a döntőbíró, aki a kommunista diktatúra véres kezű kiszolgálója volt. A fogságból pedig pont azok szabadulnak először, akikkel a katonaság valamiféle vádalkut tudott kötni.
A Goldman ügy
Szintén megtörtént eseményeken alapul Cédric Kahn filmje, mely Pierre Goldman 1976-os, második bírósági tárgyalását mutatja be. A szélsőbalos aktivista több fegyveres rablást is elkövetett, az egyik helyszínen két gyógyszerészt is megöltek, ám a gyilkosságokat Goldman mindvégig tagadta. Két-három rövid jelenet kivételével végig a tárgyalóteremben játszódik a közel két órás alkotás, ahol a bíráknak és esküdteknek a vallomások és a bizonyítékok alapján kell dönteniük: gyilkos-e Goldman vagy sem?
A tavalyi CineFesten bemutatott, szintén francia tárgyalótermi drámához, A vádhoz hasonlóan itt sem tudjuk, mi az igazság.
De míg ott egy esemény kétféle, a maga szempontjából igaznak tűnő interpretálása került élesen szembe egymással, itt a többi vádpontot beismerő lengyel zsidó származású Goldmanról nem derül ki, hogy tényleg ölt-e. Kahn nem ad semmilyen kapaszkodót, nincsenek a címszereplőt vagy az eseményeket értelmező flashbackek, át kell éljük az esküdtek kiszolgáltatottságát.
Hiszen a védelem és a vád képviselői rendkívül manipulatív módon hallgatják ki a tanúkat, elbizonytalanítva őket vagy hiteltelenítve a vallomásukat.
Nincs jó és rossz, csak egy nem túl szimpatikus vádlott,
meg a piszkos trükkökkel egymás fölé kerekedni akaró, a döntési pozícióban levő közönségnek (az esküdteknek és a film nézőinek) játszó ügyész és ügyvéd. A közel ötven éves történet nemcsak post truth világunkban kap különös aktualitást, hanem az érzelmi, világnézeti (és nem tény-) alapon végletesen polarizált „szurkolótáborok” működését is láthatjuk. A tárgyalóterem közönségét mintha nem az igazság kiderítése érdekelné, hanem saját oldalának győzelme.
Egy zuhanás anatómiája
Sosem elég a jó francia tárgyalótermi drámákból! Justine Triet filmje kapta idén a cannes-i Arany Pálmát, Miskolcon pedig ez volt a zárófilm. Adott egy író házaspár, akiknek a kiskamasz fia egy régebbi balesetben elvesztette a látását. A férj kiesik házuk ablakából, a kutyasétáltatásból hazatérő fia találja meg.
Mi történt, vajon a felesége (Sandra Hüller) ölte meg, vagy öngyilkosság volt?
Nem lövöm le a poént, ha azt írom, az igazság itt sem derül ki, bár a bíróság végül ítéletet hoz, méghozzá a fiú utolsó vallomására támaszkodva. Míg a Szegény párák harsányan és tolakodóan akar zavarba ejtő lenni, ezt az Egy zuhanás anatómiája sokkal finomabban és elegánsabban teszi.
Zavarunkat az okozza, hogy nem teljesülnek a nézői elvárások: Sandrát megviseli a férje halála, de nem törik össze. Rossz volt a házasságuk, de annyira nem, hogy kilökje a férjét az ablakon. Egyszerűen nem vagyunk képesek megismerni Sandrát, ezt a hideg intellektusú szfinxet (Sandra Hüller elképesztő alakítása nélkül összedőlne a tökéletes szerkezet),
ugyanolyan erővel beleláthatunk egy mesteri manipulátort vagy egy ártatlanul meghurcolt anyát is.
Az sem egyértelmű, hogy valóban kialakul-e valamiféle kölcsönös vonzalom a védőügyvéddel, vagy csak kihasználja a férfi közeledését. Az apját elveszítő Daniel fokozatosan vedli le gyermeki énjét, hogy a film zárlatára súlyos döntéseket hozzon, melyek által mintha anyjától örökölt narratívateremtő tehetségével megfordítaná a szülő-gyerek hatalmi dinamikát.
19. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál, 2023. szeptember 1-9.
