Ugyan Az alkotó nem a Netflixre készült, jellegét tekintve ugyanúgy a kommercializált középszerben gázol: más sci-fikből összegyúrt, technofil ember-AI sztori, amit az alacsony költségvetéshez mért pazar látvány ment meg a teljes érdektelenségtől.
Ha a science fiction gazdag műfaját vizsgáljuk, történetei kissé leegyszerűsítve a legtöbb esetben valahol a technofil-technofób tengely két végpontja között helyezhetők el. A pozitivista szemléletű sci-fi látja a lehetőséget a technológiában, bízik az innováció nyújtotta új lehetőségekben, és feltétlen bizakodással tekint a jövőbe, míg
az érem másik oldalát a szkepticizmus és a pesszimizmus, a technika fejlődésétől való félelem, aggodalom határozza meg,
mely gyakran egy disztópikus/posztapokaliptikus világ eljövetelének víziójával társul. Ritkán fordul elő, hogy egy film inkább az előbbi felé tendál (sőt, megvallja azt), ám Az alkotó egy modern teremtéstörténeten keresztül a humanoid lét lehetősége és legitimitása mellett foglal állást.

A film nyitányában a robotok első, még kissé darabos lépéseit, a manuális feladatok ellátását látjuk, majd megjelenésüket a műtőben, a tűzoltóságban, a hadseregben, a szórakoztatóiparban, végül a társadalomban. A Zsivány Egyest jegyző Gareth Edwards mozija egy televíziós műsormontázzsal nyit, melyben a Tomorrow, Today meglehetősen optimista, már-már propagandára hajazó adása perceken belül hatalmas robbanásba, Los Angelest sújtó nukleáris katasztrófába torkollik. Ennek kapcsán egy amerikai hadnagy bejelenti:
a tengerentúlon már betiltották, Új-Ázsiában pedig hajtóvadászatot indítanak a megmaradt humanoidok ellen,
hiszen ők a felelősek a tragédiában elhunyt csaknem egymillió ember életéért.

Az alkotó prológusa három percben felvázolja a narratíva középpontjában álló (egyik) oppozíciót, és burkoltan azt a szellemiséget is, amelyet a későbbiekben snittről-snittre épít fel. Joshuát (John David Washington) a beépített ügynököt és feleségét, Mayát (Gemma Chan) flashbackben ismerjük meg: valahol Ázsiában beszélgetnek közös jövőjükről, amikor a NOMAD (Észak-amerikai Orbitális Mobil Légvédelmi Rendszer) megtámadja a térséget és elveszi a nő életét. Pár évvel később a visszavonult, a csapás romjait takarító Joshua újabb küldetést kap: mivel egy videófelvételen Maya alakját véli felfedezni,
minden ellenállása ellenére végül visszatér Új-Ázsiába, hogy megtalálja Nirmatát, az alkotót
és ezzel véget vessen az ember és az AI közötti konfliktusnak – mely a gyakorlatban utóbbi totális eltörlését jelentené.

Az alkotó felvetése ilyen értelemben nem csak a technofil-technofób keretrendszerben helyezhető el, hanem egy ennél mélyebb,
az Edwards által újraértelmezett Kelet-Nyugat ellentétpárban is újat hoz.
Új-Ázsia képviseli az ősi világot, a tradíciót, a természetközeliséget, de ők védelmezik, teszik társadalmuk szerves részévé a tragédia után kitaszított humanoidokat, míg Amerika urbánus, progresszív(nek tűnő) világába – melyet alapjaiban határoznak meg a technológiai invenciók – az öntudatra ébredt (?) robotok már nem férnek bele. Tehát adott egy egyszerre be- és elfogadó, de a hagyományokhoz ragaszkodó kelet, és egy berendezkedésében haladó,
AI-kérdésben viszont meglehetősen konzervatív nyugat, ami addig nem áll le, amíg el nem pusztítja az utolsó utánzatot.
Bár nincs kimondva, a humanoidok 2055-ben öntudattal (vagy ahhoz nagyon közeli attribútumokkal) rendelkeznek. A fő törésvonal abból fakad, hogy a Közel-Keleten emberként kezelik őket, míg Amerikában – az általuk okozott katasztrófa miatt – a civilizációra veszélyes, személytelen gépekként.

Edwards ebbe a makróba illeszti be a drámai szálat, ami a beépülés során „megtérő” Joshua és a humanoid gyerek (Madeleine Yuna Voyles) először távolságtartó, majd bensőséges kapcsolatáról, illetve a „kezelhető-e emberként egy gép?” kérdéséről szól. A válasz egyértelmű – sőt, túlontúl leegyszerűsített –, melyet Harun (Ken Watanabe) a film téziseként mond ki: a teremtmény nem lázadhat fel teremtője ellen. Az alkotó a már sokszor, sokféleképpen feldolgozott problémakört tematizálja, és
bizonyos részletekben tud újat mutatni, azonban a jelenséget nem komplexitásában, hanem a sematikus jó-rossz relációban ragadja meg.
Vannak a gonosz amerikaiak, akik genocídiummal akarnak bosszút állni az utánzatokon, illetve a békés, embereket tisztelő, együttműködésre képes robotok, akik csak „élni” szeretnének.

A karaktereknek nincs igazi mélységük, előre determináltan kell azonosulnunk velük, hiszen vagy kizárólag pozitív, vagy kizárólag negatív tulajdonságokkal rendelkeznek aszerint, hogy mely oldalon állnak.
Nem vetődnek fel morális dilemmák, mert mindenki mindig a saját szerepét meghatározó döntéseket hoz,
így egy pillanatra sem merül fel az a lehetőség, hogy a humanoid gépek bizonyos körülmények között akár veszélyesek is lehetnek – kivételt képez ezalól a hajtóvadászatot kiváltó kulcsesemény, de később még az is más megvilágításba kerül. Az alkotó bántóan egyoldalúan közelít témájához, főleg úgy, hogy már rengeteg más produkció – legyen szó az Ex Machináról, a Fekete tükör epizódjairól, vagy a Szárnyas fejvadászokról – sokkal összetettebb gondolatok, érvek és ellenérvek, erkölcsi dilemmák köré szervezte az ember-AI együttélés problémáját.
Mi több, már a videójátékok palettáján is számos olyan címet találunk,
ami azzal egészíti ki a film lehetőségeit, hogy a felhasználó kezébe adja a kontrollt, ezáltal egy komplex narratívába rendezett, adatbázis-logikát mozgató élményt kapunk. Talán a leghíresebb ilyen cím a Detroit – Become a Human, ami három szálon tematizálja a „mitől ember az ember” kérdéskörét.

Persze nem minden filmnek kell erős filozófiai felvetésekkel élnie, ám Edwards rendezése – főleg a gyenge dialógusok és a könnyen kiszámítható narratíva miatt – nagyon hamar kijátssza minden kártyáját, így a cselekmény rövid távon érdektelenségbe fullad.
Nem arról van szó, hogy Az alkotó kifejezetten rossz lenne, sőt a 80 milliós büdzséhez képest a látványvilág kifejezetten mutatós,
a robotok designja fantáziadús, az akciójelenetek is rendben vannak, és a történetet átható szimbolika (Kelet-Nyugat oppozíció) izgalmas új változót hoz a már sokszor látott egyenletbe.
Edwards sci-fije azonban érdemben nem tud, vagy nem akar mit kezdeni központi felvetésével, ezért inkább marad a rojtosra járatott kliséknél, a végtelenül egyszerű üzeneteknél és közlésmódnál, melyek inkább a Netflixre gyártott (film)termékek színvonalához (lásd a Szürke embert, vagy a Különösen veszélyes bűnözőket) közelítik. Az alkotó ékes példája annak, hogy kevés pénzből is lehet látványos sci-fit csinálni, ám annak is, hogy
az impresszív vizualitás önmagában nem fedi el a tartalom hiányosságait.
Hiába releváns a kérdésfelvetés (emberré válhat-e a gép?), ha az arra adott válasz egy reflektálatlan igenben merül ki.
Az alkotó (The Creator), 2023. Rendezte: Gareth Edwards. Írta: Gareth Edwards, Chris Weitz. Szereplők: John David Washington, Gemma Chan, Ken Watanabe, Allison Janney, Madeleine Yuna Voyles. Forgalmazó: Forum Hungary.
Az alkotó a Magyar Filmadatbázison.