Koreeda Hirokazu újabb társadalomtudatos filmjében ezúttal az egyéni percepciók játsszák a főszerepet: egy történethez három különböző nézőpont tartozik, melyek ismeretében mindig változik a valódi szörnyeteg kiléte.
„Hazudni emberi dolog. Legtöbbször még magunkkal sem lehetünk őszinték” – állítja A vihar kapujában közembere, holott a java még csak ezután jön. Kuroszava 1950-ben kétségtelenül megelőzte korát, a jelenséget azóta Rashomon-effektusként hivatkozzuk, ekkor egy adott eseményt az abban résztvevő személyek másképp, sőt egymásnak ellentmondó interpretációval ruháznak fel. Az emlék akarva-akaratlanul
nem közvetlenül a történés realitását adja vissza, hanem egy szubjektív szemszögből érzékelt egyedi nézőpont valóságát.
Már önmagában a szelektív percepciók különbözősége ellentmondásokhoz vezet, ám ha azt füllentéssel, kegyes hazugsággal, vagy egyszerűen egy-egy részlet szándékos meghamisításával keverjük, elveszítjük (és ellehetetlenítjük) a helyzet megítélésének, értékelésének lehetőségét.
Hasonló elvet hoz játékba Asghar Farhadi is morality play-jeiben egy kisebb (legyen az direkt vagy indirekt) hazugság után egy, már alapjaiban hamis spirálba kerülnek a szereplők, hibájukat újabb hazugságokkal próbálják korrigálni, ám a várt hatás a visszájára fordul. Egy vélt nemi erőszak kapcsán ugyanezt tárgyalja A vád is, amiben a két eseményleírás (valóság) ugyan megegyezik, a percepciók, a hozzájuk társított értelmezések viszont eltérőek.
Az Arany Pálma-díjas Bolti tolvajok után a kuroszavai elvet bújtatja modern köntösbe a Szörnyeteg is,
mely három (ha az igazgatónőt is számoljuk, négy) nézőpontból mutatja meg egy általános iskolás fiú ellentmondásokkal teli történetét. Szaori (Andó Szakura) egyedülálló anyaként neveli Minatót (Kurokava Szója), aki egyre furcsábban viselkedik: kisvártatva kiderül, hogy az egyik tanárnak (Nagajama Eita) lehet köze a dologhoz, ám az iskola felületes bocsánatkéréseken túl látszólag nem igazán foglalkozik az esettel. Miután a helyzet nem változik, a kétségbeesett anyuka saját kezébe veszi az ügyet, ám megoldások helyett újabb kérdések merülnek fel.
A központi vád, amely alapjaiban határozza meg a Szörnyeteg cselekményét az, hogy Minatót disznóagyúnak nevezi tanára, furcsa viselkedése (kulacsában föld van, nincs meg az egyik cipője stb.) ebből a megjegyzésből gyökerezik. Persze
a későbbiekben kiderül, hogy az események háttere sokkal komplexebb,
és a tanárnak teljesen más szerepe van, mint ahogy arra az anya saját nézőpontjából rálát. Koreeda annyiban bontja fel a Rashmoron-effektust, hogy az egymásnak ellentmondó (vagy-vagy) események helyett párhuzamos, egymás mellett létező (komplementer) tapasztalatokon vezet végig. Ilyen értelemben nem három történetet kapunk, hanem a szerkesztési elvnek köszönhetően (időfelbontásos narratíva) ugyanazon történet újabb szeleteihez kapunk hozzáférést, míg végül a három kirakósból álló elbeszélés végére jutunk hozzá a teljes képhez.
A point of view eljárás felelős a jelenetről-jelenetre fokozódó feszültségért: az anya jogos frusztrációjából a tanáréba, majd a fiúéba esünk, miközben a mozaikok megismerésével egyre fojtogatóbbá válik a nézői többlettudásból adódó háttér. Végül kiderül, hogy a dominót – tudta nélkül – ki indította el, ám erről az érintettek többségének fogalma sincs, így
a bonyodalom részleges feloldása mellett a tehetetlen szorongás érzetét meghagyva pörög le a stáblista.
Sőt, a zárószekvencia értelmezésének függvényében – két lehetséges kimenetel közül választhatunk – a bő két órán át tartó kellemetlen fészkelődés után a realista olvasat nem ad feloldozást.
A Szörnyeteg kettős természetű: narratív elrendezéséből a személyes nézőpont korlátoltsága, míg az egyes epizódokból a rendező korábbi munkáira jellemző társadalmi feszültségek sejlenek fel, azaz
nem csak a primer cselekményhez, hanem az elbeszélés módjához is saját jelentésréteg társul.
Míg a Bolti tolvajok egy pár négyzetméteren élő, szedett-vedett család belső dinamikáján keresztül láttat átfogó erkölcsi és szociális problémákat (pl. szegénység), addig a Minato köré szerveződő dráma három szála eltérő, sokszor a bürokratikus működésből fakadó kérdésköröket boncolgat. Az egyedülálló anya annak ellenére kapcsolódik nehezen fiához, hogy végig feltétlen bizalommal és türelemmel fordul felé:
hiába az otthon megteremtett biztonságos közeg, a gyermekét érintő nehézségek túlnyomó többsége rejtve marad előtte.
Próbál egyedül megküzdeni a sablonmondatokat gépiesen, füzetből felolvasó igazgatónővel, ám a mély hajlongásokon és töredelmes bocsánatkéréseken túl nem avatják be az iskolában zajló eseményekbe, ráadásul a tanár sem bánja igazán látszólagos „bűnét”.
Az érem másik oldalán belebújhatunk a meghurcolt tanár bőrébe, ahogy akarata ellenére belekeveredik az ügybe. Bármit is próbál tenni, a rá vetülő, szerencsétlenül alakult külső körülmények árnyékából nem tud kilépni. Ugyanígy az igazgatónő sem tud mit kezdeni az őt ért feldolgozhatatlan tragédiával, ami a munkájára is kihat. Valamint az iskola sem képes kényes ügyekben valódi megoldást kínálni, mivel
az igazságról, a helyzetről folytatott párbeszéd nagyobb kockázattal jár, mint a hallgatás.
A két oldal közé ékelődik be az éppen identitását kereső Minato, aki sem anyjának, sem tanárának nem mondhatja el, mi történik vele (és benne), így saját maga és mások miatt végzetes hazugságspirálba kerül: az őt körülvevő, fontos személyek azért ismerik meg csak későn a titkát, mert azt magának sem meri bevallani.
A Szörnyeteg arról az illúzióról rántja le a leplet, hogy az életünk feletti kontroll a saját kezünkben van, holott valódi sorsunkról nem mi rendelkezünk, pusztán asszisztálunk hozzá. A döntéseket ugyan mi hozzuk, de azokról csak utólag derül ki, mennyire voltak fontosak, miközben
indirekt módon számos olyan helyzetet befolyásolunk, amikre nincs rálátásunk, sőt sokszor nem is tudunk róluk.
Sem szülőként, sem tanárként nincs akkora befolyásunk, mint gondolnánk, gyerekként pedig még nem foglalkozunk azzal, hogy egy apró füllentés, még ha jó célt is szolgál, milyen következményekkel járhat. Emiatt óhatatlanul konfrontálódik egyik társadalmi szerep a másikkal (tanár a diákkal, diák a szülővel, szülő a vezetőséggel stb.), mindig van kire és mire mutogatni, ám ahogy ebben a történetben is, az igazság sokkal mélyebben gyökerezik, és nem is férünk hozzá.
A film médiuma pont attól különleges, hogy az életünkben rejtett tartalmakról a megírt cselekményen keresztül képes lerántani a leplet,
így szélesebb összefüggésekre derülhet fény: a Szörnyeteg következetesen viszi végig ezt a logikát, amely a kétértelmű végkifejletben csúcsosodik ki.
Koreeda a rá jellemző módon újra szembesít: Cannes-ban a legjobb forgatókönyvért járó díjat elhódító (az Oscarért helyette végül a Tökéletes napok indul), sallangmentes drámájában semmi sem az, aminek elsőre látszik, ám
ahogy többet tudunk meg Minato történetéről, közben arra is rádöbbenünk, hogy mennyire keveset tudunk és tudhatunk egymásról.
Hiszen minden csak nézőpont kérdése, ám amíg a filmben lehet több, addig a saját életünkhöz csak egyet kaptunk útravalóul. És sokszor még azt sem vagyunk képesek elfogadni.
Szörnyeteg (Kaibutsu), 2023. Rendezte: Koreeda Hirokazu. Írta: Szakamoto Judzsi. Szereplők: Andó Szakura, Nagajama Eita, Kurokava Szója, Hiiragi Hinata, Tanaka Júko. Forgalmazó: Cirko Film.
A Szörnyeteg a Magyar Filmadatbázison.
