Szövegvilágok tárulnak fel a Három Holló pincéjében. A világirodalom jeles képviselői érkeznek meg a hosszú lépcsősoron a lágy fénybe burkolódzó színpadra. De nem visszafogottan, csendesen, hanem elementáris erővel, szinte sztárként. Néző- és olvasóközönségük egy pohár itallal a kezében várja őket. A teremben a csend várakozással ötvöződik. Inkább közösség ez, mintsem közönség. A szavak nemcsak papírra vetve, hanem mikrofonba mondva is kapcsolatteremtők.
A PesText Nemzetközi Irodalmi és Kulturális Fesztivál híres a kiváló érzékkel megválasztott vendégeiről. Idén, az ötödször megtartott rendezvényen sem történik ez másként. Visszatérő látogatóként érkezem meg egy kissé hűvös, őszi napsugarakkal átszőtt csütörtök délután a Három Holló alagsori termébe. A székeket hétfejű hidra logójával ékesített programfüzetek és a kinti időjárásnak kissé ellentmondó, sötétszürke felhőkkel illusztrált Felhők című zine kötetek lepik el. Még számos szabad ülőhely van, a termet a vakuk fénye és a zine-lapok súrlódásának hangja tölti be. Hamarosan izgalmas találkozás vár ránk: azzal a csapat íróval, költővel, szerkesztővel ismerkedhetünk meg, akik a BODY című angol nyelvű irodalmi magazint adják ki – mindössze elhivatottságból.
A találkozó a kis létszámú közönségből adódóan családias hangulatot ölt,
s ez különösen jellemző a színpadon ülő vendégekre, akik személyes anekdotákkal színesítik az estét. Bár a megismerkedésük történetére mindegyikük másképpen emlékszik, az a felismerés közös volt számukra, hogyha valaki angolul szeretne publikálni, a bejáratott magazinoknál hosszú várólistákkal szembesül. Ez vezetett el a BODY gondolatához, amely immár tizenharmadik éve jelentet meg közép-európai irodalmat angolul, lehetőséget biztosítva a kortárs angol nyelvű irodalmi áramlatba való bekerülésre.
A felkaroló attitűd idővel a magazin sajátjává vált: a régióban egyedülálló küldetés és szemlélet hozzájárult ahhoz, hogy nevet szereztek maguknak.
Más magazinok tehetségkutatójának is tartják maguknak, hiszen ők mindent elolvasnak, ami beérkezik hozzájuk,
ezáltal a friss hangok náluk jelennek meg először. A világ azonban gyorsan változik, ezért fontosnak tartják, hogy megtalálják az útjukat benne. Az igazodás vezetett el a digitális platformok felé, hiszen abban mindannyiuk egyetértett, hogy a gyors visszacsatolás és a dinamikus látvány érdekében más, új koncepciót kell követniük, és ha valami megtetszik nekik, azt azonnal publikálniuk kell.
Joshua Mensch és Christopher Crawford ötletét igazán Michael Stein bevonásával sikerült megvalósítani, aki kaput nyitott a lapnak remek kapcsolati tőkéivel. Az, hogy hogyan tett szert ezekre az ismeretségekre, szintén különleges történet. Ő ugyanis sohasem volt jelen a „felolvasós” világban, ahogy a ’90-es években Prágába érkezve a közép-európai irodalomban sem volt jártas. Pénz híján könyvesboltba járt olvasni, ennek köszönhetően szerette meg a régió írásait. Újságíróként egyre többen keresték fel őt egy-egy jó történettel, ezért a BODY magazin elindulásakor összeállított kollégáival egy listát az összes író és költő barátjukról.
Véleménye szerint az angol nyelv és a közép-európai irodalom jól illik egymáshoz,
ennek belátása pedig egy nagyon erős lapindítást jelentett. Fontos volt számukra az esztétika, a küllem, egy gyönyörű magazint akartak, és folyamatosan, éveken keresztül mindennap megjelentettek valami újat. Ez az állapot azonban nem volt hosszútávon fenntartható, így a kulcsszóvá a kiszámíthatóság és a kezelhetőség vált. A magazinnak hála az embereknek lehetőségük nyílik találkozni egymás munkáival, és a szerkesztők lelkesen, nevetve adják meg a lap e-mail címét a közönségnek, hátha akad valakinél egy jó szöveg.
Szombat délután a Millenárison is a szövegek uralták a teret, könyvszigeteken és emberfolyamokon át jutok el Emy Koopman és Réthelyi Orsolya holland nyelvű beszélgetésére. Az első utam a tolmácskészülékekhez vezet, de a közönség egy része eredeti nyelven élvezi a programot. „Először egy könyvet szeretett volna írni egy nőről, aki egy pszichiátriai intézetben dolgozik” – hangzik el az Ősvágyról szóló beszélgetés elején. Hollandiában a könyv címe is meglehetősen nagy visszhangra talált, ugyanis
az „orewoet” egy középkori szó, értelmezésének misztikai háttere van: az őrjöngésig terjedő szerelmet jelenti valaki iránt.
Az isteni után történő vágyakozást, amiben az ember magát szinte teljesen elveszíti, miközben összeolvad és egységet formál a másikkal a lelke. Koopman ezt az érzelmet nagyon érdekesnek találta, s felidézte, hogy a ’60-as és ’70-es években Hollandiában erős szekuralizáció volt tetten érhető: az emberek eltávolodtak az egyháztól, a hagyományoktól, a misztikus tradíciók háttérbe szorultak, az extázis keresése pedig más színterekre – a zenei fesztiválokra vagy a droghasználatra – tolódott át. Réthelyi Orsolya mindezen megfigyelések miatt ezen a ponton kiemeli, hogy nagyon empatikusnak tartja Koopmant. Az író szerint ugyanis rendkívül fontos, hogy közel kerüljön a beszélgetőpartneréhez az ember, hiszen – ahogy a könyvében is szerepel – „az élet sokkal többször hétköznapi, mint nem az.”
Az empátia, az értő és megértő odafordulás kérdése a Műútban megjelent esszéjében is felvetődött. Réthelyi hangsúlyozza, hogy Koopman nagyon szép nyelven tud megfogalmazni egészen nehezen körvonalazható érzéseket, ami ebből az írásából is kiderül. Az író szerint ezt a történetet nem lehetett feldolgozás nélkül hagyni. A nagymamája ugyanis egy gyermekvonattal került Hollandiába, s ott élte le életét.
Koopman szép képként értelmezi azt a pillanatot, amikor nagymamája kisgyermekként elbúcsúzott az édesanyjától a Keletiben,
s útravalóul csupán néhány narancsot kapott. Viszont az elköszönés hiányossága miatt ez nem volt jó búcsú, s ez nagyon megmozgatta őt: szeretett volna ezzel a történettel kezdeni valamit, de még nem tudta, mit. Végül egy vonatúton „elkísérte” őt a nagymamája: a szövegben bejárja a felmenője által gyerekként megtett útvonalat, s gondolatban magával viszi a kislányt. Bár több családtagja nem értett egyet azzal, hogy ezt el kell mesélni, ugyanakkor azt is gondolják, hogy megfelelő érzékenységgel került a történet leírásra. Ennek hála Koopman úgy érzi, most közelebb áll a nagymamájához, mint amikor még élt.
A történetek szeretete azonban nemcsak Koopmanra, hanem a Három Holló következő két vendégére is igaz. Gyárfás Dorka, feltehetően újságíró pozíciójából is kiindulva számos, az írás körülményeire vonatkozó kérdést tesz fel Bridget Collinsnak.
Kiderül, hogy Collins kezdetben egy mosókonyhában írt, a sarokban mosógéppel,
de amint sikeres lett A könyvkötő, megvásárolta a lehető leggyönyörűbb viktoriánus asztalt „irodának” – bár a mosókonyha nem csodálatos, most már legalább az „iroda” szép. Megtudjuk, hogy zenét nem hallgat írás közben, s egyszer, amikor egyedül dolgozott egy kávézóban, küzdelmet vívott azért, hogy lekapcsoltassa a zenét. A közönség mosolyogva fogadja azt a bizalmas tényt, hogy amikor legjobban magával sodorja az áramlat Collinst írás közben, pont akkor jön el a pillanat, hogy el kell mennie a kislányáért. Személyes belső vívódásába avat be, amikor elmeséli, nehéz számára a tudatos jelenlét a kislánya életében, hiszen
íróként szabadon szárnyaló fantáziával rendelkezik, s mindig azon gondolkodik, mi legyen könyvében a következő lépés.
Az írás ugyanis egy teljesen természetes folyamat nála, éppúgy, mint a színészi játék. Collins szerint van abban valami különleges, amikor az ember színpadon áll, a közönség pedig ott van vele együtt. Éppen ezért a filmszínészet egyáltalán nem tetszett neki, számára csak az jelenti a varázslatot, ha mindenki odafigyel a játékra. Körülnézve a teremben úgy látom, nem okozunk neki csalódást, a teremben mindenki maximális figyelemmel, szinte issza a szavait. Elmeséli, hogy színművészeti egyetemi tanulmányai idején úgy látta, hogy a felnőtté válásról van értelme írni. Olyan könyvet szeretett volna létrehozni, amelyekben a realizmus a képzelettel, a természetfelettivel összekapcsolódva működik. Az egzotikus dolgokhoz vonzódik,
élvezi, amikor megalkothat egy világot, egy alternatív, spekulatív valóságot, amelybe elmenekülhet.
Néha a könyveit mágikus realista művekként jellemzik, ő ugyanakkor ezzel nem ért teljesen egyet. Úgy gondolja, ha több mágia lenne a köteteiben, az elvinné a fókuszt, éppen emiatt egyetlen metaforára – például a könyvkötésre mint emlékek megkötésére – korlátozza magát. A könyvkötő története is a való világunkból merít, egy könyvkötőkurzus adta az ötletet Collins számára, de a segélyvonalnak is nagy szerepe volt a regény megszületésében: sokszor ugyanis olyan történeteket hallhat az ember a segélyvonalon, amelyeket hetekkel később a hívók újra megismételnek, s egyfajta csapdát hoznak létre maguknak ezáltal. Az író elgondolkodott azon, hogy mi lenne, ha ezeket az emlékeket elragadhatná.
Érdekli, milyen más emberek helyzetében lenni, és élvezi, amikor ugyanazt a jelenetet több szempontból írhatja meg.
Részben ez az egyik célja is az írással, szereti magát szórakoztatni, ugyanis ha tetszik neki a könyve, úgy érzi, jó úton jár, viszont ha ő nem élvezi a könyvét, akkor valószínűleg senki más sem fogja. Ugyanakkor fontosnak tartja kiemelni, hogy attól még nem feltétlenül lesz sikeres egy könyv, hogy azt jónak tartja – ahogy a tizenéveseknek írt írásai sem voltak hatalmas sikerkönyvek. Ez a helyzet az Árulásokkal is, amely szerinte jobb A könyvkötőnél, mégis kevesebb visszhangot kapott.
A sikeresség pedig a megfilmesítés kérdését is magával hozza.
Az író tisztában van azzal, hogy ahhoz, hogy a filmvásznon jól működjön valami, sok mindenbe bele kell avatkozni. Számára a lényeg csupán az, hogy a figuráinak és a központi történetnek a szellemisége érintetlen maradjon.
Az érintetlen szellemiség említése a háborítatlan északi tájakat idézi fel gondolataimban, miközben a pincében is kezd egyre hűvösebb lenni. Az utolsó beszélgetés következik, az izlandi vendég író, költő és filológus egy személyben. Ezekre a különböző identitásokra vonatkozik Vajna Ádám első kérdése: vajon hogyan szokott bemutatkozni Bergsveinn Birgisson? Egyszerűen csak a nevét mondja? Milyen foglakozást, milyen titulust választ mellé? „Halász vagyok” – hangzik az egyszerű, mégis meglepő válasz – „mert ez az egyetlen dolog, amihez igazán értek.” Északi férfinak, de hasadt személynek tartja magát, akinek Norvégia nagyon sokat segített abban, hogy jobban megértse Izlandot; és ez fordítva is igaz. Meghatározó élménye, amikor fiatalkorában elküldték a nagyszüleihez.
Náluk sok olyan emberrel találkozhatott, akik tudták, mi a művészete egy történet elbeszélésének.
Rengeteg kíváncsiság volt benne, szívesen gondolkodott, a legjobb munkájának azonban a doktori disszertációját tartja, amelyet mindössze három ember olvasott – Vajna lehetne a negyedik, teszi hozzá nevetve. Mégis rádöbbent, hogy a tudományos világban soha nem lenne boldog ember, mert az szűk keretek közé szorítja őt, ezért úgy döntött, megpróbálja más úton feltárni a világot.
Megtámadta a hétszáz éve érvényes izlandi eredetmítoszt,
miközben arra törekedett, hogy leendő olvasóinak magával ragadó, izgalmas olvasmányt adjon. Lelkes volt a téma iránt, s ahhoz, hogy ezt a lelkesedését megossza, személyes hangot kellett megütnie. Talán ennek köszönhető, hogy A fekete viking részben esszé, részben kutatás, részben személyes vallomás.
A személyesség az utolsó könyvére, a Válasz Helga levelére című kötetre különösen érvényes, hiszen egy vallomásról van szó, melyre a pletykának, a szóbeli történetmesélésnek is nagy hatása volt. Véleménye szerint a pletyka korábban a rendőrség szerepét töltötte be, és erkölcsi építményként működött. Erre példaként hoz fel egy személyes történetet, amikor a dédnagyapját a feleségével együtt azzal vádolták meg, hogy lovat loptak. Később ugyan megtalálták a lovat, de a bélyeg, hogy ők tolvajok, soha nem került le róluk.
Birgisson szerint azonban a pletykának lehet pozitív hozadéka is,
amennyiben a múltban bekövetkezett eseményekkel kapcsolatos tudás átadója. Visszautal arra, amikor kisgyermekként a nagyszüleinél töltött idő során olykor nem működött a tévé, s az összegyűlt emberek adás hiányában elkezdtek történeteket mesélni. Egy szóbeli történet pedig attól különleges, hogy „azonnal a lényegre tér, szíven üt minket, olyan, mint egy kavics, amelyet a folyó vagy tenger súrolt simára, s a végén annyira tökéletessé válik, hogy nem marad rajta semmi felesleges.”
Úgy érzem, ezek a szavak a PesText Fesztiválra is érvényesek lehetnek. Ahogy Birgisson is arra törekedett, hogy megragadja a korábban mesélt történeteket, éppúgy szeretné megosztani ezeket a PesText is közönségével. Birgisson szerint ugyanis a lényeg az, hogy „a hallgatóság kérdezhessen”. Azonban a végső válasz soha nem a helyszínen születik meg, azokat elvisszük magunkkal, majd a következő fesztiválra is.
5. PesText – Nemzetközi Irodalmi és Kulturális Fesztivál, Három Holló–Millenáris, Budapest, 2023. szeptember 27–30.
A borítófotót Gerőcs Péter / Stepmotions készítette.
A tudósítás a PesTexttel együttműködésben valósult meg.
