A magyar nyelvre átültetett világirodalmi megjelenéseket idén nem az új szerzőnevek dominálták. Nobel-díjasok és megannyi bejáratott név sokadik, önéletrajzi ihletésű dokumentum- vagy esszékötete, esetleg korábbi művek újrafordítása: ez (is) jellemezte 2022-t. Ugyanakkor egy új kiadó, az évszak-kvartettek, valamint a zsánerek éve is volt ez.
Kezdésnek álljon itt a toplistás műfajban kötelező magyarázkodás. Esetemben arról, hogy nagyon északi irodalmi volt az utóbbi tizenkét hónap. Nem csupán azért, mert a Polar Kiadó négy könyvet adott ki, és elindult az Észak folyóirathoz kötődő Ø Kiadó három bomba megjelenéssel. Ezeken túl megérkezett a magyar olvasókhoz Cecilie Enger, Karl Ove Knausgård, Jón Kalman Stefánsson, Marie Aubert, Maja Lunde egy-egy (KOK esetében: több) kötete, és még egy Jens Bjørneboe-dráma, a Semmelweis is a polcokra került a Cser Kiadónak köszönhetően.
Így végül nagyvonalúan nem a saját skandináv fókuszomnak tulajdonítom, hogy egynél több északi kötet került a listára: megérdemlik.
Érdeklődésemet ellensúlyozva igyekeztem kisebb és nagyobb, magyarországi és határon túli kiadók köteteit is szemlézni. Olvastam továbbá palesztin, ausztrál, tanzániai angol, kanadai, argentin származású szerzőtől, hogy a magyar piacot is óhatatlanul jellemző eurofíliát arányaiban enyhítsem. Műnemek tekintetében szintén törekedtem az egyensúlyra: olvastam lírát és drámát is, azonban megítélésem szerint ezekben nem volt erős az év, nem is került végül a listára, csak rövidebb-hosszabb próza.
Nem szerepeltetek az összeállításban olyan, az életrajzi valóságban gyökerező művet sem, mint Frida Kahlo Naplója, továbbá mint Margaret Atwood Égető kérdések, Salman Rushdie Az igazság nyelvei vagy Bret Easton Ellis Fehér című esszékötete, hiszen céljaik eltérnek a szépirodalmi tétekkel bíró művektől. (Bár abban egyetértek Szabó T. Annával, hogy Kahlo egyes bejegyzései versként is olvashatóak.) Végezetül a listán helyet érdemelt egy horror, mely nem véletlenül került a Booker-díj jelöltjei közé sem.
10. Mariana Enríquez: Ágyban dohányozni veszélyes, ford. Pávai Patak Márta (Open Books)
Az argentin szerző horrornovellái esetében a fülszöveg nem hazudik: a nők életében felmerülő szorongásokat, életdilemmákat gördülékenyen oldja fel a horrorban vagy fordítja át weirdbe az Ágyban dohányozni veszélyes. A dél-amerikai közeg ábrázolásában az osztályproblémák, a kibeszéletlen politikai múlt, az ambivalens urbanizáció jelennek meg.
A szellemeket és bizonyítatlan eredetű sebeket szerepeltető regény szembenézésre kényszerít,
a lehetséges megoldások viszont újra és újra elutasításra kerülnek, akárcsak a visszatérő, ám senkinek sem kívánatos gyerekek. A kötet némely darabján túlontúl érződik a gondolatközvetítés szándéka, de amikor a félelmet olyan sikeresen helyezi ránk a boszorkány, mint A kút ártatlan kislányára, azt már senki sem fordíthatja vissza.
9. Ali Smith: Tavasz, ford. Mesterházi Mónika (Magvető)
A Brexit-regénysorozatként is emlegetett skót Évszakok-kvartett harmadik része a didakszis peremén egyensúlyoz, de
éppen csak szerethetően esik túlzásokba.
Egyaránt igaz ez az algoritmusmonológokra, a hónapokról szóló esszéisztikus közbeékelésekre, Richard karakterábrázolására, aki szándékosan egy két lábon járó klisé, valamint főleg − és itt jön a Brexit-vonatkozás − az IRK, vagyis az Idegenrendészeti Központ szerepeltetésére. Ebben az intézményben az állami szabályozás és a hivatalos mese ellenére menekülteket tartanak fogva. A bemutatás a szerződéses biztonsági szolgálat elidegenített, embereket számokként kezelő nézőpontjából történik. A központi alak mégis Florence, aki bőrszínéből adódóan láthatatlan, így képes kicselezni a rendszert, mely nem akar róla tudomást venni. Ő maga a tavasz. Ám a kötet mégis Paddy megformálásának köszönheti a legtöbbet: a haldokló filmkészítő úgy beszél Mansfieldről és Rilkéről, a filmek és a művészet törekvéseiről, hogy az egy flegma kiskamaszban is képes érdeklődést csiholni.
8. Olga Tokarczuk: Jakub könyvei, ford. Körner Gábor (Vince)
Tokarczuk monumentális regényében egy zsidó messiás 18. századi kultuszát fűzi össze rengeteg történetszálból és apró részletből, és ha mindez nem bizonyul elégnek, a szellemvilágban bolyongó nagymama mindentudó szemszögét is bevonja.
A címben is megjelenő könyvek biztosítják a regény belső tagolását.
Ezt az iránymutatást követve egy történelmi regény kibontakozásának lehetünk a tanúi, miközben irodalom és világ viszonyáról olvasunk: a zsidó kabbala műveléséről, vagyis a betűk által megszerezhető tudásról, a tanítók, tanítványok és szent könyvek viszonyáról. Chmielowski atya és a költőnő, Drużbacka beszélgetéseiben pedig tematizálódnak tény- és szépirodalom különbségei, az információszerzés lehetőségeinek osztályok és nemek szerinti megosztottsága, a könyvek és a könyvtár értéke.
Körülbelül a regény kétharmadánál váltás történik, meghalnak azok a szereplők, akikhez addig közel engedett az elbeszélő, köztük Elisza Szor rabbi. Az újonnan belépő szektatagok és a messiásjelölt Jakub – akinek belső mozgatórugóira csak következtetünk – nem adnak a korábbiakhoz hasonló kapaszkodót. A szektáról leolvad a máz, és láthatóvá válik az ingyenélő, pumpoló „udvar”, melynek megmutatását végül a tagok hátralévő életének darálós elbeszélésébe fojtja Tokarczuk.
7. Patricia Lockwood: Erről nem beszélünk, ford. Morcsányi Júlia (Magvető)
Üdítő színfolt a szóbő prózákban bővelkedő évben (elég Coetzee Életképek, Doerr Felhőkakukkvár, Hanya Yanagihara A paradicsomba című műveire és Tokarczuk előbbi nagyregényére gondolnunk) ez a prózaversek gyűjteményéhez közelítő kötet. Az amerikai „twitterhercegnő”, Patricia Lockwood kötetének töredékessége nem kizárólag a cselekmény időugrásainak következménye, hanem a benne szerepeltetett közösségi média post-truth világának velejárója. A szerkesztési elv, a közös platformtudat megjelenítése önmagában nehezen lenne működtethető a kötet végéig, a második részben viszont feltűnik az örökletes rendellenességgel született unokahúg története. Bár a családi eseménysort nem tudta kikristályosítani a szerző,
a korábbiakhoz hasonlóan a nem virtuális történéseket is mémek és internetes bejegyzések analógiájára értelmezi az elbeszélő.
A temetésről például így ír: „Egy generáció tagjának lenni azt jelentette, […] hogy a koporsó is rózsaszín volt, […] a virrasztáson trap szólt, hogy utána barbecue-t ettek.” (190–191.) A két regényrész egymásmellettiségében épp olyan hátborzongató, mint a magyar borító.
6. Einar Már Guðmundsson: A mindenség angyalai, ford. Egyed Veronika (Ø)
A regény fő teljesítménye, egyben humorának forrása, hogy az elbeszélői szerepben lévő szkizofrén Páll tudatában van saját betegségének, és arról távolságtartóan közvetít. A tárgyilagos jelenetekben megjelennek a családtagok, akik a szeretet és a megértés ellenére sem tudnak segíteni. Az elmegyógyintézetbe, a Kleppurbe rutinszerűen taxizó rendőrök, a fizikai erőt kifejtő vagy épp a maguk teendőinek könnyítése érdekében szedáló ápolók, az elkülönítéssel és gyógyszerezéssel büntető kezelőorvos, Lúðvík szerepe is megkérdőjeleződik.
Időközben kirajzolódnak a kezelés kifutásának lehetőségei a művészetterápiától az intézmény leépítéséig,
az önkéntes bevonulást feltételező paradigmaváltástól a tényleges perspektívát nem kínáló rokkant-nyugdíjig. Mindezeket Páll az olvasóban is nyomot hagyó, betegségétől elkülöníthetetlen személye köti össze. A gondozásban töltött évek elbeszélését − remek írói döntéssel − megelőzi a bélyeggyűjtő, vitorlázó gyermekkor ábrázolása, amit az olvasó persze jelek után kutatva lapoz, hogy vajon eleve elrendeltetett volt-e, ami következett.
5. Florin Irimia: A kínai kisautók rejtélye, ford. Szonda Szabolcs (Lector)
A kínai kisautók rejtélye című novelláskötetnek akadt egy párja számomra az idei termésben: Stefánsson, a Typotexnél megjelent korai regényével, a Csillagok sercegésével olvasva több párhuzamra is figyelmesek lehetünk. A román és az izlandi felnövéstörténetben egyaránt visszaköszön a játékok, a verekedések és a sakk szerepe a fiúközösségben, illetve a szülők által okozott trauma. A listára azért Irimia novelláskötete került a kettő közül, mert míg az izlandi sztáríró jellegzetes költői látásmódja érvényesítése során gyakran elragadtatja magát, addig Irimia jó érzékkel mutatja be a kelet-európaiságot.
Jellegzetes motívumai a novellákban egyre visszatérnek, mindig más és más fénytörésben,
a szülői válás tehát biztos alapokon nyugvó elbeszéléstechnikai eljárásokkal kerül megjelenítésre. Aztán csak az apával és anyával való elszámolás marad hátra. Ezt a munkát a Két otthon című novella és az utóhang végzi el.
4. Marie Aubert: Ha történne valami, ford. Pap Vera-Ágnes (Scolar)
Marie Aubert debütáló kötete magyarul a második megjelenése: nem övezte nagy visszhang,
a szerző zsúfolt helyiségű könyvfesztiváli szereplésén is főleg az itthon elsőként kiadott Felnőtt emberekről esett szó. A novelláskötet persze kevesebb teret enged a felskiccelt, ebben a gyűjteményben is minimalista eszköztárral, már debütáláskor jó érzékű információadagolással kibontott ötletek árnyalására. Noha úgy tűnhet, a gyakran nem éppen szimpatikus szereplők személyiségének elmélyítésére nem elegendő a karakterszám, a fájdalom miatt kirobbanó bántásnak, a rosszindulatnak és a mértani pontossággal lekövetett rossz döntéseknek annál sokszínűbb látleletét nyújtja a piros kötet. Így személyes olvasói listámon üti az „érettebb” másodikat.
3. Margaret Atwood: Rendbomlás, ford. Csonka Ágnes (Jelenkor)
Atwood maga is olyannak tűnik, mint az elégethetetlen könyve − nem véletlenül „lángol” címében az idei esszékötete is (Égető kérdések).
Bravúrjaitól parázslanak a hideg témák: márpedig nehézségből bőven akad a fordításban idén megjelent szépirodalmi kötetében.
A feleség új társat boronál a férjének, a húg mentális betegségét félrekezelik, a saját és a szülők öregedésével meg kell birkózni. A főszereplő életének különböző pontjairól szóló novellák kivétel nélkül sajátos látásmódot működtetnek. Ha egy regény fejezeteiként prezentálnák ezt a tizenegy rövidprózát, akkor sem maradna hiány- vagy töredékességérzet. Az életút ugyanis a keresztbeutalásoknak köszönhetően összeolvasható: Nell ragyog a feleségül nem vett harmadik fél gyermeknevelési gyötrelmeinek és saját gyermekkora koravén nehézségeinek helyzeteiben is. Nem fér hozzá kétség, Atwood az emberismeret „nagy boszorkánya”.
2. Bergsveinn Birgisson: Válasz Helga levelére, ford. Veress Dávid (Ø)
Milyen jó, hogy lett egy Ø Kiadónk! Ennek köszönhetően az északi irodalom kap egy újabb, biztos kezű válogatást.
Birgisson kisregénye egy vidéki gazda szerelmi gyávaságáról szól.
A kiadó első kötetválasztásának sikerültségéről az Írók Boltja sikerlistájának élén szerzett pozíció is biztosíthatta az alapítókat. Nagymamától örökölt versestül, füstölőben felejtett asszonyostul, büszke Helgástul rövid terjedelmében is kerek prózai mű ez, melynek ízes szavaiból egy, a saját gyarlóságára érzékeny, a városi életmódot és a globalizációt ellenző gazda története szövődik. Mennyire szép az, ahogy a kívánatos nőt az új traktor áramvonalasságához hasonlítja! A humor is épp megfelelően kimért, az pedig még izgalmasabbá teszi a kisregényt, hogy a beszédhelyzet felől egészen a történet végéig nem lehetünk biztosak.
1. Mohamed Mbougar Sarr: Az emberek legtitkosabb emlékezete, ford. Bognár Róbert (Park)
A regény Bolañótól választott címmel és mottóval indít, emellett Borgesre is épít. A mesterek megidézésével egy időben pedig a klasszikusok meghaladott voltával is elszámol. Cinikus módon Az emberek legtitkosabb emlékezete szülőföldjüktől Franciaországba elszakadt, pályakezdő afrikai írói számára az irodalom művelése egyszerre élet-halál kérdése, valamint lelkiismeret-furdalásuk forrása, amiért nem háborús kérdések megoldásával foglalkoznak inkább.
Ennek köszönhetően nem válik pátoszossá a regény, amelyben sarkos állítások sora és azok visszája egyaránt felmerül.
A folyamatosan visszatérő válasz pedig amúgy is az, hogy élni is kell, nem elég a részeg barátok kefélésének hangjait hérakleitoszi gondolatokkal (megpróbálni) kizárni.
A stílus-, nézőpont-, idősík- és helyszínváltásokat bravúrosan valósítja meg Sarr, különösen jól sikerült betét a szerelmét és fiát Európának adó és elvesztésükbe beleőrült anya belső monológja. Ami a valós irodalmi élet síkját illeti, a szenegáli Sarr lett az első fekete Goncourt-díjas. Ironikus elismerés egy olyan regényért, mely elszámol azzal, hogy lesz majd olyan afrikai származású, akinek sikerül betörnie a francia irodalmi életbe, hogy az ezáltal tisztára mossa lelkiismeretét.
A borítófotót Varga Ákos szerkesztette.
