A Thy Art Is Murder októberi pusztítása után még éppen volt idejük regenerálódni a hazai deathcore-rajongóknak, mielőtt a Lorna Shore és kísérete is letépte az arcukat. Az őszi deathcore ünnepségek tortájára a New Jersey-i zenekar valóban felpakolta a csillagszórót, és nem is kérdéses, hogy a két este közül melyik sikerült jobban. A Will Ramos vezette Lorna Shore ugyanis ellentmondást nem tűrő módon bizonyította, hogy a zenekar valóban nem egynyári slágeres zajbrigád, és megérdemelten vannak a mainstream közelében.
Az ausztrál Thy Art Is Murderhöz hasonlóan a Lorna Shore is plusz három kísérővel érkezett. A diverzitásra most talán még kevesebb panasz lehetett, mint bő egy hónappal korábban. Míg akkor azt vehettük észre, hogy a tágan értelmezett deathcore címke alá tartozó bandák közül olyanok érkeztek, akik bár a maguk nemében valamennyire újítóak, mégis elég homogén volt az összkép. Ez köszönhető volt a dallistáknak is, amik főleg a gyors, kíméletlen dalokat részesítették előnyben, amiből csak a Spite modernebb megközelítése, és a Fit for an Autopsy dallamosabb számai jelentettek némi változatosságot.
A Lorne Shore előzenekaraira azonban már a deathcore jelző sem volt teljes mértékben érvényes.
A közönség ízületeinek bemozgatásáért felelős legelső fellépő, a Distant a Thy Art is Murder estjének első fellépőjéhez, a Spite-hoz hasonlóan a modernebb hangzást képviselte. A holland és szlovák tagokból álló banda zenéje leginkább extrém hardcore-ként írható le, amiben szépen vegyülnek a deathcore, a slam és a beatdown elemei is. Ennek megfelelően nem a fifikás gitártémák vagy a komplex dalstruktúrák jellemzőek rájuk, hanem a kirobbanó energiával párosuló kíméletlen sújtások. A képletbe nem kevés djentes hangzás is vegyül, így olyan zenekarokkal is rokoníthatóak, mint a Humanity’s Last Breath vagy a Black Tongue. Alan Grnja vokalista és zenésztársai pedig tökéletes nyitányként szolgáltak. Grnja valódi porondmesterként instruálta a már korán mérsékelten mozgásba lendülő közönséget.
A színpadon elszabaduló energiák pedig kompromisszumot nem tűrő módon ragadtak át a közönségre.
Fellépésükön egymást váltották a bólogatásra ingerlő groove-ok, a gyors darálások és a kegyetlen breakdownok, a banda előadásmódjába pedig szinte lehetetlen belekötni. A koncertjük közepén pedig egy kihagyhatatlan ziccert is belőttek: a Will Ramosszal közös számukat, a Heritage-et ugyanis a Lorna Shore pacsirtájával adták elő, nem kis üdvrivalgás közepette. A fellépés másik és egyben utolsó csúcspontja pedig a banda slágerének számító, zárótételként érkező Hellmøuth volt. Az amúgy is zaklatott, szaggatott dal első valódi breakdownja után érkező rövid gitáros átvezető ismét egy könyörtelen kiállásba torkollik, ami élőben még ütőképesebb, mint felvételen. Érdekes módon az októberi deathcore est hangzásbeli problémái csak nyomokban jelentkeztek, így a megszólalás is kegyes volt már a nyitózenekar számára is. Ugyan minimális hiányosságok még mutatkoztak, például a gitárdallamok vagy az erőteljesebb basszus (ami nem egyenlő a nyomasztó zúgással) terén, de az összkép határozottan reménykeltő volt. És szerencsére felül is múlta a Barba Negrától általánosan megszokottakat.
A kijelölt kezdésnél valamivel korábban, másodikként érkező Ingested már itthon is rutinos fellépőnek számít, legalább hatszor játszottak már Magyarországon, és idén már másodjára teszik tiszteletüket a Barba Negra deszkáin.
A brit zenekar az est többi fellépőjéhez képest tradicionálisabb, de modern hangzású death metalt játszik.
Láthatóan a színpadi rutin sem hiányzott, a frontember Jason Evans nagyon is otthonosan érezte magát a közönséggel való interakciók során. Ami viszont hiányzott, az egy basszusgitáros volt. Az Ingested Evans mellett dob és két gitár felállásban lépett színpadra, és bár a műfajukat tekintve furcsa volt a bőgős hiánya, a hangzásból csak néha-néha hiányzott. A sűrű kétlábdobbal és gyors gitárokkal dolgozó dalcsokor azonban viszonylag rövid időn belül képes volt unalomba fulladni még úgy is, hogy a színpadi jelenléttel vagy energiával nem volt gond. Szó sincs arról, hogy az Ingested rossz dalokat írna: tudnak ők változatosabbak lenni, pláne amikor lassítanak a tempón és groove-okat is csempésznek a dalokba. Egyszerűen a Distant után kevésbé tűnt dinamikusnak vagy érdekesnek a produkciójuk. Egy helycsere lehet előnyösebb lett volna.
A harmadikként színpadra lépő Rivers of Nihil sem először jár már nálunk. A technikás/progresszív death metalt játszó zenekar azon együttesek sorát gyarapítja, akik aktív koncertezéssel szeretnék elérni a lehető legnagyobb hírnevet. A banda valóban sok energiát fektet abba, hogy ennek a munkának (nem szándékos az utalás a legutóbbi, The Work címet viselő lemezükre) meg is legyen a gyümölcse. A Pennsylvania állambeli Readingből származó négyes zenéjében pedig
megvan a lehetőség arra is, hogy olyan embereket szólítson meg, akik amúgy ódzkodnak a death metaltól.
Miközben a kísérletező kedvükből fakadóan arra is van esély, hogy a műfaj rajongóit pedig elidegenítsék. A Rivers of Nihil ugyanis előszeretettel alkalmaz a szépen kimunkált gitártémák mellett dallamos éneket is, valamint egy valóban szokatlan hangszert: a szaxofont. Mindebből pedig egy egyszerre fogós, dallamos, különleges, de természetesen gyakran odapörkölő, kíméletlen egyveleg születik. Ezt az egyveleget talán elsőre nehéz megemészteni, de dalaik mégis fülbemászóan emlékezetesek. A nagyjából negyven perces szettjük nyolc számát a legelismertebb, Where Owls Know My Name dalai dominálták, de több újdonságot is játszottak a korábbi dalok mellett. A basszer/énekes Adam Biggs hörgő-morgó vokalizálását a legfrissebb állandó zenekartag, Andy Thomas gitáros egészítette ki magasabb regiszterben mozgó dallamos énekével.
A komplex, basszus-hangsúlyos dalok élő megszólalása is pompás volt.
Nem csupán a helyszínhez képest már-már szokatlanul tiszta hangkép miatt, de azért is, mert mindegyikben volt valamilyen megragadható téma. Egy kíméletlen döngölés, egy szép dallam, egy fogós groove vagy valamilyen extra kis apróság. Bár rutinos zenekarnak számítanak, még mindig a feltörekvő státuszba sorolhatóak, de remélhetőleg már küszöbön az igazi áttörés, hiszen minden megvan bennük a sikerhez.
A 2009-ben alakult Lorna Shore-nak ez összejött. A New Jersey-i zenekar kezdetben amolyan tucat metalcore bandaként kezdte, és csak később tértek át a deathcore/death metal vonalra. A középszerűség vagy tucatjelleg azonban továbbra is jellemző volt a bandára. Ráadásul a Lorna Shore egészen olyannak tűnt, mint egy zenei átjáróház a rengeteg tagcsere miatt, ahol egymásnak adták a kilincset a zenészek. Mára alapító tag nem is maradt a bandában. A Lorna Shore sikere tehát arra is jó példa lehet, hogy egy már hosszabb ideje létező, szürke eminenciás zenekar is képes lehet a kitörésre. Ehhez csak következetes munkára van szükség, valamint a megfelelő piaci rés és a valódi hozzáadott értéket jelentő tagok, kiváltképp a frontember megtalálására.
Will Ramos 2021-ben érkezett, a banda valójában az ő csatlakozásával indult el hódító hadjáratára.
Az új irányvonalat már a 2020-as Immortal című lemezen is felvillantották: zúzós zenéjükhöz a deathcore-hoz nagyon is jól passzolló sötétebb, a black metallal rokon hangvételt társítottak, amiket szintidallamokkal és szimfonikus betétekkel tettek izgalmasabbá. Ám mégis csak a Ramosszal készült első EP, a 2021-ben megjelent …And I Return To Nothingness tette fel őket igazán a metal fanok radarjára. A szimfonikus betétek, a dallamos gitárok, a könyörtelen aprítások és Ramos állatias vokáltémái olyan egyveleget alkottak, ami mellett nehéz elmenni szó nélkül. Átütő sikerüket pedig nem kis mértékben köszönhetik a TikToknak, hiszen az ottani közeg szépen meg is találta magának a To the Hellfire legemlékezetesebb momentumát. A dal szinte már nevetségesen brutális kiállásában
Ramos ugyanis szó szerint szörnyetegként visít, hörög, röfög, amivel a tiszteletbeli medvedisznóember-státuszt is elnyerhetné.
Az említett breakdown virális sikerének következtében pedig milliók fedezték fel a Lorna Shore-t. De nemcsak a zenekar, hanem általánosságban az extrém metal is sokat köszönhet a viralitásnak. Olyanokhoz juthatott el így ez a kevésbé mainstream műfaj, akik korábban álmodni sem mertek volna arról, hogy valaha blastbeatekkel és állati hörgéssel teletömött zenét fognak hallgatni. A legszebb az egészben, hogy a banda az ominózus EP-vel és a Ramosszal készült nagylemezzel, a Pain Remainsszel is bizonyította, hogy sikerük nem egy kifutott eredmény volt. A már korábban is létező, ám nem kis mértékben nekik köszönhetően hirtelen népszerűvé vált szimfonikus/blackened deathcore sarokköveinek számító lemezeit készítettek el.
És hogy a körülöttük zajló hájp jogos-e vagy sem, arról Budapesten is bárki megbizonyosodhatott. Legalábbis azok mindenképpen, akik időben kapcsoltak, és még elég korán megvették a jegyüket. Hiszen már hónapokkal az esemény előtt teltházas lett a koncert. A Lorna Shore a legfrissebb klipes dalával, a Pain Remainst nyitó Welcome Back, O’ Sleeping Dreamerrel robbant a színpadra, és már ekkor látható, érezhető volt, hogy pusztítani jöttek.
Természetesen a már eleve Ramos hangjára írt dalok adták a setlist zömét,
és legmesszebb is csak a 2020-as nagylemezig kalandoztak vissza, ami esetükben kifejezetten előny. Tényleg nem mindennapos, hogy egy zenekar szinte egyik éjszakáról a másikra ennyit fejlődjön, úgy dalírásban, mint népszerűségben, ezért kár is bolygatni a múltat. Ramos fiatal kora ellenére meglehetősen rutinosan és sugárzó karizmával uralta a színpadot, vokálteljesítménye pedig a majd másfél órás koncert alatt mit sem csorbult. Pedig szokásához híven hangban itt is igyekezett megidézni a pokol minden bugyrának démonát, valamint az állatkert legkülönfélébb lakóit. Az egyértelmű csúcspont természetesen a rendes játékidőt záró To the Hellfire volt, de nem ez volt az egyetlen említésre méltó momentum. Alan Grnja az Of the Abyss közben adta vissza Ramosnak a vokálkölcsönt, de az Ingested dalnoka, Jason Evans is csatlakozott a bandához egy dal erejéig (Immortal). Azt azonban, hogy a szintén kifejezetten nagy sikerű Sun//Eater dalban ki volt a vendég a színpadon, nem sikerült megfejtenem.
Kiemelendő még Austin Archey dobos teljesítménye, Ramos mellett ugyanis ő a Lorna hangzásának másik legmarkánsabb eleme.
Géppuskaszerű dobtémái és súlyos breakdown diktálásai az egész koncerten konzisztensek voltak, de a többi hangszert sem nyomta el, köszönhetően a már korábban dicsért meglepően tiszta hangképnek. A fellépésük idején előkerültek a pirotechnikai eszközök is, így esetenként a zenéjük hangulatához kifejezetten passzoló lángoszlopok között nyomták a dalokat. De volt aktív csillagszórózás és LED falas móka is (ez utóbbi már a Rivers of Nihil hangulatfelelőseként is szolgált). A rendes játékidő után következő Pain Remains daltrilógia elsőre talán furcsa zárásnak is tűnhet, hiszen a dalok kevésbé slágeresek, mint a Sun//Eater vagy a To the Hellfire. Ugyanakkor mégis megadta azt a fajta lezárásjelleget, ami után azt érezhette a közönség, hogy ez a produkció így volt kerek.
A Lorna Shore teljesen megérdemelten van ott jelenleg, ahol. Kérdés azonban, hogy innen hova tovább. Hiba lenne ugyanis, ha a zenekar megfeneklene és belefásulna saját hangzásába, így érdemes lehet tágítani a műfaji fókuszt. Will Ramos is többször bizonyította már, hogy a torkában nemcsak állatias hangok rejtőznek, hanem tiszta énekben is meglepően erős. Addig is, remélhetőleg nem most láttuk utoljára itthon a zenekart. A népszerűségüket látva pedig az sem lenne meglepetés, ha legközelebb egy aréna méretű helyre kerülne a fellépésük. Amit akár az extrém metál diadalaként is kezelhetünk majd.
Lorna Shore: The Pain Remains Tour, Barba Negra, Budapest, 2023. november 20.
Fotók: Vida Dániel
