A gitárral kapcsolatos YouTube-csatornák többségén gear demókat láthatunk: hogy szól ez a vintage erősítő, vagy milyen hangzást ad ez az új effektpedál. Kóródi Tomi csatornáján viszont nem erre esik a hangsúly: bár megtalálhatók az ehhez hasonló videók is a repertoárjában, Tomit mégis mindig az ember érdekli a gitár mögött, az, aki a zenét játssza. Civilben sessionzenész, tehetségével például Deniz, Koszi Janka, Veréb Tamás és a Talk2night projektjeinek megvalósításához asszisztál, és a YouTube-csatornáján is mindig igyekszik saját maga helyett a vendégeit reflektorfénybe állítani. Hogy miért? Legjobb, ha maga mondja el az interjúban.
KULTer.hu: Bár az ezer feliratkozós „különkiadás” videódban sok mindent tisztáztál magadról, de legjobb, ha itt is megbeszéljük: mikor és miért választottad a gitárt hangszeredként? Voltak esetleg példaképeid, akik errefelé vittek?
14 évesen kaptam az első hangszeremet karácsonyra. Egyik osztálytársam miatt kezdtem el játszani, aki behozta az iskolába a klasszikus gitárját, és úgy gondoltam, hogy egy ilyen gitár segítségével én is népszerűbb lehetnék. Ez nem jött össze, de annyira magával ragadott a hangszer, hogy azóta sem ereszt. Törökszentmiklóson Bakondi Andrásnál kezdtem gitározni tanulni, akinél klasszikus és jazz dolgokat is kezdtünk venni, de nagyon gyorsan haladtunk, nagyon fiatal voltam, és nagyon nem voltam azokra a részekre kíváncsi akkoriban. Mikor elkerültem jogi egyetemre, akkor fordult még komolyabbra a gitározás, ami rendesen az egyetem rovására ment. Ott alapítottuk az első közös zenekarunkat az egyetemista haverokkal, és onnan már nem volt visszaút. Aztán úgy alakult, hogy felvételizhettem a Kőbányai Zenei Stúdióba. Itt Kormos János, id. Tornóczky Ferenc, Babos Gyula voltak a tanáraim. Ekkor, 14 éve költöztem fel Pestre, mondanom sem kell, hogy nagy váltás volt Törökszentmiklós, Szolnok és Szeged után.
Már a kezdetek óta szinte csak instrumentális gitárzenéket hallgattam. Végigmentem az összes „régi nagy öregen”,
mint Joe Satriani, Yngwie Malmsteen, Steve Vai, Greg Howe vagy Steve Lukather. Utána ismerkedtem meg jobban a fusion jazzes vonallal, amit Scott Henderson, Mike Stern vagy Pat Metheny képviselnek. Mostanában már a modern blues is foglalkoztat, például Eric Gales, Joe Bonamassa, és az olyan fiatal YouTube-hősök, mint Guthrie Govan, Tom Quayle és Jake Willson. A metálba sosem kóstoltam bele, ahogy a hagyományos értelemben vett rockzenébe sem, vagy mindössze annak csak az instrumentális formájába. 14 évesen imádtam a Gunst, pár évig hallgattam John Mayert, de olyan, hogy kezdetek óta iron maidenes lennék, na olyan nem volt.
KULTer.hu: Te már kezdettől fogva tanárhoz jártál, de mit gondolsz, a gitártanulásban mennyire működnek ezek a stratégiák? Autodidakta módon / könyvből / YouTube-videók alapján / Zoom meetingen oktatótól / személyesen oktatótól.
A Sansz sorozatom legutóbbi videójában pont erről volt szó, az autodidakta és az iskolázott életút eltéréseiről. Én az iskolázotthoz tartozom javarészt, magamtól eleinte nagyon keveset tanultam. Az autodidakta tanulásnak szerintem legalább annyi hátránya van, mint előnye. Jó fül is kell ehhez a módszerhez, ami kezdetben nem biztos, hogy mindenkinek van, nekem például baromi rossz fülem volt, amíg ezt el nem kezdtem gyakorolni és fejleszteni. De lehet csak magamból indulok ki, hogy én nem tartom magam egyedülállóan istenáldotta tehetségnek, hogy mindenre magamtól ráérezzek. Könyvből, ha valaki nagyon elhivatott, akkor lehet tanulni, nekem is volt egy ilyen időszakom, egy-két év, amikor Andrásik Remo könyvéből tanultam. A következő nehézségi szint a YouTube-on keresgélni, ami azért nem szerencsés, mert borzasztó sok dezinformációt találni az interneten, és ráadásul a jó információk is csak rendezetlen formában találhatók meg.
Én mindig is tematikus, logikusan felépített rendszerekben szerettem gondolkodni,
ez a megközelítés jellemzi a gitártanuláshoz vagy a gitároktatáshoz való hozzáállásomat. Vannak persze tematikusan felépített szoftverek, de ott sincs olyan szintű ellenőrzés, amit egy tanár maradéktalanul meg tud adni, akár zoomon, akár személyes óra keretein belül. Én foglalkozom mindkét fajtával, de azt gondolom, hogy a személyes oktatás 60 percébe, azon túl, hogy interaktívabb, sokkal több minden belefér, mint egy online órába. Például még nem megoldott, hogy bármilyen online platformon közösen játszanak egyszerre a zenészek, tehát az online órán az, hogy „tessék, kísérlek”, nem működik.
KULTer.hu: A sessionzenészek általában a háttérben maradnak, a show-t a frontemberek viszik el. Hogy érzel ezzel kapcsolatban, szeretsz a háttérben maradni, vagy a reflektorfényt is szereted? Számíthatunk tőled szólókarrierre / albumra? Vagy minden exhibicionizmusodat a videókészítésben éled ki?
Ezt az egész YouTube-csatornát azért indítottam, mert azt láttam, hogy az utóbbi időben jelentősen alábbhagyott a figyelem a zenészekkel kapcsolatban a közönség részéről. És itt nem a frontemberekről beszélek, hanem a hangszeres zenészekről. Én személy szerint nem vágyom nagyobb reflektorfényre, nem vagyok egy olyan mentalitású gitáros, hogy kiállok a színpad elejére, és 5 perces szólókat nyomok, hogy mindenki nekem tapsoljon és fürödjek a sikerben. Erre nekem nincsen szükségem, de közben meg azt gondolom, hogy amíg voltak ilyenek a ’80-as, ’90-es években, addig sokkal jobb kapcsolódási pontjaik voltak az embereknek a zenészekhez. Lehet, hogy ez a popzene által megkövetelt 2,5-3 perces számok miatt is változott meg, kimaradtak a szólók a legtöbb dalban, és a közönség elfelejtette, hogy vannak ügyes és tehetséges zenészek. Vannak itthon ilyen emberek, akikről azt gondolom, hogy sokkal nagyobb reflektorfényt érdemelnének.
Ezek a videók nem rólam szólnak, az a fontos, akivel beszélgetek, az ő hozzáállása, gondolkodása, attitűdje.
Ezért is hosszabbak a videóim, hiszen egy 10 perces videóban nem lehetne megfelelő mélységig megvilágítani a személyt és zeneiségét. Nekem mindig is fontosabb volt a zenész, aki játszik, mint hogy milyen cuccon, hány éve gyakorol vagy milyen figcsiket tud. Csak kellett valami apropó, hogy beszélgessünk, például „megnézem a cuccodat”, vagy „taníts nekem egy figcsit”. Ha nem annyira szakmai ez az egész szituáció, akkor hamarabb eljut a szélesebb közönséghez. Szigorúan véve eddig a célomat még nem értem el, tehát hogy átüssem a laikus közönség ingerküszöbét, ugyanis a tapasztalatok szerint a csatornámat főleg amatőr, félprofi, profi zenészek vagy zenével szorosabban összefonódó életúttal rendelkező emberek nézik, akik nem mondhatóak laikusnak.
Nem tudom lesz-e szólókarrierem vagy szólóalbumom. Viszont pont pár hónapja jöttünk össze egy régi egyetem bandával tizenakárhány év után, és eljátszottunk két régi számot. Rájöttem, hogy amióta nem játszottam velük, azóta nem éreztem, hogy milyen jó érzés is igaziból zenélni. Ne érts félre,
imádok színpadon lenni, meg gitározni, de az teljesen más, amikor egy olyan számot játszol, amit te írtál,
előjönnek belőled azok az érzések, amiket akkor éreztél. Szóval az nagyon jó érzés. Talán csak emiatt gondolkodtam el, hogy bármiféle saját projektbe kezdjek, de ez a pillanat még nem jött el. Annyi aggályom van ezzel, hogy Magyarországon a vártnál is kisebb a kereslet az ilyen típusú instrumentális gitárzenére, gitárhősködésekre. Tudom, ma már nem beszélhetünk Magyarországról, mert ha felrakom a Spotify-ra a dalaimat, akkor már nem Magyarországon vagyunk, de mégis valahogy innen indulnak ezek a dolgok, ebből a zenei környezetből meg fogadtatásból, hiszen a közönség itt fogja először hallani a dalokat. Külföldön könnyebben lehetsz világsztár, hazánkból (ha jól tudom)
Borlai Gergő az egyetlen, aki könnyűzenészként nemzetközi szinten is elismert,
holott nemcsak az ő kvalitásai érdemelnék meg azt, hogy széles körben ismerjék a tehetségét. Valahogy nagyon nehéz itthonról ezt megvalósítani, valószínűleg ez mentális és szociológiai dolog is, talán más a nagy néplélek. Azok közül a zenészek közül, akikkel beszélgettünk, egy kezem elég, hogy megszámoljam, hogy ki az, aki foglalkozik a social mediával rendszeresen: tartalmat gyártana magáról, feltöltené, foglalkozna a bázissal. Míg ez külföldön már alap, szinte egy 5 éves gyerek is azzal kezdi, hogy felrakja a YouTube-ra a videóját, még akkor is, ha rossz, de felrakja, és elkezdi építeni ezt a fajta karriert. Ez egy olyan lehetőség itthon, amit sokan szalasztanak el.
KULTer.hu: Hogyan illeszkedik a zenészi létbe nálad a youtuberség? Hogyan kezdted el ezt a műfajt, és milyen lépésekben jutottál el oda, ahol most tartasz? (Majdnem húszezer feliratkozónál jelenleg.) Milyen nehézségek adódtak, és milyen pozitív tapasztalatok vittek előre?
Abban az időszakban, amikor elkezdtem, maximálisan beilleszthető volt. A Covid-járvány időszaka volt ez, amikor, mint minden rendes magyar zenésznek, nekem sem akadt olyan feladatom, ami kitöltötte volna az időmet és amiben kiélhettem volna a kreatív energiáimat. Bár ez az év is sokkal gyengébb volt koncertezés szempontjából, mint reméltem, de azért mostanában már vannak olyan pillanatok, amikor összesűrűsödnek a dolgok.
Az a vállalásom idénre is, hogy minden héten egy videót kirakok, minden hétfőn jön egy újabb rész valamelyik sorozatomból.
És a heti egy videó egy leszervezést, egy forgatást, egy vágást és egy felrakást jelent. A háttérmunkák eleinte borzasztó sok időt vettek igénybe, még úgy is, hogy mindig törekedtem arra, hogy minél kevesebbet vágjak, hogy megpróbáljam fenntartani a videó flow-ját. Egy forgatás setupolással, mindennel együtt max másfél-két óra, viszont a kamerámra, vagy főleg a laptopomra ráférne egy upgrade, hogy például 4k minőségben is dolgozhassak. Próbálok azért új dolgokat kipróbálni, például az utóbbi időben megjelenő animációk egy nagyon kedves barátom, Bartók Mátét dicsérik. Vele együtt zenélek több helyen is, elmondtam neki az ötleteimet, és szerencsére vevő volt rá, és segített. Zenészként borzasztó sok nehézség volt. Nem az életútról beszélek, hanem a szakmai részről.
Gyakorolni, azt nagyon kell, olyan nincs, hogy nem gyakorolsz.
Ha nem vagy egy őrült tehetséges emberke, akkor ebbe nagyon sok melót bele kell fektetni, majd várni, hogy lesz-e valami, megérte-e a befektetett munka. A YouTube-nál ez nem volt ennyire életbevágó, mert az csak hobbi, side project az életemben, ha nem jött volna be, akkor lehet már nem csinálnám, de nem sajnáltam volna a belefektetett munkát, se a zeneit, se a számítógép előtt ülést. Buktatók? Szerencsére pozitív fogadtatása volt-van az egésznek, bár azért voltak mélypontok, például amikor feltörték a csatornámat. Próbálom is azt az egy hetet kitörölni az életemből.
KULTer.hu: A Gitártöri sorozatodban számos történelemmel rendelkező, beérett hangszert volt lehetőséged kézbe venni. Milyen érzés ezeken játszani? És mit tudhatunk a videókban gyakran felbukkanó saját gitárodról?
Nagy meglepetésemre: nagyon jó. Igazából sosem érdekeltek a hangszerek történetei, mindig játszani akartam, úgy játszani, ahogy én azt gondolom. Amióta viszont van a Gitártöri, és Horváth Attila hozza ezeket a régebbinél régebbi, különlegesebbnél különlegesebb hangszereket, azóta belátom és elismerem, hogy ezeknek a hangszereknek a mai napig van létjogosultságuk. Egész más érzés hozzányúlni egy ilyen hangszerhez, ha tudod mióta létezik. Ezeken valahogy mást akarsz játszani, nem H-ra lehangolt reszelős metált, mert megérint ez a szellemiség. Arra is jó volt, hogy láttam milyen más játszani egy SG-n, egy Les Paulon, Telecasteren, vagy egy keletnémet Jolanán. A saját gitárom egy 1995-ös vagy ’96-os Ibanez Blazer Custom, és itt a „Custom” szerintem csak annyit jelent, hogy szebb a fa erezete. De az, hogy hogy néz ki egy hangszer, az igazából sosem érdekelt, nemcsak formára, de külcsínre sem. Eleinte fontos volt persze, hogy nekem tetsszen, most viszont már csak az számít, hogy kényelmes legyen a hangszer, hogy azt a dolgot, amit én akarok, a lehető legjobban kiszolgálja.
Csak akkor lesz értékes egyébként egy hangszer, ha sok élmény fűz hozzá, tök sok időt töltöttetek együtt, átmentetek együtt sok jó és rossz dolgon,
leejtetted egyszer, emlékszel honnan van, csak így fog értékké nőni a szemedben. Olyan tíz évente rám jön, hogy valamit kéne újítani, és például most nézelődök is. Tökéletes gitár nincs, vagyis ami egész életedre tökéletes, olyan nincsen. A gitárteszt-videók nagy előnye, hogy nagyon sok gitár jár a kezemben. Nagyon érzékeny vagyok a hangszerre, nem mindegy, hogy van beállítva, nem mindegy milyen az a nyak. Borzasztó nehéz játszanom új hangszereken, holott a legtöbb videómban meg ez történik, szándékosan ilyen helyzetbe hozom magam. Úgy is tűnhet, hogy sokkal rosszabbul gitározok, mint valójában, hiszen nem a saját, megszokott hangszeremen zenélek éppen. A felvétel meg persze még rá is tesz egy lapáttal az egészre.
KULTer.hu: Mik lennének a tanácsaid a pár évvel ezelőtti önmagadnak? Illetve ezáltal azoknak, akik most szeretnének elkezdeni gitározni, profi szinten zenélni, vagy netalán ezekkel együtt egy YouTube-csatornát építeni?
Gitáros önmagamnak azt tudom tanácsolni, hogy még többet gyakoroljon, illetve, hogy ne hagyja, hogy a saját ízlését befolyásolják a haverok, a zenei környezet vagy a YouTube. Ne akarjon ugyanúgy játszani, mint valaki más, hiszen csak a saját íztől lesz megkülönböztethető az ember.
És higgyek magamban, bár tudom, hogy ez a legnehezebb – nem is tudom, hogy elfogadnám-e tanácsként a jövőbeli önmagamtól.
A YouTube-bal kapcsolatban nehezebben tudnék tanácsot adni, hiszen most is a „vakvilágba” csinálom, fogalmam sincs róla, hogy mit, meg hogyan, bár valamennyire azért próbálkozom rendszerbe fogni az egészet. Biztosan lehetne ennél sokkal jobban csinálni nagyon sok szempontból. Lehet egyébként, hogy amit én csinálok, az másnak youtuberkedés, de én elsősorban zenészként gondolok magamra, aki zenész haverokkal vagy példaképekkel beszélget. Nem azért csinálom, hogy a YouTube-on híres legyek, hanem mert egyébként is ezt csináljuk együtt.
Fotók: Kóródi Tomi
