A napokban vehette kézhez irodalmi Nobel-díját Jon Fosse, a negyedik norvég író, aki ebben az elismerésben részesült. Bjørnstjerne Bjørnson 1903-ban, Knut Hamsun 1920-ban, Sigrid Undset pedig 1928-ban nyerte el ezt a díjat.
A Nobel-bizottság indokolása szerint Undset „kiváltképp a középkori skandináv élet lenyűgöző ábrázolása” miatt érdemelte ki a díjat, elsősorban két művéért, a kétkötetes Olav Audunssønért és a Kristin Lavransdatter trilógiáért. A két alkotás a 13., illetve a 14. században játszódik.
A Luther Kiadó gondozásában, 2024 elején jelenik meg a Kristin Lavransdatter trilógia első kötete, a Koszorú, amelyet én fordíthattam magyarra. A későbbiekben a másik két kötet megjelenése is várható.
A Kristin Lavransdatter egyértelműen Undset legismertebb, legsikerültebbnek tartott és legtöbb formában feldolgozott műve.
A három kötet, a Koszorú, az Asszony és a Kereszt Norvégiában 1920 és 1922 között jelent meg, magyarul pedig Hajdu Henrik, a skandináv irodalom egyik legnevesebb fordítójának tolmácsolásában 1932-ben.
Török Sophie röviddel a megjelenés után így írt a Nyugatban a Hajdu-féle fordításról: „Mondatai nehézkesek, darabosak és az értelem sok helyütt csak többszöri elolvasás után bontakozik ki valahogyan. Néhol egy-egy mondat sehogysem akar kikerekedni s ügyetlen hangsúlytalansággal végződik. De legnagyobb hibája valami tősgyökerességgel kevert modorosság […] Kicsikarta célját, mondja Hajdu Henrik, és segíts ki csávámból, most jómaga visszarévedt, hozzárévedt, odaszedkezett, fölfeszült – ezek és hasonló igen sűrűn előforduló, s a regény stílusának meg nem felelő modorosságok teszik nehézzé az olvasást.”
Való igaz, hogy Hajdu fordítása – a norvég eredetivel ellentétben – már a harmincas években sem lehetett könnyű olvasmány, ám az azóta eltelt csaknem száz évben is több minden változott, ami indokolta egy új fordítás elkészítését.
Nyelvünk folyamatosan változik. Általában azt szokták mondani, hogy a fordítások hamarabb elévülnek, mint az eredeti szövegek, és elvileg 50-60 évente érdemes lenne újrafordítani a műveket.
Valamelyest a fordítási norma is változott, ma már jellemzőbbek a pontosabb, szöveghű átültetések, mint például száz évvel ezelőtt.
Az újrafordított szövegek esetében többnyire a (nyelvi és szókincsbeli) modernizálás, illetve a terjengősebb megfogalmazás helyett az egyszerűsítés érvényesül.
Az sem elhanyagolható, hogy napjainkban sokkal több segítség áll a fordító rendelkezésére, mint száz évvel ezelőtt. A Norvég Nyelvi és Irodalmi Társaság (NSL) az elmúlt években elkezdte megjelentetni Undset műveinek szövegkritikai kiadását, amelyben a különböző kiadásokban szereplő szövegváltozatokat szómagyarázatok és a regény keletkezéstörténetéről, illetve többek között a történet politikai, jogi, egyháztörténeti vonatkozásairól szóló tanulmányok egészítik ki. Ezek mellett a munkám során komoly segítséget jelentett Sverre Mørkhagen Kristin világa című, 1995-ben megjelent kötete, amely a norvég középkort mutatja be Kristin Lavransdatter korában, részletesen és gazdag képanyaggal tárgyalva számtalan területet, az egyház felépítésétől és a kolostori élettől a társadalom szerkezetén át egészen a középkori ember hétköznapjaiig.
Egy 14. század eleji, de a 20. század elején megírt történetet kellett tehát olyan nyelvre átültetnem, amely a mai olvasóhoz közel áll, nem archaizál, ugyanakkor hű marad az adott korhoz (vagyis egy történelmi regényhez híven mellőzi a koridegen elemeket) és a mű szellemiségéhez.
Undset legnagyobb kritikusai is elismerik, hogy rendkívül alaposan megismerkedett a középkori viszonyokkal.
Pontosan ábrázolja a korabeli viseleteket, használati tárgyakat, fegyvereket, precízen írja le a településeket, a tanyák épületegyütteseinek részeit. Ez külön kutatómunkát és gondolkodást tett szükségessé, mivel a magyarországi középkori körülmények nem feltétlenül egyeztek meg a norvégiaiakkal, ahogy a két ország között ma is számos területen jelentős különbségek mutatkoznak.
Néhány példát is említenék a terminológiai nehézségek szemléltetésére. Bár a norvég seter szó tulajdonképpen megfelel a Magyar Néprajzi Lexikonban az esztena szócikkre vonatkozó meghatározásnak: „voltaképpen évszaki jellegű (fejési idényben) fiókgazdaság, amely egy vagy több tulajdonképpeni gazdaság tartozéka, azoktól térbelileg elszakítva”, vagyis egyféle havasi/hegyi tanya, ahol az állattenyésztés egy része folyik, mégis úgy éreztem, hogy az esztena egyrészt inkább Erdélyhez kötődik, másrészt talán nem annyira része a mai átlagolvasó szókincsének, hogy magától értetődően alkalmazni lehessen. Így döntöttem végül a hegyi tanya kifejezés mellett, amely nem szorul külön magyarázatra.
A reáliák fordítása a műfordítók egyik örök problémája.
Sok minden tartozik ide a helyi állat- és növényvilágtól az ételeken, az öltözeteken és használati tárgyakon át egészen a hangszerekig és a területi vagy közigazgatási egységekig.
Mivel egy-egy norvég szónak nem feltétlenül van egyetlen és egyértelmű megfelelője a magyarban, sok esetben ki kell választani egyet, ami a legközelebb áll hozzá, vagy olyasmit, ami az olvasó számára a legkönnyebben elképzelhető/értelmezhető. A hegedű egyik elődjéből, a norvég gigéből így lett magyarul rebek, a kisebb közigazgatási területet jelentő sysselből járás, a katonák kiállítására kötelezett lendermannból pedig zászlósúr.
Esetenként nem létező vagy legalábbis nem közismert szavakat is be kellett vetnem:
az ildhust mint a főzés céljára szolgáló, különálló épületet konyhaháznak neveztem el. Bár az örökbirtok kifejezés ismert a magyar jogtörténetben is, megkockáztattam a használatát a már a vikingkorban is létező norvég jogintézmény, az odel megfelelőjeként. Utóbbi olyan birtokot jelent, amelynek eladásakor a közvetlen hozzátartozók elővásárlási joggal rendelkeznek annak érdekében, hogy a birtok a családban maradhasson.
Néhány, a kolostori élettel és egyházi kérdéssel összefüggésben a Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár igazgatója, Ásványi Ilona segített nekem az eligazodásban.
Hiába létezik ugyanis az egyre gazdagabb tudásanyagot felvonultató internet, bizonyos speciális kérdésekre nem találunk rajta választ,
például arra, hogy az oltáriszentség mikortól ölti a mai értelemben vett ostya formáját, vagy hogy kik lehettek azok a világi személyek (norvégul proventsfolk), akik nagyobb adomány fejében beköltözhettek a középkori kolostorokba, ahol életük végéig a gondjukat viselték. Ez esetben végül – jobb megoldás híján – a világi eltartottak kifejezést választottam.
Szerkesztőmmel és műfordító kolléganőmmel, Domsa Zsófiával – akit ezúton is köszönet illet a szöveg gondozásáért – a leghosszabban a tegezés/magázás kérdéséről vitatkoztunk.
A skandináv irodalmi művek fordításánál gyakori probléma, hogy az eredeti szövegben mindenki tegeződik (egyéb lehetőség nem lévén),
de a magyar fordításban furcsán hathat, ha például egy húszéves fiatalember minden további nélkül letegez egy nyolcvanéves hölgyet. Ilyen esetben sokszor folyamodunk „csaláshoz”, vagyis magázást illesztünk a szövegbe, hogy az olvasó ne akadjon fenn az udvariatlan megszólításon.
Ez esetben viszont éppen ellenkező helyzet állt elő. Undset a 14. század eleji szereplők szájába magázó mondatokat is ad, holott akkoriban a magázás még nem terjedt el Norvégiában. A magázódás egyik (a dánból származó) alakja kb. 1500-ra válik általánosabbá, és a városi fejlődéssel, a társadalmi változásokkal együttesen, német hatásra 1700 körül jelenik meg a másik. A magyar nyelvben ugyanakkor nagyjából a 18. század végéig csak az ún. „udvarias tegezés” volt használatban (kegyelmed stb.).
Furcsának tartottam volna a 14. században játszódó történetben magázódást használni, még akkor is, ha az amúgy precíz Undset ezt megtette a norvég szövegben. Úgy éreztem, hogy a tegezés természetesebben hatna a magyar olvasó számára. A Kristin és szerelme, Erlend közötti magázódás–tegeződés közötti váltás dramaturgiai szerepe ugyanakkor nem sikkadt el: a kapcsolatuk elején norvégul még magázódó Kristin magyarul tegezi ugyan a férfit, de az uram megszólítást alkalmazza. Ez utóbbi a kapcsolat szorosabbra fonódásával eltűnik.
Nagy öröm és egyben megtiszteltetés számomra, hogy ezt a Nobel-díjas regényt közel száz év elteltével én ültethettem át újra magyarra. Nagyszerű regénynek tartom, és talán nem véletlen, hogy Norvégiában mind a mai napig sokan forgatják, hiszen a mai olvasó számára is ugyanúgy van mondanivalója, mint déd- és nagyszüleink generációja számára.
Ahogy Domsa Zsófia írja a kötethez írt utószavában: „Kristin története nem pusztán olvasmányos történelmi regény. Undset korának modern embere elé szándékozott tükröt tartani, s ugyan az eredeti kritikai él mára főleg irodalomtörténeti adalék, a mű alapkonfliktusa,
a törvényeket szegő és határokat ledöntő szerelem története a 21. századi olvasók számára is érvényes kérdéseket tesz fel.
Mi az a vágy, amely összeforrasztja két ember testét és feleslegessé teszi a szavakat? Mi az, ami mégis áthidalhatatlanul elválasztja a férfit és a nőt egymástól? Mi a házasság: két ember eggyé válása, szimbiózisa vagy egyenrangú közössége? Mi az előbbre való: az erkölcs, a szülői kérés iránti hűség vagy az egyéni boldogság? Tud-e bármi más az ember életében biztosabb alapot adni a hitnél?”
A szerzőportrékat Dmitri Kotjuh készítette.
