„Arról akarok írni, amit jól ismerek” – fogalmaz az Angliából három év után hazaérkező Ada, Irene Solà katalán író Gátak (2018) című művének főhőse. A 2023 októberében magyarul is megjelent regényt olvasva azonban nem csupán egy kis katalán falu lakóinak életébe és gondolataiba nyer betekintést az olvasó, hanem az elbeszélések fiktív szerzőjének múltjába és jelenébe is. A lendületes, szerkezeti bravúrokban bővelkedő regény továbbá arra is rávilágít, hogy az alkotás folyamata legalább olyan fontos, mint az elkészült mű.
„Néha annyira bezárkózunk a saját fejünkbe és problémáinkba, hogy elfelejtjük észrevenni, mi van azon a kis dobozon kívül, ami mi magunk vagyunk” – nyilatkozta Irene Solà katalán művész, költő és író első magyarul megjelent regénye, az Énekelek, s táncot jár a hegy (2021) apropóján. Ez a gondolat nem kevésbé releváns az írónő 2018-ban publikált Gátak (Els dics) című művében sem, mellyel a magyar közönség 2023-ban, Nemes Krisztina fordításában találkozhatott először.
Solà ugyanis arra ösztönzi az olvasót, hogy mozduljon ki saját elméje dobozából,
és helyezkedjen bele a műveiben felbukkanó, nem feltétlenül emberi szereplők tudatába, elmélyülve azok gondolataiban, érzéseiben, valamint az általuk megélt élethelyzetekben. Az azonosulás folyamatát persze elősegíti az író tagadhatatlan képessége, hogy feltárja mind az őket mozgató tapasztalásokat és motivációkat, mind a közöttük lévő kapcsolatrendszerek mélységeit.
A Gátak szerkezeti felépítése is azt a hatást kelti, mintha egyik tudatalattiból a másikba vándorolna az olvasó, mely mozaiktechnikát azonban keretbe foglalja a könyv másik jelentős vállalása: az egymással összefüggő elbeszélések szerzőjeként a főhőst, Adát nevezi meg, s
bizonyos fejezetekben magát az alkotói tevékenységet is igyekszik körüljárni.
A történet szerint a huszonhét éves Ada három Angliában töltött év után visszatér Sorrabonicába, a spanyol-francia határon található kis faluba, hogy újra a közösség (és családja) része lehessen, valamint hogy szeretteiről és ismerőseiről könyvet írjon. Az egymást követő fejezetek két részre oszthatók, mely logikai különbséget Solà címek használatával és elhagyásával érzékelteti a szövegtestben. A cím nélküli történetek főképp a regény születésével kapcsolatos gondolatmeneteket és interakciókat mutatják be Ada és a könyve alapjául szolgáló sorrabonicai lakosok között, míg a címmel ellátottak az Ada által már megírt elbeszélésekként értelmezhetők. Ez az irodalmi hagyományban gyakran előforduló – valamint a filmvilágtól sem ismeretlen – „mű a műben” jelenség még izgalmasabb hatást kölcsönöz a regénynek, és
mindezt a követhetőség veszélyeztetése nélkül hajtja végre.
Az önmagukban is teljes értékű történetek így további jelentésrétegeket öltenek magukra a többi fejezet kontextusában, hiszen azokkal gyakran számos utalás, esemény vagy visszatérő szereplő fűzi őket össze. Jó példa erre a Dídac és Filkó, s amikor ezek ketten elvesztek című elbeszélés, valamint az azt megelőző fejezet közötti összefüggés. A Dídac és Filkóban Ada nővérének kisfiáról, Dídacról olvashatunk, ahogyan a bevásárlóközpont játékrészlegén barangolva szem elől veszíti édesanyját, és egy plüssbárányt (Filkót) szorongatva próbál visszatalálni hozzá. A korábbi, cím nélküli fejezetben pedig Ada egy családi összejövetelen sógorával,
Dídac apjával beszélget arról, hogyan halad a könyvírással, és honnan merít ihletet a történeteihez,
majd a férfi kifejezi, mennyire tetszett neki a Dídacról írt „kis elbeszélés”. Az ehhez hasonló finom átvezetések, melyek előre sejtetik a következő történet témáját, esetleg főhősének kilétét, gyakori elemei Solà művének, és tovább erősítik a szövegkohéziót. Egy későbbi, Ada családi életére összpontosító, cím nélküli fejezet végén öccse, Quim arról panaszkodik, hogy Ada már nem is alszik vele vagy mond neki esti mesét, mint régen, amikor gyerekek voltak. Ezt pedig Az élesztőfű című elbeszélés követi, amely a népmesék világát idéző elemekben bővelkedve regéli el Quim királyfi kalandjait és az őt érő megpróbáltatásokat, eleget téve az előző fejezetben Ada öccse által megfogalmazott reklamációnak.
A címek mellett az író által alkalmazott sajátos mondatkezdési módszer szintén a gondolati síkok elkülönítését segíti. Ennek megfelelően az említett cím nélküli fejezetek szóhasználata eltér az Ada történeteiben használt nyelvezettől, mely különbség elsősorban a mondat vagy tagmondat elejéhez hozzáadott „ez itt” vagy „ez pedig” szókapcsolatokban mutatkozik meg: „[e]z itt a víz, ami langyos, klórszagú és éppen jó. Ez itt a víz, ami nyaldossa az uszoda csupasz, türkizkék falát. Ezek itt a vidáman ringatózó fehér-kék-piros bóják” (238.). A mutató névmások gyakori használata azt a benyomást kelti,
mintha Solà aprólékosan, egyenként hívná fel az olvasó figyelmét a történet egyes elemeire és a szereplők legapróbb mozzanataira,
csaknem élőbeszédszerűen festve le azt a világot, amely Adát megihlette. A regény mindössze néhány soros első fejezete, mely bemutatja, ahogyan Ada legépeli regénye kezdő sorait, ebben a stílusban íródott, mintegy elindítva az olvasót, hogy a fiatal nővel együtt térképezze fel és élje át az alkotótevékenységet: „[e]z itt Ada. / Ez Ada számítógépének billentyűzete, amely készségesen várakozik a támadásra. / Ezek itt Ada ujjai, amint a billentyűket verik” (9.). A könyv ezen aspektusa hű tükre a Solà írásaiban tetten érhető, a Barcelonai Egyetem Szépművészet szakán végzett író által a művészeti világból eredeztetett elképzelésnek, mely szerint „a folyamat ugyanolyan fontos, mint maga a mű”.
Érdemes említést tenni a regény időkezeléséről is, ugyanis Solà a könyv fejezeteit négy nagyobb egységbe rendezi, melyeket egy-egy hónap nevével jelöl: Június, Július, Augusztus és Szeptember. Az időegységekbe sorolás a linearitás látszatát kelti, ami valamelyest nyomon követhető az Ada valóságát közvetítő fejezetekben is, melyek bemutatják, hogy a lány hazatérésének nyarán hogyan integrálódik vissza a falu közösségébe és valósítja meg írói terveit.
Még ezekben a történetekben is megfigyelhető azonban az idősíkok összemosódása,
hiszen Ada gyakori visszaemlékezéseinek hatására múlt és jelen egyszerre, egymással szoros összefüggésben él a történetekben. Az idősíkok közötti ugrálást elősegíti a fent említett mutató névmások mondatba építése is, hiszen ez lehetővé teszi a történeteken belüli könnyed témaváltást – a múltban való elmerengést, majd a jelenbe való hirtelen visszatérést.
Ada elbeszéléseiben szintén fellelhetőek múltba tekintések és egyéb temporális váltások, melyek az idő folyékonyságát, a múlt és jelen közötti határok elmosódását jelzik a műben. Ide kapcsolható a Kölyök című történet, amely egyes szám második személyben szól a címadó megszólítotthoz, aki társaival elmegy az erdőbe, hogy egy tisztáson LSD-t vegyenek be és hagyják, hogy elnyelje őket az éjszaka. Ahogyan egyre ködösebb tudatállapotba kerülnek, gyakorlatilag megelevenedik előttük a múlt: a tisztáson holtak szellemei kezdik körülvenni őket, akik egyre távolabbi korokból érkeznek, majd sorra jönnek az állatok, a dinoszauruszok, az amőbák, míg
végül egyszerre van jelen történelmünk minden egyes korszakának összes élőlénye.
A fejezet zárógondolata – „[é]s te nem voltál a kezdet, s nem voltál a vég sem. Te a tekintet voltál, kölyök. Az a tekintet, amely egybefogta minden dolog létezését” (217.) –, mintha magát az olvasót szólítaná meg, hangsúlyozva a dolgok időbeliségének érvénytelenségét, hiszen a befogadó tudatában is egyszerre él minden addig átélt tapasztalás és érzés. Ezt az értelmezést támasztja alá a tény, hogy a hónapok nevei az egységek elején zárójelben szerepelnek, mely tipográfiai megoldás egyértelműen utal azok viszonylagosságára, s az időkorlátok jelentőségének megkérdőjelezhetőségére. Az említett fejezet felfogható azonban a könyv önreflexív mozzanataként is, miszerint
a Kölyök lehet maga Ada, akinek tekintete mindent és mindenkit egybefog a kötetben.
Ez pedig rávilágít a képzelőerő, s így az irodalom hatalmára, hogy időben és térben távoli dolgokat együtt, egymással összefüggésben képes láttatni.
Fontos hangsúlyozni, hogy az utolsó, Szeptember megnevezésű egység nem más, mint egy képekből összeválogatott galéria, amely Solà képzőművészi vénájának árulkodó jele, s arról tanúskodik, hogy
a vizualitás kommunikációs ereje ugyanolyan jelentőséggel bírhat, mint a szavaké.
Ezek a képek az egyes történetekben felbukkanó szereplőket, állatokat, tárgyakat vagy témákat illusztrálják, kiegészítve a regény alapvetően is erős képi világát. Solà döntése, hogy a fotóegyüttesnek, amely az előző fejezetekre vonatkozó képeket tartalmazza, a Szeptember címet adja, szintén jelzésértékű. Ha ugyanis a könyv szerkezeti felépítését a történet felől vizsgáljuk, ez a mozzanat végleg lerombolja a linearitás illúzióját, hiszen ebben a viszonylatban – ahol a Szeptember egy halom, a korábbi részekhez tartozó vizuális reprezentációt tartalmaz – jelentőségét veszíti az előző három egység hónapokkal való jelölése.
Az idő korlátain való túllépésnek van egy további, Solà munkásságára kifejezetten jellemző aspektusa. Műveinek ugyanis visszatérő eleme a folklór megjelenítése, mely önmagában is a korszakhatárok áthidalását, az elmesélt történetek időtlenségét hangsúlyozza. Ennek tudatában nem meglepő, hogy a Gátakban is fellelhetőek a népi hagyományok és hiedelmek elemei. Ada több elbeszélése szól Roserről, a falu egy idősebb hölgyéről, aki egyedül él, gyógynövényeket és gombákat gyűjt az erdőben, s még az édesanyjától hallott történeteket a boszorkányságról, valamint arról, hogy ezen a környéken hogyan ítéltek el javasasszonyokat, gyógyfüvekkel és kenőcsökkel gyógyító nőket boszorkányság vádjával, és hogyan akasztották fel őket.
Népdalok és balladák is említésre kerülnek például a Szilvalány című elbeszélésben,
melynek főszereplője Clàudia, aki a „katalán nyelvű népdalok és népballadák eredeti jelentésének fejlődéséről, átalakulásáról és elterjedéséről” (188.) írta doktori disszertációját. Ebben a fejezetben felbukkan a Hold, hold, szilvalány kezdetű, valamint az okcitán néptörténelem jól ismert szereplőjéről, Joan Petit-ről szóló népdal is, illetve ezek eltérő értelmezései. A különböző korszakokat bemutató és megörökítő történetek fontosságáról árulkodik a műben Ada saját regényéről alkotott definíciója is, mely szerint „[o]lyan pillanatok vagy helyzetek történetét vagy jeleneteit […] akarom megírni, ahol nem voltam ott. Abból kiindulva akarom elmesélni, ahogy nekem elmesélték, vagy ahogyan elképzelem.” (51.)
Ez a fajta alkotói attitűd összecseng a szájhagyomány útján terjedő elbeszélések működésével és szerepével,
hiszen hangsúlyozza a közösség, a szóbeli történetmesélés, valamint a képzelőerő jelentőségét a történetek megszületésében és fennmaradásában.
Zárásként érdemes kiemelni, hogy a Gátak végére érve az olvasó rádöbben, a cím többet árul el, mint azt eleinte gondolná. A művet egészében vizsgálva világossá válik, hogy nem csupán az idő gátjainak elmosódásáról beszélhetünk a regényben, hanem
kultúrák és generációk közötti, mentális és érzelmi, biológiai, valamint valóságos, fizikai gátak is átszakadnak az elbeszélések során.
Olvashatunk két különböző kultúrából érkező nő között fellángoló szerelemről, apáról fiúra öröklődő gonoszságról, epegörcsről, mely a fájdalom hullámait engedi szabadjára, a Ter folyó áradása következtében átszakadt gátakról, valamint az is előfordul, hogy az antropocentrizmus korlátain túljutva egy tehén tudatalattijában lyukadunk ki, vagy az életet a haláltól elválasztó pillanaton átlépve a holtak világában barangolunk. Az író zsenialitása pedig abból ered, hogy nemcsak képes feltétel nélküli empátiával fordulni karaktereihez, hanem az olvasót is megtanítja erre. Ha kellő nyitottsággal merülünk el a regény világában, Solà történetei minden útjukba eső gátat elsöprő folyóként hömpölyögnek végig elménken, olyan korlátokat is átszakítva, amelyek létezésével talán magunk sem voltunk tisztában.
Irene Solà: Gátak, ford. Nemes Krisztina, Magvető, Budapest, 2023.
A borítófotót Erdős Dénes készítette.
