Aki Kaurismäki világhírű filmrendező új műve, a Hulló levelek visszaköt a „munkástrilógiához”, így nagyon ismerős a sztorija, de nem lehet nem szeretni.
Jim Jarmusch és Roy Andersson mellett a minimalizmus nagy kortárs képviselője a másik északi, Aki Kaurismäki. Az abszurdhoz és a szürrealizmushoz húzó Anderssonnal (Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről) ellentétben Kaurismäki inkább a Földön jár, talajközeli történeteket mesél, a minimalizmus mellett a realizmus és a hétköznapi emberek elkötelezettje. Az úgynevezett „munkástrilógia” (Árnyak a paradicsomban; Ariel; A gyufagyári lány) hősei is jellemzően munkások, akiknek nincsenek magasztos céljaik, nem tudatosan élik az életüket, mégis ösztönösen lázadnak a szürke posvány ellen, amelyben élnek, és a lázadás sokszor összekapcsolódik a szerelemmel.
A Hulló levelek megbontja ezt a hasonló hangnemű filmekből álló trilógiát, és kvadrológiává bővíti,
hiszen szorosan kötődik hozzájuk mind tematikáját, mind stílusát és ironikus hangvételét tekintve.
Szokás szerint két átlagembert ismerhetünk meg, akiknek azért vannak „kattanásaik”. Ansa (Alma Pöysti) és Holappa (Jussi Vatanen) negyvenes nő és férfi, Helsinkiben tengetik az életüket, nem túl felvillanyozó munkákat végeznek. Ansa árufeltöltő egy áruházban, Holappa pedig építkezéseken robotol, ráadásul alkoholproblémákkal küzd (nálunk és a finneknél is ismerős jelenség). Egy nap Ansát azzal vádolják meg, hogy lopott, holott csak egy már amúgy is lejárt, kidobásra szánt terméket szeretett volna hazavinni. Kirúgják, illetve erre kontrázva felmond, és az új munkahelyén sem jár nagyobb szerencsével, mert ott meg az intézmény tulajdonosát viszik el a rendőrök még az első fizetés előtt. Ekkor fut össze Holappával, akit látásból már ismert:
elmennek együtt mozizni, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, elindul valami kettejük között.
Ám túl sokáig voltak magányosak ahhoz, hogy ez a valami gördülékenyen ki tudjon bontakozni.
A minimalista forma nem újdonság, Kaurismäki „mesterei”, Robert Bresson (Egy falusi plébános naplója), Ozu Jaszudzsiró (Tokiói történet) és Rainer Werner Fassbinder (A félelem megeszi a lelket), a (pre)modern filmművészet nagyjai már az ötvenes–hatvanas években kialakították ezt a stilizációt. Az utóbbi két évtizedben pedig talán túl is használták már, mivel a 2000-es években a fesztiválokon őrülten felkapott román filmek (például a Lăzărescu úr halála) mind minimalista stílusban, statikus kamerával, visszafogott színészi játékkal, hosszú beállításokkal, jellemzően zenei aláfestés nélkül készültek. Sőt, a románok időközben le is tértek erről az útról, az új generáció rendezői inkább a menzeli kisrealizmust viszik tovább. A Hulló levelek viszont bizonyítja, hogy
Kaurismäki kitart a minimalizmus mellett, ám a filmet nézve egyáltalán nem jut eszünkbe, hogy elcsépelt vagy unalmas lenne,
ez a forma ugyanis még mindig magával ragadó, főleg, ha egy olyan veterán, mint a finn rendező alkot ebben a stílusban.
A Hulló levelek minimalizmusa tehát működik, passzol a hűvös finn mentalitáshoz, ami a szereplőkre is jellemző. Kaurismäki és állandó operatőre, Timo Salminen kamerája (Salminen fényképezte már a munkástrilógia filmjeit is a nyolcvanas–kilencvenes években) távolságtartó, nem igazán mozdul meg, szokás szerint a kompozíció adja a látvány művészi értékét. A rövid, alig nyolcvan perces játékidő alatt belátható, hogy ehhez a történethez és ezekhez a karakterekhez nem is illene másfajta, netán klasszikus realista filmforma. Mint Kaurismäkinál általában, úgy a Hulló levelekben is fontos, hogy a főhősök mintegy be vannak zárva a saját életükbe és társadalmi típusokként egy-egy szerepbe.
Élethelyzetük indokolja, hogy statikus legyen a kamera, hiszen éppen ez egzisztenciájuk lényege,
hogy magányukban nincs kilátás arra, hogy megszűnjön ez a létállapot, hogy jobbá váljon az életük. Nem élnek rosszul, Ansának egy, a családtól örökölt, de takaros lakása van, és ha Holappa alkoholizmusa miatt olykor kockáztatja is, hogy az utcára kerül, azért mozira és napi egy-két sörre mindig van pénze.
Ám a minimalista stílussal Kaurismäki érzékelteti, hogy
ez nem boldog, hanem egyhangú élet, amelyben a mozi vagy egy-egy szippantásnyi vodka csak pillanatnyi kielégülést okoz,
valódi boldogságot nem. Fontosak azok a kompozíciók is, amelyekben a hősöket egy-egy triviális hétköznapi tárgynak mintegy a „rabságában” láthatjuk: Holappa és munkatársa a kocsmában dekkolnak, ücsörögnek az ócska székeken, vagy Holappa és Ansa a nő lakásán némán ülnek egymás mellett egy kopott kanapén. Ezek a hosszú, kevés dialógussal lebonyolított beállítások is arra hívják fel a néző figyelmét, hogy a hősök élete szürke, érzelemmentes, nem haladnak egyről a kettőre, nem tudnak cselekedni vagy értelmes dolgokat mondani, amelynek révén kizökkenhetnének ebből a létállapotból. A szerelem kibontakozásához legalább egy aktív fél kellene, két passzív emberrel ez olyan lehetetlen feladatnak tűnik, mint hosszú beállításokkal akciófilmet rendezni.
A minimalista formának egy hátulütője lehet, az pedig a leegyszerűsítés.
Kaurismäki a remek színészeknek, a szerelmeseket játszó Alma Pöystinek és Jussi Vatanennek is köszönheti, hogy ennek a stílusnak nincs elidegenítő ereje, mert végig fennáll a veszélye annak, hogy a karakterek nemcsak a kistotálok és félközeli miatt maradnak távol a nézőtől, hanem érzelmileg is.
Nem tudunk meg túl sok mindent a két főhősről, nem is igazán fejeznek ki érzelmeket a visszafogott színészi játék miatt, ez pedig lehet elidegenítő hatású, ahogy a kapcsolat alakulása is túlontúl leegyszerűsített a következetesen hűvös előadásmód és az információkat visszatartó, illetve elhallgató történetmesélés következtében.
Kaurismäki persze soha nem volt általánosító, soha nem valamiféle parabola megalkotására törekedett,
a Hulló levelekkel sem ez volt a célja, így végső soron elfogadjuk, hogy Ansa és Holappa esetében így megy ez: viszonylag gyorsan eljutnak az intimebb privátszférába, hogy aztán onnan keservesen menjen a továbblépés.
Kaurismäki szokásához híven helyenként
óvatosan, máskor szájbarágósan belevisz a szerelmi történetbe társadalmi kommentárokat és kérdéseket is.
Egyrészt mindkét hős esetében ismét hangsúlyos az, ami a munkástrilógia filmjeiben, hogy a munkahely lélekölő és igazságtalan. Persze Holappa mondhatni egy idióta, amiért a munkahelyén iszik, hiszen elég egy szúrópróbaszerű ellenőrzés, és máris repül, mehet az utcára. Részéről ez egyfajta öntudatlan, ösztönös lázadás a kapitalista rendszer és a lélekölő munka ellen, csak azért is iszik, hiába kerül konfliktusba emiatt a főnökével. A cselekmény későbbi részében ugyanis az egyik jelenet erősen sugallja, hogy Holappa nem annyira alkoholista, mint hittük, nem azért iszogat suttyomban, mert függő, hiszen egy igazi alkoholista semmi pénzért és senkiért sem öntené ki az italait. Ezért és a munkahelyi konfliktusa ellenére történő vedelés miatt is tekinthető az alkoholizálás számára egyfajta ösztönös lázadásnak.
A társadalomkritika még erősebb Ansa szálán. Mint már említettem, a nőt azért rúgják ki a film elején megismert munkahelyéről, mert el mert tulajdonítani egy olyan terméket, amelyet amúgy is kidobásra szánt az áruház. Kaurismäki természetesen nem magyarázza túl a szituációt, csak
annyit látunk, hogy a szigorú biztonsági ember arra kötelezi Ansát, hogy ürítse ki a táskáját.
Ekkor előkerül a termék, megfeddik, kirúgással fenyegetik, a nő és kollégái pedig megpróbálják elmagyarázni, mi a gond ezzel a reakcióval annak tükrében, hogy az eltulajdonított termék amúgy sem számít már árunak. Ám pont azért iszonyat erős a jelenet, mert fájdalmasan ismerős, ezért elgondolkodtató és vérlázító.
Mi a gond azzal, hogy valaki hazavisz egy kidobásra szánt terméket, hogy nem a gyűjtőbe rakja, hanem a táskájába? Elvégre ő még elfogyaszthatja ahelyett, hogy kihajítanák a szemétre. Ám
ebben rejlik a fogyasztói kapitalizmus embertelensége, ridegsége és irracionalitása,
hogy a lejárati idők és merev szabályzatok miatt egy árucikk egyik napról a másikra értéktelennek nyilvánítható, holott lehet, hogy nem romlott meg, sőt a rászorulók tudnák hasznosítani. Az elsőre gonosznak tűnő biztonsági őr is csak a rendszer áldozata, mivel munkaköri kötelessége, hogy betartassa a merev és értelmetlen szabályokat, mint reflektálatlanul élő ember ugyanúgy bele van tapadva ebbe a szerepkörbe és ugyanúgy képtelen az értelmes cselekvésre, ahogy Ansa és Holappa is küszködnek azzal, hogy vonzódnak egymáshoz, hogy nyitniuk kellene egymás felé.
Persze kár lenne leegyszerűsíteni Kaurismäki művét úgy, hogy a kapitalizmus minden baj okozója, hiszen a szerelem nem azért nem tud klasszikus módon kibontakozni a Hulló levelekben, mert a munkahely, a munkanélküliség vagy a társadalmi helyzet nem teszi lehetővé.
A Hulló levelek nem egy tradicionális melodráma, amelyben a szerelmet tönkreteszi vagy veszélyezteti a karrier vagy a háború.
Kaurismäki a groteszk iróniával, a karakterek együgyűségének, kicsinyességének bemutatásával érzékelteti, hogy valószínűleg akkor is küszködne ez a két ember a kapcsolatteremtéssel, ha több pénzük és felemelő munkájuk lenne.
Az egyik legmulatságosabb (ugyanakkor persze mégis keserű, ezért groteszk) jelenet a már említett lakásjelenet, amelyben kiviláglik, hogy egyáltalán nincs semmilyen érzéke ennek a két embernek ahhoz, hogy romantikus estét teremtsenek, amit talán élveznének is. Ansa kis üveges gyöngyöző bort vásárol, amelyből kifogy az ital két töltés után (ráadásul Holappa egy húzásra megissza, mintha valamiféle vodka lenne), valamint egy határozottan vegetáriánus étellel várja Holappát, ami láthatóan nincs a férfi ínyére, nevetségesen keveset szed belőle. Majd a kanapén való feszengést követően Holappa nem bír magával, kisurran az előszobába és a kabátjából elővarázsolja a vodkásüveget, hogy kompenzáljon a kevés pezsgőborért, és pechére ezt Ansa észre is veszi.
Ezek a mulatságos bakik és az inkompatibilitás már nem tudható be pusztán annak, hogy rossz és igazságtalan a munkájuk,
ennek mélyebb emberi okai vannak.
Kaurismäki több ízben tanúbizonyságot tett aktuálpolitikai érzékenységéről is, 2017-es filmje, A remény másik oldala a 2010-es évek európai menekültválságára reflektált. Annál az alkotásnál működött is a dolog, mert Kaurismäki kifejezetten erre hegyezte ki egy finn étteremtulaj és egy szír menekült barátságának történetét. A direktor a Hulló levelekben is jelzi – főleg a médián és a híreken keresztül –, hogy tudatában van a 2022 óta tartó orosz-ukrán háborúnak. Kíváncsi lennék egy olyan Kaurismäki-filmre, amelyben direktebben ezzel foglalkozik akár egy, A remény másik oldaláéhoz hasonló sztoriban. Ám sajnos abban a formában,
ahogyan a rendező a szomszédos országban zajló krízissel foglalkozik a Hulló levelekben, nem állja meg a helyét az aktuálpolitikai kommentár.
Sőt így, hogy a háború csak háttérinformáció, esetlegesnek és felületesnek hat az egész, semmilyen szinten nem kapcsolódik a központi szerelmi történethez. Az egyik jelenetben Kaurismäki hangsúlyozza, hogy a Mariupolból érkező hírek lelombozzák Ansát, ezért dühösen lekapcsolja a rádiót, de ennyi. Ez a téma márpedig túl komoly és komplex ahhoz, hogy ilyen slendrián módon foglalkozzon vele egy Kaurismäki kaliberű rendező.
Az aktuálpolitikai kommentárok összecsapottsága ellenére
a Hulló levelek maradandó filmélmény, ami Kaurismäki legjobb műveit, a munkástrilógiát eleveníti fel.
Bár sok mindenben hasonlít a filmhármasra, ám mégsem hat önismétlőnek vagy unalmasnak, Kaurismäki ugyanazzal a nyitott szívvel és őszinteséggel meséli el ezt a groteszk szerelmi történetet, mint harminc–negyven évvel ezelőtt tette azt az Ariel vagy A gyufagyári lány tragikomikus emberi sorsaival.
Hulló levelek (Kuolleet lehdet), 2023. Írta és rendezte: Aki Kaurismäki. Szereplők: Alma Pöysti, Jussi Vatanen, Alina Tomnikov, Janne Hyytiäinen, Martti Suosalo, Maria Heiskanen, Nuppu Koivu. Forgalmazó: Cirko Film.
A Hulló levelek a Magyar Filmadatbázison.
