Még tavaly, Tandori Dezső 85. születésnapjának évében jelent meg Pátkai Rozina legutóbbi lemeze, a költő verseivel. Milyen közös pontokat jelölhetnek ki Tandori Dezső szövegei és az elektronika? Egyáltalán számon kérhető-e ezeknek a pontoknak az egyértelmű kijelölése egy kísérleten?
Az első Minka-lemez szövegek terén még elég vegyes volt, és inkább hajazott egy klasszikusabb magyar versmegzenésítős anyagra (ld. gitár, ének, folk-elemek, Sebő, Kaláka stb.), de már ott is mutatkoztak olyan kreatív megoldások, amik aztán a Pilinszky-albumon teljesedtek ki igazán. Itt már elég nagy teret nyert az elektronika is, de még a hangszerek domináltak. A tavaly megjelent Petőfi-lemez viszont már egy nagyon bátor, karakán, nyersen kísérletező elektronikai anyag volt, ami pörgetett egyet a fejünkben élő Petőfi-képen. A {23} Egy pont között a legrövidebb út című, szűk 20 perces kislemeznek biztosan egyszerűen belakható értelmezési keretet adott volna, ha a klasszikus magyar versmegzenésítések szemszögéből nézem.
Tehát adott egy költő és az ő életműve, illetve adott egy zenész-énekesnő, aki ebből az életműből hat verset megzenésítésre kiválasztott.
Végtelenül kézenfekvő lenne olyan fejtegetésekbe bocsátkozni, hogy a kiválasztott versek a költő életművében hol helyezkednek el, esetleg milyen kapcsolatban vannak egymással, és hogy hogyan dolgozik alá, vagy éppen hogyan tart ellen a zenei kíséret ezeknek a szövegeknek. Persze az utóbbi szempontot egy ilyen album esetében képtelenség teljesen eldobni, de ez a keret szinte azonnal megbicsaklik. Egyrészt Tandori életműve lényegében felfoghatatlanul nagy, tehát az ebben való elhelyezéssel mezei zenehallgatóként nem próbálkozhatok. Kénytelen leszek a választott verseket önmagukban, „dalszövegesítve” befogadni. Másrészt pedig Pátkai Rozina Minka-albumai nemhogy nem követik az itthon hagyományosnak nevezhető versmegzenésítési iskolákat, hanem egyenesen szemben hajtanak velük az autópályán.
A mostani Tandori-kislemez már csak azért is igencsak érdekes, mert más az alaphelyzete. Itt két sokoldalú művész találkozik, hogy aztán – némi Tandori parafrázissal élve – az egymást metsző vonalaikból kijöjjön egy pont. Be kell vallanom, hogy a lemez beharangozójában említett
„roncsolás”, „zajosság” és „montázs” szavak miatt valami egészen más kép élt a fejemben az albumról, mint amit első hallgatásra kaptam tőle.
Talán az én képzeletem vitt túl messzire, de hiába voltak meg bennük ezek a jegyek, a dalokat nem tudtam elsőre megszeretni. Aztán sokadik hallgatásra mégis hozzám nőtt ez az album. Mivel „a változást sose tudjuk, hogy mikor áll be, mikor leszünk szerelmesek, vagy mikor kezd el érdekelni bennünket valami” (T.D.), így most a dalok sorba vételével megpróbálom tetten érni ezt a változást.
A lemez első dala Tandori Kiderül. Pont. Beborul című pontversét dolgozza fel. Ez a szerzemény már a 2022-es Múzeumok Éjszakáján megrendezett TandoriRave-ben koncerten is szerepelt. A dal rögtön megadja a lemez alaphangját, a zajos, kattogós dobokat hirtelen követi a kásás ének, és az első fél percben egy Tandori-hangfelvétel is megszólal. Amikor a refrénesített első versszak visszatér, akkor kapunk a nyakunkba egy dezorientáló, folyamatosan a térben keringő szintetizátor-basszust és kisvártatva egy természetellenességig eltorzított vokált is.
De hiába keletkeznek mindenféle elvárásaink, ezt a következő, Kísérletek című dal szinte maradéktalanul fel is rúgja.
A címével ellentétben ez az album leginkább vanília-elektronikát felvonultató darabja. Hiába kap el a dallam egy érdekes, melankolikus hangulatot, ezt gyorsan agyonnyomja egy egyszerű ritmus, ami aztán szinte végig elkísér minket. Mint ahogy a refrénné emelt egy darab sor is a versből („Bolond dolog”). Bár a dal felénél belép egy, a refréneket végig kísérő, a melankóliát erősítő szintetizátor-szólam, és találkozunk töredezett ritmusokkal, de ettől nem szűnik meg teljesen a viszonylagos egyhangúság érzése.
Panaszkodhatnánk egyhangúságra a harmadik dalnál is, de a Mint légvonatban jól adagolja a megszakításokat. A kifejezetten táncolós-technós zenei téma jól áll a szövegnek, a kiállások pedig gondoskodnak róla, hogy a refrénként visszatérő sor („Táj. Lég. Idő. Tér. Mid van.”) valóban jól is működjön. Illetve, hogy megálljunk, amikor meg kell, például az utolsó versszak felismerésénél.
Erről a dalról egészen könnyen el tudom képzelni, hogy megszólaljon akár egy szórakozóhelyen is, mert mindene jól van kimérve hozzá.
Az Egy felvetés az egyetlen dal az albumon, amiben Pátkai mellett másik zenész is játszik. Tóth István (Laiho, New Fossils) gitárjátéka kifejezetten üdítően hat. Nagyon jól igazodik a szöveghez, pillanatnyi megnyugvást ad, amihez az előzőekhez képest tisztább énekhang is hozzájárul. Persze ez a megnyugvás valóban pillanatnyi. Még a csendesebb világú szövegnél is velünk van egyfajta nyugtalanság, a dal második felében ezt egy nyers hangzású szintetizátor-arpeggio hozza el, amit aztán megint gitár vált, és ismét a nyugtalan szintetizátor, zajos vokalizálások, lezáratlanság.
Az utolsó előtti Paper Start Tandori a szerkesztője elmondása szerint egyik „örökzöldjének”, maradandó versének tekintette. A kíséret és a hangszerelés ebben a dalban – az album többi részéhez képest – szabályosan selymes, a vokálok simogatóak. Újra megszólal egy Tandori-hangfelvétel, és ezúttal madárfütty is kíséri. Szinte látjuk a zöld parkot, a napfényt, az elúszó sárga gumilabdát. De ha finoman is,
a töredezett ritmusokban ott van, hogy már igenis áttekintünk a létezésen túlra, így kapcsolódunk az album zárószámához.
A befejező Odaát a maga alig több mint 4 és fél percével a kislemez leghosszabb száma. Ezzel együtt pedig a leginkább megejtő és emlékezetes része is. Fájdalmas, lassan bontakozó zongorával indítunk. A megszólaló hangfelvételen Tandori a madarak emésztésének folyamatát hasonlítja a történések, és azok emlékként való visszaidézése között végbemenő folyamathoz. Érezzük, hogy a létezés végéről van szó, és ahogy közeledünk a befejezéshez, a zongoratéma, az ének és a dob is fokozatosan elroncsolódik, aztán kiüresedik és abbamarad. Mi pedig ott maradunk a beálló csenddel.
Nincs mese, ez az album többszöri hallgatást igényel.
Csak ilyenkor vesszük észre a homogénnek tűnő elektronika mögött a rétegeket, az apróbb különbségeket, amik a versszövegeket a megfelelő helyeken aláhúzzák. Nem hibátlan albumról van szó és bár paradoxonnak hangzik, de míg helyenként egyes számok egyhangúvá tudnak válni, addig másokat lehetett volna hagyni felépülni, aztán pedig fokozatosabban lebontani. Sőt, a mostaninál akár több kísérletezést is el tudnék képzelni. Persze kevésbé dühösen, de nem kevésbé bátran, mint a Petőfi-albumon. Ahol viszont ezeket az arányokat eltalálja a lemez, nagyon eltalálja. A sok egymást metsző vonalból határozottan egyetlen pont lesz. Ezek után a pillanatok után az ember kicsit megáll, és elgondolkozik a saját létezésén. Akár eddig ismeretlen perspektívában is. Ennél többet pedig – egy magát egzisztencialistának mondó költő verseit feldolgozó lemeztől – talán nem is kívánhatunk. A kísérlet végül sikeresnek mondható.
Pátkai Rozina: {23} Egy pont között a legrövidebb út, Sinistra, 2023.
