Régi korok zenéi régi korok hangszerein előadva – Kónya István erre tette fel a művészi karrierjét. Beszélgettünk vele saját indulásáról és pályájáról, arról, hogy milyen lehetett a reneszánsz korszakban lantozni, és arról is, hogy milyen lehetőségek vannak manapság, ha valakit megérint a hangszer. És hogy miért nem szereti a lantművész kifejezést? Az interjúból kiderül.
KULTer.hu: Mikor kezdtél el lantozni és mi vonzott a hangszerhez? Milyen lehetőségek voltak akkoriban lantot tanulni?
Mielőtt elkezdtem lantozni, a vonzalom már megvolt, a vonzódás a húros hangszerek és a régi korok iránt. Már középiskolás koromban megvoltak nekünk az itthon kapható lemezek a hazai gitárosoktól és lantosoktól, például Kecskés Andrástól, Benkő Dánieltől. Középiskolában fizika-matek szakon voltam, ám a negyedik évben jött egy nagyon jó történelemtanár, akinek hatására történelem szakra mentem a szombathelyi Tanárképző Főiskolára. Mellette már megvolt a gitározás, így a gitárból és a történelemből lassan eljutottam a lantig. Szombathelyen lett egy jó gitártanárom, Tar Lajos, akinek volt lantja is, szerette a régi zenét. Szintén
itt történt életem egy sorsdöntő találkozása Szató Tojohikóval, aki idelátogatott triójával és középkori, reneszánsz és barokk koncertet adott.
Olyan elemi erővel hatott rám az a lantjáték és hangzás, amit ő képviselt, hogy ott helyben megtettem a fogadalmamat: 15 évet adtam magamnak, hogy magam is eljátsszam John Dowland Lachrimae Pavane című darabját. Ha sikerül, akkor megérte a fáradság, ha nem, akkor legalább megpróbáltam megvalósítani az álmomat. A fogadalmamtól számított hét év múlva már el is játszhattam egy Olaszországban megrendezett kurzuson. Ez a darab azóta is fontos számomra, ha van olyan reneszánsz koncert, ahová beleillik, akkor eljátszom.
Amikor gitártanárom disszidált Németországba, akkor megvettem tőle a lantját, itthagyta nekem a gitárját, gitárkottáit, reneszánsz kottáit is. Tehát volt már hangszerem, de nem tudtam még, hogy kitől tanuljak, így elmentem egy régizene kurzusra, amit Benkő 1984-ben szervezett a mihályi kastélyban. Sajnos ő soha nem ért rá, hogy velem foglalkozzon, hiszen a legtöbb idejét lekötötte a különféle programok szervezése. A ’80-as években
hihetetlen mennyiségű külföldi muzsikus járt nálunk, itt volt Szató Tojohiko, Hopkinson Smith és Paul O’dette, szóval az akkori lantvilág élvonala,
ez egy óriási érdeme volt Benkőnek. Itt újra belebotlottam Tojohikóba, aki emlékezett a korábbi találkozásunkra, és javasolta, hogy ha szeretnék tőle tanulni, akkor mindenképpen tanuljak meg egy európai nyelvet, hogy tudjunk kommunikálni. (Akkoriban főleg oroszt tanultunk itthon, a gimnáziumban tanult német nyelvtudásom nem volt még megfelelő szinten.) Ő Hollandiában tanított, így kezdetben a távtanulás volt az egyetlen lehetséges megoldás. 1985-ben tíz napot töltöttem nála, adott egy évnyi anyagot, amit hazavittem, gyakoroltam, majd egy év múlva felmondtam, és kaptam egy újabb évnyi anyagot. 1988-ra jutottam el olyan szintre, hogy már tudtunk arról is beszélni, hogy milyen követelményeknek kellene megfelelnem, hogy Hágában nála tanulhassak. Sajnos a felvételire nem engedtek kiutazni, így egy kazettát küldtem ki, amit egy bizottság értékelt, és örömmel közölték, hogy felvettek. Ösztöndíjam nem volt, de
úgy gondoltam, hogy az a legfontosabb, hogy az ember egy olyan mesterhez jusson ki, aki elfogadja, és akitől tényleg tud tanulni.
Akivel megvan a tisztelet és az alázat mindkettőnk részéről. Ez az, ami szerintem régen is így működhetett: ha valaki meg akart tanulni valamit, akkor el kellett menni egy jó mesterhez. Így kerültem ki Hollandiába 1989-ben, a Hágai Királyi Konzervatóriumba. Kezdetben nagyon sokan segítettek, hogy legyen szállásom, munkám, hogy tudjak venni hangszereket. Öt év alatt több lantból kellett vizsgáznom, a diploma után még két évig maradtam, hogy kamarazenei diplomát is kaphassak. Igazából ez volt az egyetlen módja akkoriban annak, hogy az ember megtanulhassa a technikát, ami a hangszerhez kell, hiszen ezt nem lehet évi egy-két kurzuson elsajátítani. Most viszont elérkeztünk oda, hogy a Pécsi Egyetemen beindult egy lant tanári szak, így a lantos hallgatók már itthon is megfelelő képzést tudnak kapni.
KULTer.hu: A Duna tévén sugárzott portréfilmben osztod meg velünk azt a nézeted, hogy „fontos, hogy ha az ember olyan pályát űz, ami nem ehhez a korhoz, századhoz kötődik, nekünk az a dolgunk, hogy ennek a kultúrának a kincseit megmutassuk ennek a századnak.” Milyen lehetőségek vannak ma rá, hogy ezt a művészetet megmutasd a növendékeknek és a közönségnek? Élő ez a kultúra? Születnek még új lantművek manapság?
A növendékeknek itt a dolgozószobámban tudom megmutatni, hogy mi az, ami a lanthoz kapcsolódik, milyen tudást kell összeszedni. A pécsi tanmenetet úgy készítettük el, hogy „holisztikus lantképzés” legyen. Amiben egészen meglepő a gitárosok számára, hogy kilenc tantárgy van, és abban nincs benne a lant. Lantozunk, de az önmagában nem elég, még nagyon sok más területét is kell ismerni a kornak. A vokális zenét természetesen, de nem árt átlátni az irodalmat, az akkori gondolkodást, helyszíneket, építészetet, festészetet, társművészeteket, vagy hogy melyik lantos melyik udvarban volt, milyen közeg volt abban az udvarban, és hasonlók. A koncerteken pedig nagyon sokat szoktam mesélni a korról, a zenéhez kapcsolódó társművészetekről, hogy el tudják képzelni, a darab hol, milyen módon született, hogy lett előadva, miről szólhat.
Hozzá kell segíteni a mai kor emberét ahhoz, hogy megértse, ez a zene miről szól, ez a négy-ötszáz év távolság nagyon sok.
Ezért általában olyan műsort készítek, aminek van egy története egy vázra felfűzve, és azon keresztül egy pár udvarnak a zenei életét elmesélem, játszok azok lantrepertoárjából. A közönség akkor úgy mehet haza, hogy hallottak valami muzsikát, és tanultak is valamit, valamivel gazdagodtak. Szükségesek ezek a plusz ismeretek a háttérben, hogy át tudjuk adni ezt a kultúrát, mert különben holt-tengeri tekercs, az nem elég, hogy a tabulatúrából eljátsszuk azokat a betűket. Most már születnek új művek, vannak modern kompozíciók is, mindegyik lantra, sőt kamaraművek is születnek. Mi még azért nem tartunk itt, úgy gondolom, hogy
elsősorban a lantnak azt a kori kultúráját és repertoárját kell átnézni, ami nagyjából 200 komponistát jelent, ebből 150 reneszánsz kori.
Csak a reneszánsz repertoár nagyjából 30.000 darabból áll, ha a barokkot is belevesszük, akkor 45-50.000 műről beszélünk. Először mutassuk be ennek a repertoárnak a legjavát, a legismertebbeket, legszebbeket, majd, ha már ezt nagyjából ismerjük, akkor mehetünk tovább a modern darabok felé. De ez egyéni dolog, akit jobban érdekel a modern zene, lehet már korábban is foglalkozni vele. A tanmenetben javasoltam, hogy modern lantműveket is tanuljunk az egyetemen, de nem ez az elsődleges.
KULTer.hu: Szintén itt osztod meg azt a gondolatot, hogy „a lant, különösen Magyarországon, a magyar kultúrában három évszázadon keresztül, vagy talán hosszabban is nagyon komoly szerepet töltött be.” Hogyan illeszkedett a lantmuzsika a mindennapi életbe a történelmi korszakokban?
Nemcsak Nyugat-Európában, hanem itthon is, a reneszánsz korban a lant volt a házi hangszer azoknál, akik tehették, kicsit módosabbak voltak, tudtak hangszert vásárolni. Nagyjából
azt a szerepet töltötte be, mint a 19-20. században a zongora, ami megvolt minden családban, ahol adtak a kultúrára, szerették a zenét.
Nagyon sok egyszerű darab is van rá, hamar megtanulható művek. Ha a műkedvelők fél vagy egy évet rászánnak, akkor már saját magukat is tudják szórakoztatni a hangszerrel. (Nem úgy, mint a barokk lanton, az bonyolultabb, 24 húrral, ha az ember napi szinten nem gyakorolja, akkor a legegyszerűbb darabot se tudja eljátszani.) Azt, hogy a lant mennyire jelen volt a magyar reneszánsz korszakban, az is bizonyítja, hogy a Károli fordítású Bibliában 26-szor fordul elő a lant szó, vagy a lantolás, a Biblia húros hangszereit legtöbbször így fordították, mert az egy ismert hangszer volt.
Nemcsak a királyi és fejedelmi udvarokban voltak lantok, hanem a városokban, várakban, sőt kisebb településeken is,
a leírásokból, az inventáriumokból tudjuk. A legelső lantos, akiről tudunk, 1426-ból származott, Bártfa városából. Király Péter monográfiája jól körbejárta ezt a területet, és minden fontos forrást megtalált azzal kapcsolatban, hogy az udvarokban milyen elterjedt volt ez a hangszer, és hogy milyen külföldi lantosokat foglalkoztattak. Az egyik híres lantkészítő, Magno Teiffenbrucker halála után a műhelyében inventáriumot készítettek, ott volt több száz lant és félig kész lanttető. Még a tömeggyártás előtt járunk, de ebből a sok készülő hangszerből felmérhető a korabeli igény a lantokra. Egy cseh kéziratban azt írták, hogy Prága tetőit be lehetne borítani a lantokkal, annyi van.
KULTer.hu: Hogyan válhatott valaki lantművésszé? Hangszert honnan tudott vásárolni, mire volt szükség a fenntartásához? Milyen megélhetési lehetőségek, életpályák voltak ekkoriban?
Lantművésszé szerintem sehogy. Ez a kifejezés számomra teljesen idegen. Amikor külföldön tanultam és koncerteztem, akkor a plakáton az volt kiírva, hogy név és lute/laute. Az, hogy lantművész, sem a plakátokon, sem a közbeszédben nem volt, lantos volt a megnevezés és kész. Bakfark Bálint sem lantművész volt, hanem egy királyi lantos.
Azokat a lantosokat, akiknek volt szerződésük, megillette a királyi lantos kifejezés,
akik nem udvarokban játszottak, vagy fejedelmi székhelyeken, hanem városokban, ott csak annyi volt bejegyezve, hogy Lautenschlager, azaz lantjátékos. Az, hogy ki milyen művészi szinten van, az már különbözhet. Mondjuk 80 lantos közül, ha kettő tudott művészi szinten lantozni. De nem volt így elkülönítve a lantos és a lantművész.
Nemcsak a hangszerek, hanem a húrok is sokba kerültek. A barokk korban írta valaki egy forrásban, hogy „egy lant tartása annyiba kerül, mint egy ló tartása”. Én a mai havi bevételemből semmiképpen sem tudnék egy lovat tartani: annak hely kell, etetni, gondozni, fuvaroztatni kell, ami sokba kerülhetett akkor is. Akárki nem engedhette meg magának, hogy lantot vegyen vagy tartson. A húrok nemcsak nagyon sokba kerültek, hanem nagyon kevés helyen is gyártották őket. Akinek itthon lantja volt, a hangszert és a húrokat Bécsből hozatta, itthon nem nagyon készítettek ilyesmit, hiszen akkoriban dúltak a török háborúk, inkább fegyvereket készítettek a kézművesek, mint lantokat. Általában fa tokokban vigyázták a hangszert, mert nagyon törékenyek voltak akkor is, most is. Nincs egy kiló egy hangszer, ha leesik, akkor garantáltan eltörik.
Az eredeti hangszerek és a mai kópiáik is vékony építésűek voltak, különben nem rezgett volna át, nem lett volna az a rezonanciája.
Különösen bélhúrokkal, melyek nem szólnak maguktól, csak akkor, ha egy nagyon jó hangszerre feszítik ki őket. Bélhúrokkal nem nagyon játszunk manapság, már én sem, hiszen nem viselik el a hirtelen hőmérséklet- vagy páratartalom-változást.
Az udvaroknál a királyi vagy pápai lantosok megéltek a lantolásból, a fejedelmi udvarokban nagyon sok külföldi szerződéses muzsikus volt, sokan a családjukkal költöztek ide. Mindenki másnak több lábon kellett állnia. A városi lantosok java hangszert is készített, és városi ünnepélyeken vagy reprezentációs alkalmakon, esküvőn, születésnapon jártak a módosabb családokhoz. A zenei események szervezői is sokszor lantosok voltak. Tanításból is éltek sokan, Bakfark, amikor Padovába került, már nem volt királyi lantos, így lantot is oktatott.
Tudjuk, hogy ebben a városban is két-három lantos volt, akik elég jól megéltek abból, hogy lantot tanítottak.
Az egyetemek környékére költöztek, hiszen az egyetemisták igényelték a zenei művelést. Nagyon sok magyar diákról tudunk, akik ott lantot tanult. Verancsics Antal egri püspök és főkancellár tanácsolta az éppen Padovába készülő unokaöcsének, a későbbi csanádi püspöknek: „tanuld meg a lant kezelését, hogy ily módon saját magad is szórakozhass tanulmányaid közben… Ezt a hangszert minden okos ember méltányolja.” Könyveket is adtak ki, aki olyan lantkiadványt készített, amiben egyszerűbb darabok is voltak, azokat felvásárolták a diákok, hiszen tudjuk, hogy hoztak haza magukkal kottákat.
KULTer.hu: Ha jól tudom, akkor a korabeli lantzenét nem kottákban jegyezték le, hanem (francia/olasz/német) tabulatúrákban, amik hasonlítanak a modern gitár tabulatúrákhoz. Léteznek ilyen tabulatúrák magyar lantművészektől is? Mennyire tartották egyébként magukat a korabeli lantosok ezekhez a tabulatúrákhoz, ismerték őket, változtattak rajtuk, együtt alkottak a szerzőkkel? Vagy tabulatúrák nélkül, emlékezetből játszottak?
Maradtak fönt, Király Péter említi őket, ő körbejárta a Kárpát-medencében a városi levéltárakat, és összegyűjtötte azt is, hogy milyen lanttabulatúrák voltak meg itt. Ahol törökök nem voltak, például Erdélyben, a brassói könyvtárban
maradtak fent olyan tabulatúrák, amik megjelentek Párizsban és két éven belül már bekerültek a gyűjteménybe.
Bécsből hoztak sokat és Grazból vagy Itáliából. Itthon nem adtak ki ilyet, például Bakfarknak az egyik könyvét Lyonban adták ki az érsek támogatásával, a másikat Krakkóban, amire a pénzt már ő gyűjtötte össze. Mindezt úgy, hogy királyi lantos volt és János Zsigmondnak ajánlotta a művét, tőle kellett kapjon privilégiumot, hogy egyáltalán szóba álljanak vele a nyomdában.
Abban a korban tudták a komponisták és a zenészek is, hogy az ebben leírt mű egy váz, és az előadóra bízták, hogy hogyan díszíti ki. A 19. század előtt teljesen elfogadott gyakorlat volt, hogy a muzsikus belenyúl a műbe, hozzátesz valamit. A muzsikusok tudtak improvizálni, nem is volt mindez elítélendő dolog. Amikor tanítom a lantot, akkor azt is meg szoktam említeni, hogy ha van egy megtanult mű, akkor mit lehet hozzátenni, hogy reneszánsz vagy barokk stílusú legyen.
A lantrepertoár jelentős része viszont a le nem írott repertoár.
Hogy mit kísértek lanttal akkoriban? A zsoltároktól kezdve a korabeli népénekeket, népdalokat, egyházi énekeket. Hatalmas az a magyar énekrepertoár, ami jól kísérhető lanttal, a 16. századból ránk maradt körülbelül 600 dallam, a népzenészek ezek közül nagyjából 150-et beazonosítottak mint a néphagyomány elemét. A Balassi-versekhez társítható dallam, énekelték őket, de akár még Petőfi-versek is kísérhetők nemcsak gitárral, hanem lanttal is. Berzsenyi is sokat írt lantról, ami nemcsak a költészet szimbóluma, hanem létező instrumentum volt, jelen kellett legyen a mindennapokban.
KULTer.hu: Mikor merült feledésbe a hangszer? És hogyan indult meg az újrafelfedezése?
Amikor a hathúros gitár megjelent és elterjedt a 18. század elejétől, azon egyszerűbb volt játszani. Könnyebb volt rajta fenntartani egy alap játéktudást, talán emiatt is mehetett ki a lant a divatból. Kézbe véve a hangszert, kell egy kicsit gyakorolni, hogy betaláljunk a húrok közé, mert elég sűrűn állnak. Sokkal törékenyebb és halkabb is, mint a gitár. Az utolsó lantos pozíció, amiről tudunk, egy bizonyos Christian Gottlieb Scheidler lantos és gitáros pozíciója volt egy német színházban, őt utoljára 1814-ben említik a hivatalos iratok. Egy fél évszázaddal később, az 1860-as, 1870-es években kezdték a még meglevő lantokat összegyűjteni, ezek mintájára 1880-ban Arnold Dolmetsch már kópialantokat készített.
Angliában, Belgiumban, Németországban, Hollandiában a 20. század elején viszonylag korán elindult a régizene újraélesztése.
Egy-két felsőoktatási intézményben már a század közepén tanítottak lantot is, például Bázelben a ’70-es években indult az első lantosztály, Kölnben ’65-től van oktatás. Nálunk Kecskés és Benkő kezdték el párhuzamosan ezt a régizene mozgalmat. A ’70-es évek végén volt is egy sorozat a Nemzeti Múzeumban, ahol régi magyar énekeket, dalokat játszottak, ezekről a fejleményekről részletesen írok a Lantkönyvben.
KULTer.hu: Vajon mi vonzza a fiatalokat ma a lantjátékhoz? A fantasy sorozatok, vagy a közösségi média hogyan befolyásolják a lant vizibilitását és megítélését? És most hol, hogyan tanulhatnak a növendékek? Honnan lehet manapság hangszert beszerezni?
A lant egy finom hangszer. Akinek olyan lelkivilága van, hogy szereti a halk, nyugodt zenét, azokat megérinti. Introvertált hangszer, itt rezeg a szíved alatt, főleg, ha az eredeti 432 Hz-re van hangolva. Mozart is ezt használta, Verdi is ragaszkodott hozzá, később csináltak ebből egy mesterséges 440 Hz-es hangot. Elég sok gitárossal is találkoztam, akik, miután a lantot meghallották, úgy gondolták, hogy jó lenne egy lant is.
Lantot pedig az készít, akinek a lelkét megérinti ez a hangszer.
A legrégebbi hangszerkészítőnk, Lőrinczi György már csaknem három évtizede készít hangszereket Marosvásárhelyen, nagyon jókat, külföldre is. Itthon Bárdi Szabolcs hegedűt és lantokat is készít, Romanek Tihamér pedig vonós hangszereket, gambát, csellót, de lantokat is. Van egy-két fiatal, aki elkezdett hangszert készíteni, mint például Késmárky Levente.
Mióta a lantoktatás beindult, ha nem is hetente, de havonta mindig van valaki, aki megkeres, hogy hol lehet lantot és lantkottát venni, majd tanulni.
Azt tapasztalom, hogy itthon már elindult egy folyamat, de nagyon kell dolgozni, hogy ez az intenzitás megmaradjon.
Nekem most azzal van dolgom, hogy ezt maradandóvá tegyem, hogy ne tudják a kultúra hullámai elmosni, hanem legyen meg a megérdemelt helye. A Facebook például nagyon jó eszköz, hiszen tudja vinni a lanttal kapcsolatos események hírét. Talán
a legnagyobb hatást a lant megítélésre az gyakorolta, amikor az angol énekes, zenész, Sting rátalált John Dowland műveire,
szerzett egy jó lantost, és nekiállt dalokat énekelni különösebb átdolgozás nélkül. Ebből lett a Songs from the Labyrinth (2006) című album Edin Karamazovval. Ez akkorát dobott a lant népszerűségén, hogy sok százezren kezdtek el érdeklődni a hangszerek iránt. Az, hogy a Pécsi Egyetemen már lehet lantot tanulni, ez a hangszer becsületén hatalmasat emelt, innentől ez egy komolyzenei hangszer, bekerült az arzenálba, komolyan veszik, nemcsak az oktatásban, hanem a koncertéletben is. De például egy tévéfelvétel is növelheti a népszerűségét, bár manapság ilyen jellegű műsor nincs sok. Régen, a ’70-es, ’80-as években gyakrabban voltak, például Mátyás udvarát bemutató zenetörténeti sorozatok, ahol megjelenhettek a lantok.
Hiszek abban, hogy nem hiábavaló az, amit csinálunk, mert mindig lesznek olyanok, akik igénylik ezt a fajta zenét,
csak meg kell találni ezt a réteget. Volt öt-hat koncertem néhány éve a Budai Várban, a Budavári Lantestek, ahol a Történeti Múzeum Gótikus Termében adtam elő lantműveket. Nagyon jó visszajelzések jöttek a közönségtől, megfogta őket az az atmoszféra, amit a lant tud teremteni egy énekessel vagy önmagában is. Lesz még folytatásuk ezeknek a lantesteknek. A Zeneakadémián is van egy kezdeményezés, az LFZE Lantklub, ez egy nagy előrelépés, ki kell használni, nemcsak betehettük a lábunkat, hanem már beengedtek minket az ajtón.
KULTer.hu: Sok gitárosnál tapasztalható, hogy hatalmas gyűjteményük van, és azon a hangszeren játszanak, amelyikhez épp kedvük van. Te hogy vagy ezzel, egy lant elég, vagy szükség van több hangszerre is?
A gitároknál a felső hat húr a legtöbb esetben ugyanaz, még a hét- és a nyolchúros gitár esetében is. Nekem van öt lantom, mindegyiknek más a menzúrája, van három különböző hangolás. A reneszánsz korban egyfajta lant volt, a barokk korban volt a barokk lant, az arciliuto, vagy a theorba, ezeket már főleg kamarazenére használták, operákban, oratóriumokban, kantátákban. Monteverdi Orfeójának bemutatóján például nyolc darab theorba volt hallható.
Nekem most a reneszánsz és a barokk lant bőven elég, a theorbát és az arciliutót már régen vettem elő kamarázáshoz.
A lantosok is szeretnek játszani minden hangszeren, de rájönnek húsz év múlva, hogy kettő bőven elég. A régi lantosnak is két lantja volt, vagy lehet csak egy. Egyen játszunk mi is jól, négyen meg rosszul. Nem lehet annyi hangszeren olyan szinten muzsikálni, nem lehet 300 év repertoárját folyamatosan a kezünkben tartani.
KULTer.hu: Mik a terveid a jövőre nézve? Várható olyan fundamentális mű még, mint amilyen a Lantkönyv, az Antológia és a Metodika volt 2014-ben? Vagy inkább a játékra és az oktatásra helyeződik a hangsúly?
Most a cél az, hogy országszerte a zeneiskolákba is eljusson a hír, hogy Pécsett létezik már lant szak, ebben sokat segíthet a hagyományos és a közösségi média. Ha a szülők hallanak a lehetőségről, akkor beírathatják gyereküket lantot tanulni. Hogy 25 év munkájával ezt végre elértük, hátra is dőlhetnék, aztán az időre meg a többi kollégára bízhatnám a jövőt. De azért még kell egy-két diplomás tanár, akik ezt továbbvihetik. Ha már az egyetem is úgy elindul, hogy van első, második évfolyam, vannak diplomások, akkor sínen van az ügy.
Most azért még rajta kell tartanom a szememet és a kezemet, hogy a megfelelő mederben maradjon mindez.
Szeretnék azért ismét koncertezni is, hiszen a lantkönyvek és a tanmenetek megírása nagyon sok időmet elvitte. Úgy éreztem, hogy ha én ezt nem csinálom, akkor más sem fogja. Amikor elkészültek, elvittem a könyveket Kecskéshez és Benkőhöz, mindkettő azzal fogadott, hogy hű de jó, hogy végre valaki elkészítette, amire azt feleltem, hogy „ti is megcsinálhattátok volna”. Ma már ott tartunk, hogy a könyveket elfogadták tankönyvnek. Ez a korpusz majd fog a növendékeken keresztül is bővülni. De hiányzik a lantozás. Ismét többet szeretnék muzsikálni.
Fotók: Kónya István archívuma