Nem szándékosan alakult így, de a tavalyi évi világirodalmi könyvtermésből nagyon hasonló és nagyon különböző dolgok fogtak meg: van közöttük 15. és 19. századi, szlovák, brazil és kanadai, horror és disztópia, vers, novella és kisregény – no meg persze nagy- is. Mégis, akármennyire is azt mondják az okosok, hogy az olvasók menekülnek a valóság elől (megértem őket), az én listámon ijesztően sok a háború, a halál és a bizonytalanság – köztük azonban fel-felfeslik a derű. Tanulok hát menekülni az olvasókkal – de viszem a derűt, amíg lehet.
10. A két szőrösfülű: Eustache Deschamps és Oswald von Wolkenstein válogatott versei, ford. Jeney Zoltán és Győrei Zsolt (Tempevölgy)
„Mondja uram, sok függ a válaszától, / Hogyan lehet szeretni hallomásból?”, kérdezi a 14. századi champagne-i költő, Eustache Deschamps versbeszélője. „Két ökrömet s birtokom termését adom egy csókjáért oda! // Kit ily szöveg szíven nem üt, te, vadkanom, nincs is tán oly koca” – epedezik és tromfol a nagy utazó, Oswald von Wolkenstein férfi–nő párosa.
A két férfi között harminc év és számtalan különbség van, és tudomásunk szerint sosem találkoztak,
600 év és egy magyar fordítóbarátság (Jeney Zoltáné és Győrei Zsolté) azonban mégis dialógusba hozza őket. 2006-ban, az Udvariatlan szerelem antológiában pajzánabb oldalukról ismerhettük meg őket, most viszont – Jeney Zoltán rajzaival négy évszakra osztva – öregségről, erkölcsről, bűnről, halálról, hitről beszélve mutatják meg teljes fegyvertárukat.
9. Mario Bellatin: Szépségszalon, ford. Báder Petra (Sonora)
A mexikói-perui mestertrollt, Mario Bellatint egy sosemvolt Joseph Roth-regény kommentátoraként ismerhettük meg a Jacobo, a mutánsban. Immár csaknem 20 nyelvre lefordított 1994-es klasszikusa, a Szépségszalon pedig csekélyke terjedelme ellenére mestermunka. A figyelem felkeltésére alighanem már az is elég, ha elmondjuk a kiindulóhelyzetet:
egy transzvesztita fodrász egy járvány hatására katonásan szabályozott hospice-házat csinál szépségszalonjából.
Bellatin ugyanakkor nem ragad le a sztori szintjén: főhőséhez hasonló szigorral redukálja a teret a szalonra, ahol főhősünk egyszerre próbálja a méltó halálig kísérni a haldoklókat, és életben tartani dinamikusan változó halrajait. A könyv talán legizgalmasabb játéka, ahogy a tér, az emberek és az állatok folyamatosan egymásra olvasódnak-tükröződnek – de a Covid után nehéz nem váteszi látomásként olvasni.
8. Alice Munro: Valamit el akartam mondani, ford. Kada Júlia (Park)
Különös mód egy hetvenes évekbeli novelláskötettel ért végéhez a Park Kiadó Munro-életműsorozata, ez ugyanakkor még akkor sem teszi az elbeszéléseket idejétmúlttá, ha a többségük a negyvenes-ötvenes évek kisvárosainak kisembereit állítja reflektorfénybe. Munro középső korszakának e nyitó kötetét ugyanis úgy is valamiképp kellemes olvasni, hogy
a szereplőkre csőstül ömlik a baj a megcsalástól egy gyerek elvesztéséig.
Ezen nyilvánvalóan sokat segít, hogy az elbeszélések többsége visszaemlékezés, de az is igaz, amit Szabó F. Andrea állít: hogy bár a kötetet átszövi „a megaláztatás, a neheztelés, a magány, a bűntudat, valamint a szégyenérzet élménye, ezek mégsem kizárólag negatív élményként jelennek meg”, hanem olyasvalamiként, amiből építkezni lehet. Ehhez hozzáadódik még Munro könnyed tolla, mely három vonással pontosan felskiccel egy életvilágot, és remek a humora is – jókedélyű próza komoly tétekkel.
7. Machado de Assis: Brás Cubas síron túli emlékiratai, ford. Pál Ferenc (Helikon)
Lehet-e a síron túlról memoárt írni? A meghökkentő és mélyen posztmodern igenlő válasz Brazíliából érkezik a nyolcvanas évekből – ami nem is lenne nagy truváj, csakhogy nem az 1980-as, hanem az 1880-as évek elejéről van szó. Machado de Assis egy lusta, de gazdag agglegény lúzerségtörténetét írja meg a brazil császárkorban – és amikor már azt hinnénk, hogy valamiképp beleilleszkedik korának romantikus-realista kánonába,
egy sterne-i vagy cervantesi fogással kitrollkodja magát onnan, felrúgva a memoárírás ismert konvencióit.
A formai dolgokon túl például azt, hogy egyfajta fejlődésregényt olvashassunk: unatkozó, ámde tehetségtelen főhősünk életútja ugyanis a legkevésbé sem tart a beteljesülés felé. Se a nagy karrier, se a hatalmas család, se a nagy szerelem nem akar összejönni – no de még így is mennyivel szelídebb és kevésbé ijesztő ez a légycsapkodásra használt spleen, mint mondjuk Bret Easton Ellisé vagy Dexteré!
6. Szerhij Zsadan: Harkiv Hotel, ford. Vonnák Diána (Jelenkor)
Szerhij Zsadan az ukrán irodalom egyik világszerte ismert márkaneve, akit a magyar olvasó az orosz invázió előtt leginkább a kultikus Depeche Mode című regénye miatt ismerhetett. Holott szerzőnk nem elhanyagolható részben költő – csakhogy verseskötete a háború által felbolyduló figyelem nélkül aligha jelenhetett volna meg.
Most a mindig kiváló Vonnák Diána igyekezett reprezentatív lenyomatot adni Zsadan költői pályájáról
– melyet már 2022 előtt is megrázó módon meghatároz a háború tematikája – noha nem teszi szerzőjét monomániássá. „Zsoltárok és aknavetők lírája ez”, fogalmaztam Zsadan sokszínűségével kapcsolatban a Magyar Narancsban, Bedecs László pedig perspektívája egyediségét emeli ki az 1749.hu-n: „A halál és a gyász ugyan felkavaró, de erről már van elképzelésünk […] A túlélők, az otthonmaradottak, a gyászólók és a félelemben élők érzéseit és rutinjait azonban sokkal nehezebb elképzelni és átélni – ezek a versek hozzásegítenek ehhez”. S ha így van, már nem tettek keveset.
5. Pavol Rankov: A kis dunai háború, ford. Vályi Horváth Erika (Kalligram)
„Doktorira is jelentkeztem, de nem fejeztem be. Nem lehet egyszerre háborút hirdetni a Szlovák Köztársaság ellen, és közben tanulni is. A gerillaság főállás”, mondja magától értetődő természetességgel Pavol Rankov káeurópai szatírájának egyik roma szereplője. Ugyanez a sötét humor és abszurditás jellemzi az elképzelt szlovák-magyar háborút 2016-ban megörökítő disztópia nagyjából minden szereplőjét és fordulatát. Különösen szórakoztató, mikor
a magyar és szlovák miniszterelnök egymás elleni meccskoszorúval igyekszik javítani a két ország kapcsolatán:
„A magyar miniszterelnök azt javasolta, hogy vízilabdával kezdjék, de a szlovák miniszterelnök nem tudta, hogy van-e egyáltalán vízilabdaklub az országában, ezért a jégkorongot javasolta, a női válogatottak mérkőzését, hogy a hoki szabályait nem ismerő magyar fiúknak is legyen mit nézniük.” Mindeközben persze Rankov messze nem csak hülyéskedik: látnokian pontos leírást ad például az orosz-ukrán állóháborúról. „A szlovák propaganda egészen a fegyverszünet megkötéséig beszélt arról a néhány négyzetkilométerről, amelyet a front ezen szakaszán sikerült megszerezniük, a magyar propaganda pedig […] folyamatosan hangsúlyozta a sikeres ellentámadást Kassa mellett, ahol a nagy magyar szeparatisták nagyjából annyit nyertek, amennyit elveszítettek Somorja közelében, néhány tucat hektárnyi szántót, kertet és ugaron hagyott földet”. Valamint a katonákról is ír, akik a békekötést követően tartják, hogy soha, senkit nem öltek meg, és persze ösztön és erkölcs összecsapásáról nehéz időkben.
4. David Diop: Éjjel minden vér fekete, ford. Balla Katalin (Metropolis Media)
Viszonylag ritka, hogy a zsánerkiadóként ismert Metropolis egy francia-szenegáli író történelmi traumaprózáját dobja piacra, most azonban pontosan ez történt: a tudósként a 18. századi francia és frankofón afrikai irodalomra specializálódott David Diop Nemzetközi Booker-díjas regényében az első világháború poklába megy vissza. Diop dédapja maga is „csokoládé” katonaként szolgált a hadseregben, de sosem beszélt róla – ahogy, jórészt a magas analfabetizmus miatt a 200 ezer afrikai katona nyomasztó többsége sem hagyott maga után írásos nyomokat.
Diop így egy szenegáli lövész, Alfa Ndiaye belső monológját alkotja meg,
mely egyszerre vádbeszéd a háború és a kolonializmus ellen, és költői, transzgenerációs PTSD-narratíva, mely a csatatérről az őrületbe, majd a pszichiátriára vezet. A mindössze 150 oldalas regény letaglózó erejére talán Lucy Hughes-Hallett mutatott rá legokosabban: hogy „mennyire borzalmas, amit elmond, és mennyire szép az, ahogyan ezt kifejezi.”
3. Donald E. Westlake: Emlékezet, ford. Kéri Andrea (Agave)
Legkésőbb Petőfi Sándor óta tudjuk, hogy a vándorszínészekkel mindig csak a baj van. A huszonéves Paul Cole színészi pályája épp felívelőben van, mikor egy országos turné során egy féltékeny férj úgy összeveri, hogy fokozatosan elveszti közeli és távoli múltja, s így addigi énje minden részletét. Az alaphelyzetet a Mementóból jól ismerhetjük,
a hard boiled-krimiíróként legendássá vált Westlake ugyanakkor egészen más tempót, eszközöket és zsánert használ, mint Nolan:
az Emlékezet egy súlyos amnéziában szenvedő, régi élete után hiába kapkodó, memóriája s így régi énje visszatértében mégis töretlenül reménykedő fiatalember keserű, mégis letehetetlen identitásdrámája. A harmadik személyben, de gyakorlatilag a főhős fejéből tudósító elbeszélés egyszerre szívszorító, nyomasztó és érzékenyítő: a minden magabiztosságát elvesztő Paul belső perspektívája nekem ijesztően sokat tanított arról, hogyan kellett volna jobban viszonyulnom a nagymamám demenciájához.
2. Cormac McCarthy: Az utas / Stella Maris, ford. Greskovits Endre (Jelenkor)
Cormac McCarthy jó ideje készülő „nagy utolsó” regényével kapcsolatban egy olyan érzéskoktél dolgozott bennem, mint amilyen Lengyel Péterével vagy Gabriel García Márquezével kapcsolatban – nem igazán tudtam eldönteni, az e a jobb, ha végül megjelenik, vagy az, ha nem. Márquez hamarosan posztumusz megjelenő utolsó kéziratától még mindig félek, Lengyel Péter stabilan tartja magát,
Cormac McCarthy ugyanakkor olyan kötetkettőssel zárta le pályáját, amely maximálisan méltó hozzá:
a Stella Maris már most kiemelt szövege a mostanság roppant divatossá vált „megbolydult elméjű matek- és fizikazsenik a Manhattan-terv vonzáskörzetében” zsánernek, míg Az utas a trauma, elfojtás és perifériára sodródás útját ábrázolja felejthetetlen figurákon és dialógusokon keresztül. Én mégis azt élveztem a legjobban, ahogy a testvérét elveszítő Bobby magányosan dolgokat csinál: a várakozás perceinek pótcselekvéseiben egyre várjuk a következő rossz hír hozóját, aki csalhatatlanul meg is érkezik majd. No de hogy addig micsoda feszültséget tart ki a regény!
1. Mariana Enríquez: A tűz martaléka, ford. Pávai Patak Márta (Open Books)
Bár hozzánk évtizedes csúszással érkezett el, hiszen idén volt húsz éve, hogy elhunyt Roberto Bolaño, ideje volt tehát, hogy egy újabb igazi rocksztárt üdvözölhessünk a latin-amerikai régióból. Az argentin középgenerációhoz tartozó Mariana Enríquez márpedig pontosan ilyen, ahogy Báder Petra fogalmaz: „rajongói nap mint nap levelekkel és fan-arttal kedveskednek számára, szinte nincs olyan kortárs spanyol-amerikai irodalommal foglalkozó kurzus vagy tudományos konferencia, ahol ne hangzana el a neve.” Mindez nem véletlen: miközben Enríquez az Argentínában mindig is virágzó novellaműfajban mutatta meg oroszlánkörmeit (de 700 oldalas nagyregénye is hamarosan olvasható lesz magyarul!),
annak nem igazán van jelentős hagyománya arrafelé, hogy egy nő angolszász gyökerű városi gótikát írjon;
váratlan alaphelyzetei és a homályoshoz, borzongatóhoz való vonzódása a régióból talán Samanta Schweblinhez viszik legközelebb, de erősebben hasonlít Stephen Kinghez vagy Lovecrafthez – miközben velük ellentétben nézőpontja markánsan női. Csak reklámszlogenekhez méltó jelzőket tudnék vele kapcsolatban puffogtatni, ehelyett jobb, ha mindenkit arra biztatok, adjon neki egy esélyt, nem fogja megbánni. Enríquezzel még elégni is jó!
A lista elkészítésében inspirációval/információval/tudat alatti titkos tippel/pdf-fel/kötettel segített: Báder Petra, Farkas Balázs, Garajszki Margit, Jeney Zoltán, a Magyar Narancs szeptemberi Minimum 11-esének szavazói és a kiadók.
A borítófotót Pauló-Varga Ákos szerkesztette.