Tavaly sem panaszkodhattunk, a mozikba került pár különleges alkotás az év folyamán, főleg, hogy az Apple TV+ megkönyörült Martin Scorsese és Ridley Scott filmeposzain és nagyvászonra küldte őket. Lássuk, mi az a tíz külföldi film, amelyeket többször is újranéznénk!
A 2023-as év vízválasztó volt abból a szempontból, hogy a mozikultúrát húsz éve, a 2001-ben bemutatott X-Men óta uraló szuperhősös filmciklus elkezdett kifulladni és durván hanyatlani. A nagy bukások (Flash: A Villám, Kék Bogár, Marvelek) legalábbis erre engednek következtetni néhány sikeres kivételtől (A galaxis őrzői: 3. rész, Pókember: A Pókverzumon át) eltekintve. Ellenben a horrorzsáner továbbra is virágzik, élen a Blumhouse és a Universal együttműködéseivel (M3GAN, Öt éjjel Freddy pizzázójában), bár a stúdiók nem mindig járnak sikerrel (Az ördögűző: A hívő). Sok darab persze ebben a zsánerben is a középszerhez tartozik (Sikoly VI., A mumus), de idén is megleptek minket pár különlegességgel (Beszélj hozzám!, Gonosz halott: Az ébredés).
Ismét erős volt a szerzői filmes vonal, még ha sok megosztó film érkezett is,
mint Wes Anderson legújabb stílusjátéka, az Asteroid City, Ari Aster szürreális parabolája, az Amitől félünk, Pablo Larraín fekete komédiája, A gróf és Ridley Scott Napóleonja, melynek moziváltozatából egyszerűen hiányzik két óra az Apple TV+-ra tartogatott rendezői változat miatt. Apropó, Apple TV+: a Taron Egerton főszereplésével készült Tetris (a legendás videójátékról, annak keletkezéséről és világhódító útjáról) meglepően remekül sikerült.
Bőséges tehát a mozi- és streamingfilmes kínálat, úgyhogy nem volt könnyű feladat összeállítani a toplistát, de annyira nem is jelentett nagy kihívást, mivel az igazán emlékezetes alkotások velünk maradnak még hónapok, sőt évek elteltével is. A TOP 10-et kizárólag a 2023. január 1. és 2023. december 20. között a magyar mozikban vagy valamelyik Magyarországon elérhető streamingszolgáltatón bemutatott filmekből állítottuk össze, így az olyan, premier előtt álló gyöngyszemek, mint a gondolatébresztő romantikus dráma, az Előző életek, Aki Kaurismäki legújabb dramedyje, a Hulló levelek vagy Mijazaki Hajao animéje, A fiú és a szürke gém sajnos erre a listára még nem kerülhettek fel.
10. Peter Sohn – Elemi
Nagy volt a dilemma, hogy melyik kreatív módon megvalósított és kitalált fősodorbeli egész estés animációs film kerüljön fel a listára, mivel például a Pókember: A Pókverzumon át is iszonyatosan erős volt vizuális szempontból, emellett ráadásul kisebb botlásai ellenére tudta fokozni az Irány a Pókverzum!-ban megismert karakterek sztorijait. Mégis a Pixar legújabb filmjére esett a választás, mert ennek elborultabb az alapkoncepciója.
Ha úgy tetszik, Peter Sohn filmje is a „multiverzum” ötletével játszik el, mert az Elemi New York City alternatív változatában,
Element Cityben játszódik, ahol nem emberek, hanem az alapelemek (föld, víz, tűz, levegő) különféle variációi élik mindennapjaikat.
A sztori nem a legeredetibb, tulajdonképpen egy szokásos szerelmi történet némi elcsépelt, de attól még érvényes morális tanmesével a tőlünk különböző emberek elfogadásáról. Viszont a megvalósítás remek, magasan kiemeli a 2023-as mezőnyből, főleg, ha az átlagos családi animációs filmekhez (Trollok: Együtt a banda, A Mancs őrjárat: A szuperfilm, Kívánság) mérjük. Sohn és alkotótársai maximálisan kihasználták az animációs forma lehetőségeit és az alapkoncepciót is, rendkívül kreatívan bántak a tűz és víz ellentétével, azok jellegzetességeivel. Azaz
az Elemi emlékeztet arra, mitől is az egyik legmagasabb rangú művészi kifejezési forma az animáció,
mert a trivialitást – például a páralecsapódást vagy hogy a tűz felforralja a vizet – nagyszerűvé és egyedivé alakítja.
9. Justine Triet – Egy zuhanás anatómiája
A francia rendezőnő, Justine Triet új filmje, a Cannes-ban Arany Pálmával elismert Egy zuhanás anatómiája a krimivel és a tárgyalótermi drámával kacérkodik, de ezek csak katalizátorok ahhoz, hogy felszínre hozzák a háromfős művészcsaládot régóta szétfeszítő, szőnyeg alá söpört konfliktusokat. Az alapsztori szerint a német író, Sandra férjével, Samuellel és kisfiukkal, Daniellel él együtt Grenoble közelében, a hegyekben, egy idillinek tűnő luxusvityillóban.
Egy nap azonban a férj rejtélyes körülmények között kiesik az erkélyről egy vitatkozást követően.
Ugyan Sandra az első számú gyanúsított, de Triet végig úgy csavarja a cselekményt, hogy a néző se tudja egyértelműen eldönteni, bűnös-e az asszony vagy sem. Ez pedig a sztoriban előrehaladva egyre kevésbé fontos, mivel kiderül, hogy Sam szenvedett attól, hogy Sandra sikeresebb nála, így a nemi szerepekből adódó konfliktusok kerülnek centrumba, valamint a tárgyalási procedúra során Triet azt is kíméletlenül megkérdőjelezi, hogy az igazságszolgáltatás igazságot szolgáltat-e. Ez utóbbi nem annyira eredeti téma,
az Egy zuhanás anatómiájának inkább a férj-feleség konfliktus kölcsönöz sajátos ízt,
főleg, hogy a nemi szerepek feszültségén túl a kulturális különbségek (Sandra német, a férj francia, a gyerekükkel pedig félig-meddig angolul kommunikálnak) is előtérbe kerülnek a sokrétű és sok perspektívájú cselekmény során.
8. Michał Kwieciński – Filip
A kelleténél kevesebb figyelmet kapott a lengyel rendező, Michał Kwieciński történelmi drámája, Leopold Tyrmand 1961-es, azonos című regényéből készült Filip. Pedig roppant erős alkotás, amelyet elismertek néhány díjjal, köztük a rangos lengyel Zbigniew Cybulski-díjjal, amelyet méltán kapott meg a főhős szerepében iszonyatosan erős alakítást nyújtó Erik Klum. A film talán a témája miatt nem annyira felkapott, mivel azt már rengetegszer feldolgozták: második világháború, nácizmus, zsidóüldözés. Kwieciński művének ereje azonban a hősében és általa a történet eredeti megvalósításában rejlik. Filip a varsói gettóból menekül Frankfurtba, ahol franciának kiadva magát pincérré válik egy luxusszállodában és étteremben, ahová főleg nácik járnak. Az antihős sajátos módon kíván bosszút állni népe meghurcolásáért: mivel jóképű, képes elcsábítani „árja” nőket, akiket aztán porig aláz valódi identitása felfedésével, feljelenteni pedig nem lehet a férfit, mert a nácik azokat a nőket is keményen megbüntetik, akik „alacsonyabb rendű” férfival hálnak.
Filip egyszerre taszító és átélhető karakter, akit persze megtalál az igaz szerelem, de Kwieciński végig megtartja ellentmondásosságát,
mintegy kettős identitását abban az értelemben is, hogy a felszínen közönyösnek mutatja magát, közben viszont sok jelenetben felszínre bukkan patriotizmusa és lojalitása. Összetett jellemábrázolása 2023 egyik legérdekesebb filmes hősévé avatja Filipet. Nem mellesleg Kwieciński műve feszült thriller is, amelyben a rendező ügyesen játszik a nézői elvárásokkal, azaz tudatosan használja fel a hasonló témájú alkotások kliséit arra, hogy meglepje a befogadót.
7. Brian Duffield – Nincs, aki megmentsen
Az idei horrortermés legkülönlegesebb darabja, a Nincs, aki megmentsen sajnálatos módon nem futott nagyvásznon, pedig ez sokkal inkább megérdemelte volna a moziforgalmazást bármelyik 2023-as horrornál, mivel rendezője,
Brian Duffield abszolút értelemben vett filmet alkotott.
Visszatért a kezdetekhez és kvázi dialógus nélkül, kizárólag képekkel meséli el történetét Brynnről, a fiatal és kiközösített nőről, aki súlyos bűnt követett el gyerekként, így gyakorlatilag száműzetésben él egy kisváros peremvidékén, az erdőben. Ám egy nap félelmetes látogatók érkeznek hozzá: idegen lények, akik valami retteneteset akarnak művelni vele, így Brynn túlélőösztöne működésbe lép. De vajon tényleg az idegenek a rosszak és tényleg borzalmas a céljuk? A nő traumája mellett ez a Nincs, aki megmentsen fő témája, amelyet feszes, akciódús és félelmetes cselekmény során bont ki Duffield. A „némaság” akár öncélú is lehetne, és kissé mesterkéltnek is hat, hogy a kisváros lakói sem szólnak egy szót sem. Ez a koncepció mégis tökéletes összhangban van Brynn traumájával és kiközösítettségével, hiszen a lelki fájdalom elnémítja őt, illetve gyűlölői sem kíváncsiak a magyarázkodására. Így
a Nincs, aki megmentsen nem pusztán sci-fi horror, hanem egy dráma a múlttal való szembenézésről és az emberi kegyetlenségről,
bűnről, bűnhődésről és megbocsátásról. Mindez pedig a kiváló és bájos színésznő, Kaitlyn Dever iszonyat erős színészi játéka nélkül nem jöhetett volna létre.
6. Christopher Nolan – Oppenheimer
Christopher Nolan az Oppenheimerrel bebizonyította, hogy nyitott a komolyabb társadalmi és történelmi kérdéseket feszegető témákra is. Persze az atombomba megalkotójáról, J. Robert Oppenheimerről szóló film lehetett volna egy átlagos életrajzi dráma is, de
Nolan ebből a kalandos és küzdelmes, ellentmondásos életútból feszült látványfilmet kanyarított,
élen az első nukleáris robbantással, a Trinity-teszttel a cselekmény tetőpontján, és Ludwig Göransson detonációkat és a tudós fejében cikázó gondolatokat leképező mesteri, letaglózó filmzenéjével. Mindemellett Nolan műve anti-popcornfilm annak ellenére, hogy IMAX-ben vetítették: a fele fekete-fehér, és Oppenheimernek az antikommunista bizottság általi verbális kínvallatását mutatja be, van benne jó néhány, experimentális filmbe hajló jelenet, és olyan tudományos fogalmak és viták hangoznak el benne, amelyek miatt sokaknak akadhatott a torkán a pattogatott kukorica és a nachos. Persze ez nem feltétlenül pozitívum, az Oppenheimer kegyetlen tempót diktál, tömény, háromórás film, mely alaposan lefárasztja az agyat. De
elsőrangú moziélmény, amely mögött bőven van tartalom is,
ösztönöz a továbbolvasásra és arra is, hogy elgondolkodjunk a mai hidegháborús helyzeten.
5. Martin McDonagh – A sziget szellemei
Martin McDonagh, az Oscar-díjas Három óriásplakát Ebbing határában rendezője visszatért ír gyökereihez, illetve Colin Farrellhez és Brendan Gleesonhöz, akikkel már dolgozott együtt a legendásan röhejes magyar című Erőszakikban, azaz az In Bruges-ben. Az Oscar-díjra jelölt A sziget szellemei teljesen más jellegű történet, egy fekete tragikomédia, ami 1923-ban, az ír polgárháború idején játszódik Inisherin szigetén, ahol látszólag idillben élnek a lakók, köztük a két barát, Colm Doherty (Gleeson) és Pádraic (Farrell). Egy nap előbbi úgy dönt, soha többé nem akar egy szót sem hallani utóbbitól, illetve utóbbiról. Így a cselekmény során Pádraickel együtt azt próbáljuk megérteni, Colm miért hozta meg ezt a légből kapottnak tűnő elhatározást. A sziget szellemeiben
McDonagh zseniálisan keveri a történelmet és a folklórt a kisrealizmussal,
valamint eléri, hogy egyszerre nevessünk és gombóccal a torkunkban nézzük, ahogy Farrell tőle szokatlan módon szerencsétlen és együgyű karaktere próbálja már-már neurotikusan kipuhatolni, miért romlott meg egyik napról a másikra ez a barátság. Egyik oldalt sem tudjuk sem elítélni, sem őszintén pártolni, mert az áldozatnak hitt Pádriac groteszk karakterének néhány félelmetes jellemvonása is felszínre kerül a cselekmény során. A sziget szellemei ugyan sokszor túl direkt, didaktikusan kimondatja színészeivel, miről szól a sztori, illetve hogyan kell ezt az egészet az ír polgárháború allegóriájaként értelmezni, de az ír kultúra, a gyönyörű tájak, az emberi, átélhető karakterek, a frappánsan megírt tragikomikus jelenetek és persze a két színésznagyság lehengerlő alakítása az év egyik legjobb filmjévé avatják.
4. Todd Field – Tár
Todd Field több Oscarra is jelölt Tárját már a széleskörű bemutatója előtt Martin Scorsese is magasztalta gyönyörűen komponált képei miatt. Vizualitása kétségtelenül emlékezetes, főleg a zenekari jeleneteknél, azonban ennek a filmnek a gyújtópontja az Oscar-díjas Cate Blanchett, aki a címszereplőt, Lydia Tárt, a fiktív történeten belül világhíres karmestert formálja meg. A történet az ő kifinomult, „maternalista” és mosolygós zsarnokságát mutatja be a magánéletében és a szakmájában egyaránt.
Cate Blanchett múltjában találhatunk pár erős alakítást és szerepet, de talán a Tár az életmű csúcsa.
Persze ez nagyban köszönhető annak is, hogy Field remekül kidolgozta ezt a mélyen emberi figurát, akit egyszerre lehet csodálni és utálni amiatt, ahogyan „selyemzsinórral megfojt” embereket, azaz mézes-mázos, aljas módszerekkel gáncsol ki akár veterán szakmablieket is, csak hogy a saját üdvöskéjét juttassa pozícióba, ezáltal pedig érzelmileg is megzsarolhassa. Ez a karakter és Blanchett elviszi a hátán az egész filmet, nem véletlenül Tár a címe, és ebben az esetben ez tökéletesen elég is lenne. Ám Field Lydia történetén keresztül bemutatja a művészelit művilágának embertelenségét, valamint megfogalmazza a napjainkban sok mindent megmérgező és ellehetetlenítő politikai korrektség kritikáját is.
3. Darren Aronofsky – A bálna
Darren Aronofsky legutóbbi filmje, a 2017-es anyám! sokaknál kicsapta a biztosítékot túlságosan is allegorikus és elborult történetével. Ez valószínűleg különösebben nem hatotta meg a rendezőt, de A bálna, ez a Tárhoz hasonlóan karakterközpontú dráma kétségtelenül inkább közönségbarát alkotás, ami elsősorban a szívre hat, nem kínozza meg annyira az agyat, mint az anyám!. A történet centrumában a Charlie nevű egyetemi tanár áll, aki nem tudta túltenni magát szerelme elvesztésén, így gyakorlatilag mozgásképtelenre hízott a depresszióban folytatott kényszeres evés során. Csakhogy halála előtt még szeretné megjavítani kapcsolatát tinédzser lányával. Ahogy a Tár Cate Blanchett jutalomjátéka, úgy
A bálna Brendan Fraser nagy filmje, és esetében hatványozottan igaz, hogy a főszerepet játszó színész élete alakítását nyújtja,
mivel Fraser korábban jellemzően vígjátékokban és A múmia-filmekben szerepelt, tehát nem ilyen fajsúlyos drámákban. A színész elképesztő fizikai teljesítményt nyújt a 136 kilós maszkban és jelmezben, de mellette kiemelkedik a Stranger Thingsszel ismertté vált Sadie Sink is, a „tékozló lány”, Ellie szerepében. A sztori nyilvánvalóan magában hordozza a melodráma lehetőségét, de Aronofsky takarékoskodik ezzel, csak egy-két jelenetben engedi, hogy kitörjenek az érzelmek, és csak az utolsó képsort mérgezi meg a giccs. Egyébként Charlie és Ellie kapcsolata végig lebilincselő, civakodásokkal teli, a humortól sem mentes, de mindenekelőtt mélyen emberi és átélhető.
2. Damien Chazelle – Babylon
Míg Damien Chazelle a Whiplash–sel és az Oscar-díjakkal megpakolt Kaliforniai álommal a Mennybe szállt, a Babylonnal Pokolra jutott a külföldi kritikusok és nézők szemében, sőt a mozipénztáraknál is megbukott. Csakhogy
Chazelle filmje bizonyos szempontból mestermű, csiszolatlan gyémánt, gondolatébresztő és önreflexív érzelmi hullámvasút.
A cselekmény ugyan az 1920-as évek végén és az 1930-as évek elején, a hangosfilm paradigmaváltásának idején játszódik, de sok mindenben rá lehet ismerni a mai Hollywoodra. A sztori három főszereplőt követ: Margot Robbie gátlástalanul feltörekvő színésznőjét, Nellie-t, a filmszakmába szintén betörni vágyó Manny-t (Diego Calva) és a pályája alkonyára érkezett némafilmsztárt, Jacket, akit Brad Pitt formál meg. Az ő melankolikus történetük bomlik ki bő három órában, és közben megismerjük a hollywoodi filmipar mocskát, amelynek még legszebb, legcsábítóbb része a szexuálisan túlfűtött, szertelen és gátlástalan buli a cselekmény elején.
A Babylonnal szemben jellemző kritika volt, hogy követhetetlenül kaotikus, Chazelle túllőtt a célon, sőt öncélú. Ám ez az amúgy roppant szórakoztató káosz nagyon is tudatosan megtervezett, a némafilmek forgatását hitelesen képezi le, és a hangosfilm elterjedése után éppen, hogy a „rend” korszaka köszönt be, a filmforma is színpadiasabbá és rendezettebbé válik. De ezt az alkotó nem ünnepli, sőt ezen keresztül azt a korszakot is elsiratja, amikor még ismeretlen rendezőként szabadon, a beszabályozott Hollywood és a kritikusok elvárásaitól mentesen elkészíthette első mozifilmjét, a Whiplash-t.
Az utolsó filmtörténeti montázsa pedig lehet, hogy az öncélúság csimborasszója,
mégis hátborzongatóan zseniális szerelmeslevél a mozihoz, amit egy vérbeli filmrajongó nem tud nem vigyorogva befogadni. Remélhetőleg tíz vagy húsz év múlva rehabilitálják és kultfilmmé avatják a Babylont.
1. Martin Scorsese – Megfojtott virágok
Damien Chazelle Babylonja persze egy csiszolatlan gyémántnak tekinthető kaotikussága miatt, olykor tényleg tömény, ezért is lett megosztó a nézők körében. És ezért került előbbre a listán Martin Scorsese Megfojtott virágokja. A szintén az 1920-as években játszódó, szintén háromórás (sőt, annál kicsivel több) Scorsese-film is elégikus, de ez
nem a mozi és Hollywood nagy korszakát, hanem az oklahomai oszázsokat siratja el.
A David Grann nem fikciós, azonos című könyve alapján készült filmeposz antihőse Leonardo DiCaprio Ernest Burkhartja, aki a Robert De Niro által játszott, rókaravaszságú nagybátyja, William King Hale hatására házasodik be a földjük alatt található hatalmas olajmezőkből meggazdagodott őslakosok közé. A cél az, hogy a rokoni kapcsolatokon keresztül Ernest tetemes vagyonra tegyen szert, miközben aljas módszerekkel teszik el sorra láb alól az őslakosokat. A helyzetet bonyolítja, hogy Ernest megszereti feleségét, gyermekei anyját, Mollie-t, akit a Blackfeet nevű törzshöz tartozó Lily Gladstone formál meg.
Scorsese ezt a tragikus, felháborító történetet a rá jellemző dinamikus, drámaiatlan filmformában meséli el, így mentes a csöpögős giccstől. Sőt, a rendező a groteszk iróniától sem riad vissza, az együgyű Ernest, fehér bűntársai és néhány oszázs fickó szánalmas és nevetséges figurák. Ám az a szörnyű ebben a történetben, hogy hiába ostobák a gonosztevők vagy inkább amorális, megvezetett emberek, de mivel az igazán elvetemült és dörzsölt William irányítja őket, így veszélyesek.
Scorsese műve a zenés, laza, tempós cselekményvezetés ellenére torokszorító, mélyen felkavaró alkotás
DiCaprio élete talán eddigi legjobb alakításával, miként De Niro és Gladstone is kimagasló teljesítményt nyújtanak. A Megfojtott virágok kiváló demonstrációja annak, hogy Scorsese még nyolcvanon felül is elemében van, semmit nem veszített abból a lendületéből és virtuozitásából, ami már fiatalon, az Aljas utcák idején is jellemezte őt.
A borítóképet Pauló-Varga Ákos szerkesztette.