Míg 2023 sokak számára a különféle válság- és krízishelyzetek szinkronicitásának éve volt, másoknak éppen mostanra sikerült úgy-ahogy kilábalni a riasztóan középkori időket idéző járványok, háborúk és egyéb tragédiák keltette átmeneti kilátástalanságból. Erre a sajátos időeltolódásra a hazai képzőművészeti és tágabban a múzeumi szcéna a szokásos érzékenységgel és finom humorral átitatott éleslátással reagált. Az alábbi, teljességgel szubjektív listára felkerült időszaki tárlatok mindegyikében tehát valamilyen formában központi szerepet tölt be az idő, az attól való természetes függésben létező emlékezet, meg persze ezek bonyolult, életszagúan kiszámíthatatlan variánsai.
10. Pictorial Collective: Petőfi utcák népe – Szubjektív fotós látlelet a magyar társadalomról, Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ, Budapest, 2023. június 22 – október 1. Kurátor: Virágvölgyi István.
Az idei Petőfi-emlékév minden bizonnyal legeredetibb koncepciójával az elsősorban költőként számontartott alkotóra való tekintettel meglepő módon nem „irodalmi berkekben”, hanem a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban találkozhattak az érdeklődők. Habár Hamvas Béla szerint a helyet üdvös dolog nem összekeverni a térrel, a Pictorial Collective tagjai valamelyest épp ebben a szellemiségben kívánták egy kiállítási anyagba sűríteni a Petőfi szellemiségével átitatott, illetve nevével fémjelzett városrészeket. A Petőfi utcák népe nem árul tehát zsákbamacskát,
a tárlat képei valóban Magyarország legkülönfélébb településeinek Petőfi utcáiban lakó állampolgárait ábrázolják,
rájátszva arra a voltaképpen végtelenül egyszerű és tényszerű ötletre, hogy Petőfi, Kossuth, Széchenyi és/vagy Batthyány utca (polgáribb vidékeken tér) az országban (majdnem) mindenütt fellelhető. A poéta „utódainak”, illetve a genius loci fotódokumentációjának megkísérlői tehát az elmúlt rezsimek által a költőről elnevezett művelődési házak, könyvtárak és laktanyák helyett a mellékutcákat célozták meg kamerájukkal (a települések fontosabb közterületeit ugyanis mindig az épp aktuálisan hatalmon lévők ízlése határozta meg, így azok között Petőfit ritkán találni).
A Capa Központba lépve rögtön a ruhatárral szemközt egy hangulatos esztári falukép fogadta a betévedőt, rajta idős néni egy zöld kapu előtt, papucsban, macskával, Bácsi Róbert László munkáját dicsérve. Az asszony Vergiliusként kísért minket végig a kiállításon (bár vizuálisan csupán az Egy elképzelt Petőfi utca nevet viselő szekcióban találkozhattunk vele újra), hiszen igen könnyű elgondolni, ahogy minden kép „lakójához” egy-két segítő szándékú szót intéz: Petőfi kurta kocsmáinak tévelygő lelkeihez, a lovat szőrén, trendi ruhákban megülő tinédzserekhez, a nárai szüreti bálon búfelejtőkhöz, de még a bátaapáti kerti törpékhez is. Petőfi tehát a tárlaton nem csupán nevében, hanem
önazonos szertelenségében, kontextusokon átívelő hazaszeretetében, közösségbéli kedélyességében egyaránt jelen van.
A fotók egyikén pedig feltűnik az a retró szalagfüggönyös bejáratú, Kutyakaparó nevet viselő csárda is, melyről a költő 1847-ben verset írt (a függöny ekkor valószínűsíthetően még tájidegen lett volna), „s megettök, mint halvány ködoszlop, / Egy-egy város templomának tornya…”
9. Budapest. Az első aranykor, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2023. november 15 – 2024. február 18. Kurátor: Virágvölgyi István, társkurátor: Török András.
Szintén az emlékéves tematikát járja körbe a Budapest 150. születésnapja (vagyis Pest, Buda és Óbuda 1873. november 17-i egyesítésének) alkalmából a Fortepan és a drezdai Deutsche Fotothek tulajdonában lévő, a Brück & Sohn képeslapkészítő vállalat 1903 és 1912 között készített képeslapjainak gyűjteményéből összeállított, Magyarországon eddig még nem látott anyaga, a főként képeslapfotókat tartalmazó Budapest. Az első aranykor. A kiállítás négy egységre bomlik, az első, a Budapest a csúcson a fiatal világvárosról készített, korábban is ismert, ám most, a frissen megtalált üvegnegatívoknak hála új, szebb kidolgozású nagyításokkal mutatja be mindazt, ami nem, vagy csak apróbb részleteiben változott a századforduló óta.
A tárlat második része egy gigászi installációba sűríti a Brück & Sohn fejlődéstörténetét,
illetve a cég Budapestet tematizáló munkáit, párhuzamba állítva ezeket a fotóretusálás technikájának és a mesterséges intelligenciát igénybe vevő fotómanipulálásnak bemutatásával. A tárlat harmadik részében az addig látott képeslapfotókat Schoch Frigyes, a jómódú Budapesten élő svájci vállalkozó és hobbifotós intim, már-már a flâneur perspektívájából készített panoráma- és térhatású sztereoképei egészítik ki (ezeket az Universum Világpanoráma sztereonéző másolatában tekinthetjük meg, a sztereolátás és -fotózás mibenlétét is megismerve egyben), amelyekről egy teljes fényében tündöklő, nyüzsgő metropolisz elveszett terei, valamint Schoch Váci utcai lakásának külső terei és az üzletember családtagjai köszönnek vissza.
Az első aranykor legutolsó szekciójának fotóin (illetve az azokat kísérő történetekben) pedig olyan, mára szinte felismerhetetlenül átalakított vagy a háborúkban elpusztult épületek és városi terek elevenednek meg, amelyek mellett láthatóak az ábrázoltak mai „verziói” is. Ilyen
ikonikus épület volt például az 1903. november 6-án a főváros hetedik színházaként megnyitott, operettjátszásra „szakosodott” Király Színház
(a Király utca 71-ben), melynek épülete eredetileg is egyfajta szórakoztató intézménynek, a Somossy Orfeumnak adott otthont. A századfordulóra igencsak rossz állapotba került épületet Rákosi Szidi (Beöthy László édesanyja) családi segítséggel vásárolta meg, majd újította fel, s neki, illetve fiának köszönhetően arattak a Király 1251 férőhelyes nézőterén viharos sikert olyan művek, mint az Aranyvirág, a János vitéz, a Csárdáskirálynő, A víg özvegy, a Luxemburg grófja, A Montmartre-i ibolya, a Mágnás Miska és a Mézeskalács. Később, ahogy ezt a kiállítás is jelzi, az épület homlokzati szárnyát lebontották, és annak új, az utcaképbe nem szervesülő homlokzata 1970 körüli, jelenleg pedig vívóegyesület működik benne. Ugyan mindezt a Király Színház esete alapvetően cáfolná, Az első aranykor anyagát szemlélve azért gyanítható, hogy Budapestnek, ennek az emberarcú városnak az életében egymást váltják a krízisek és az aranykorok, igaz, mintha a folyamat egészen felgyorsult volna az elmúlt 120 évben.
8. Vigyázat, törékeny! Handle with Care, Ludwig Múzeum, Budapest, 2023. szeptember 15 – 2024. január 14. Kurátorok: Dabi-Farkas Rita, Popovics Viktória.
A gondoskodás legváltozatosabb társadalmi, interperszonális, művészeti és természettel kapcsolatos aspektusait sorjázó Vigyázat, törékeny! nem csupán címében érzékenyít. A látogatóbarát, inkluzív múzeumi légteret kialakítani vágyó tárlat megálmodói már a kollekció létrehozásakor is a könnyen érthető, szaknyelviséget a verbális akadálymentesítés jegyében mellőző feliratok és magyarázószövegek bevezetésére törekedtek. A kiállítás kissé széttartó, didaktikusan föl-fölvillantott fókuszában a képzőművészetben megnyilvánuló interperszonális gondoskodás formáit taglaló és a kurrens „gondoskodási válságra” reakcióként létrehozott alkotások önreflexivitást az öniróniával ötvöző prezentációja mellett olyan installációk és részvételiséget igénylő munkák állnak, melyek
a gondoskodást nem aktusként, vagy aktusok sorozataként, hanem egyfajta reziliens alapállapotként értelmezik.
Ilyen mű például a kiállítást őrző-védő Szenes Zsuzsa A hideg ellen általában című, szőttesekből összeállított őrbódéja, amely a „tradicionális” őrbódék egyfajta „nőiesített verziója”, amelyben ugyanúgy be lehet állni, mint a jobbára fából készült eredetikbe.
A kiállítás későbbi pontjain olyan, szintén részvételre hívó alkotásokkal ismerkedhetünk meg, mint a fémből és gipszből látássérült gyermekek számára készített és kiállított, különböző méretű, formájú és hőérzetű szobrocskák, Stephanie Winter Anyaméh című installációja.
A tárlat egyik része egyébként elsősorban szintén a nőiséget, a nők segítő szerepét állítja a középpontjába,
itt olyan művek láthatók, mint Tanker Kata Az anyatermészet lovasai című szobra, Eperjesi Ágnes Garancia végzetre műtárgycsoportja, valamint Baglyas Erika 100 lepedő című megrázó alkotása, illetve a segítő szakmákban dolgozók kéznyomatait tartalmazó, egyben a kiállítás nevét is adó Handle with Care című, Tarr Hajnalka és a láthatatlan dolgozók kezének munkáját dicsérő alkotás. Ugyan a Handle with Care láthatóvá tesz, a mű az igazán izgalmas, a törékenység-kiszolgáltatottság kéz-madár metaforái mellett a függés aszimmetriáját, a kiszolgáltatottság terrorját egyaránt bemutatja.
7. Menzán innen – Menzán túl. Titkok, tények, távlatok az iskolai közétkeztetésben, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, Budapest, 2023. szeptember 14 – 2024. április 21.
Tojásleves, finomfőzelék, tarhonya pörkölttel, csikóstokány, mákostészta, piskótakocka vaníliasodóval, iskolatej, illetve az elmaradhatatlan, általában káprázatosan savanyú pirosalma. Hogy mindez finom, épphogy ehető, netán fogyaszthatatlan, azt döntse el a látogató, ha lehet, még 2024. április 21. előtt, hiszen addig látható az óbudai MKVM egyik kivételesen különleges, témájában pedig egy ponton mindenki számára garantáltan személyes élményeket előhívó kiállítása. Bár a tárlat címében külön csak a menzázás szerepel,
az anyag az iskolai étkeztetés tágabb kontextusáról, vagyis magáról a közétkeztetésről is átfogó képet fest.
Történjen az oktatási intézményben, kórházban, börtönben, militáris testületben, idénymunka ebédszünetében, üzemben, árvaházban vagy egyéb szociális intézményben.
A jelenség magyarországi történetének bemutatását a tárlat a 19. század közepénél indítja, ahol megtudhatjuk, hogy kik is voltak a menza üzemeltetői 1860-tól 1949-ig, 1949-1989 között, illetve ki felel a közétkeztetés lebonyolításáért és minőségéért a rendszerváltás óta.
A menzás tálcás installáció mellett elhaladva továbbá az is kiderül, hogy „központilag” milyen hőmérsékletre kell melegíteni az eddmeglevest
és a malterfőzeléket, valamint az, hogy mennyi az annyi, vagyis mekkora adagot kap (gabonából, tejtermékből, húsból, miegymásból) egy átlagos általános iskolai tanuló (a „mentesen” étkezőkkel azonban sajnos sem a közétkeztetés, sem a kiállítás nem számol igazán). A MKVM anyagait a megszokott interaktív formátumban prezentáló Menzán innen – Menzán túl tehát összességében olyan informatív szórakozást ígérő anyag, amelyet akkor sem érdemes kihagyni, ha a kiállított menzai eszközök, étkészletek puszta látványától elfogja az embert a nosztalgiával vegyes rosszullét.
6. Az autonómia horizontjai, Knoll Galéria, Budapest, 2023. március 24 – május 13., Kurátor: Pilinger Erzsébet.
Az Andrássy út mellett megbúvó Knoll Galéria idén is kifejezetten izgalmas alkotásokkal és változatos koncepciókkal várta látogatóit: míg jelenleg A ’80-as évek nomádjainak manierizmusa című tárlat látható a galériában, előtte Ludmila Hrachovinová The Carried Body című, a testet hordozott „eszközként” tematizáló anyaga került az érdeklődő tekintetek kereszttüzébe. Május 18. és július 15. között a közép-európai konceptuális művészet alapító generációjának tagja, a többek között ready-made-ekkel is dolgozó Otis Laubert Második látogatás című anyaga volt kiállítva, az ezévi szezont pedig J. Nagy András Feltáruló város II. című urbanisztikai jelentőségű kiállítása nyitotta. Utóbbi kettő között, március idusán túlhaladva, mégis valamelyest forradalmi lelkülettel nyílt
Az autonómia horizontjai című, a társadalmi felelősségvállalás kérdéseit és létező narratíváit önreflexív módon boncolgató válogatás.
Bár Laubert szellemes, egymással olykor kifejezetten megmosolyogtató módon párbeszédbe léptetett objektjei ugyanolyan jogosan kerülhettek volna listámra, mégis érdemes újra feleleveníteni Az autonómia horizontjainak radikálisan pacifista, a hagyományos, társadalmilag elkötelezett művészet eszközkészletét újfajta perspektívából megközelítő és annak lehetőségeit új médiumként használó, nemzetközi jelentőségű anyagát, melyben Rufina Bazlova, Bagi Attila, Alice Hualice, Zoe Leonard/Szegedi-Varga Zsuzsanna, Hanna Rullmann és Faiza Ahmad Khan, Simon Zsuzsanna, Lázár Todoroff és Tuboly-Vincze Gabriella munkái voltak láthatók, a Common Trembling Group nevű kalinyigrádi kollektíva Yasnoe/Ясное című, csupán online elérhető, ám a kiállításnak ugyanúgy szerves részét képező videója mellett.
Az önrendelkezés hiányát és lehetőségét egyaránt kiszolgáltatottságként azonosító tárlat két konceptuális „alapműve”, a Habitat 2190 és az I Want a President pedig az intermedialitás eszközeivel közvetítette (és egyúttal össze is foglalta) a kiállítás egyéni és kollektív, politikai és apolitikus, ámde leginkább autentikus üzenetét.
5. 0036 MARK: I have the power to build a time machine és Beszél majd az utókor…, Unmute Gallery, Budapest, 2023. szeptember 9-30. és EASY Art Space, Budapest, 2023. december 12 – 2024. január 7.
Az általában a városi tereket kiállítótérként használó 0036 MARK művészneve nem ismeretlen a kortárs magyar street art szcéna kedvelői és ismerői előtt. A városi nyomhagyás még az utcaművészettel nem igazán szimpatizálók szemében is legkedvesebb figurája idén két kiállítással vett részt az intézményesített művészeti életben, ezzel persze valamelyest áthágva a műfaj „szabályait”, mégis illeszkedve mindabba, ami külföldön évtizedek óta része a street art gyakorlatának. Nagyobb utcaművészeti, galériateret használó kiállításra itthon, hazai street artosok szemlézésével egyébként 2021-ben és 2022-ben volt példa, persze a 2020-as The Art of Banksy: Without Limits mellett, először a Deák17 Galériában rendezett Budapest Street Archæology tárlatban összpontosult az elmúlt mintegy húsz év utcaművészete, tavaly pedig a GalleryMAX-ban volt látható az SSH-Graffiti.Streetart.Kortárssh című anyag (0036 MARK munkáival mindkét kiállításon lehetett találkozni).
A borzasztóan szeretnivaló vizuális nyelvvel operáló művész e listán rendhagyó módon, vagyis két kiállítással van jelen,
hiszen ez a kettő-az-egyben struktúra és szellemes kettősség egyébként is jellemző a főként posztmodern (és elsősorban angolszász) popkultúrát retro magyar és rendszerváltás előtti szovjet rajzfilmekkel ötvöző alkotóra. Az erzsébetvárosi Unmute Gallery-ben rendezett I have the power to build a time machine című, talán leginkább, a street art alapvető intézménykritikus attitűdjét szem előtt tartva is kamarakiállításnak nevezhető anyagában olyan népszerű mesehősök dekonstruálódtak, mint a Streets of Neverland tündérpor csíkjai alatt a Daft Punkkal zenét keverő MZ/X („csíkmentesen”, de ezzel a paste-uppal többek között a Móriczon lehet összefutni) és a When Adulthood Hits című munkában Pán Péter öregedéstől rettegő indulatának áldozatul esett Csingiling.
Az Unmute-os kiállítás és az EASY ezévi utolsó tárlata között eltelt időben sem tétlenkedő művész utóbbi anyagában az a fánkevő Pityke őrmester is föltűnt, akitől, illetve az ő hangját adó Kern Andrástól (és az ő szabálytalan parkolásaitól, meg az arra való reakcióként az egyik parkolás helyére kitett Pityke paste-uptól) nemrég igencsak hangos volt az EASY-nek is helyet adó II. kerület. Magát a Beszél majd az utókor… megnyitóját egyébként többnapos (vagyis inkább többéjszakás) városrész-előkészítési folyamat előzte meg a művész részéről, amely során
0036 MARK-munkák lepték el a Széll Kálmán teret és környékét.
Ekkor került ki a kiállítást megnyitó Szabó Simon Moszkva tér című filmben játszott karaktere, Rojál, aki immár Gombóc Artúrral vedeli a „csántit” (vagyis a chiantit) a Széll Kálmán tér (vagyis a Moszkva) egyik villamosmegállójában, de a Szilágyi Erzsébet fasoron les a járókelőkre Samara és a Tévémaci is. Az EASY-s megnyitó egyébiránt már önmagában is jeles kultúreseménynek számított, hiszen azon a számtalan 0036 MARK alkotást inspirált Macskafogó rendezője, Ternovszky Béla is tiszteletét tette, illetve az alkalomhoz az az Angel Twosix szolgáltatta a zenét, akinek az egyik graffitijét end to end-ként építette be 0036 MARK az End to End című, a Leo és Fred karaktereit ábrázoló kollázsba. A kortárs street art kultúra mindezen fricskák mellett a Merry Christmas You Filthy Animal című, Macskafogó kontra Reszkessetek, betörők! alkotás szellemiségében kívánt boldog karácsonyt a kedves közönségnek.
4. TechnoCool – Új irányok a kilencvenes évek magyar képzőművészetében, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2023. október 27 – 2024. február 11. Kurátor: Harangozó Katalin, Major Sára, Petrányi Zsolt, Tarr Linda Alexandra.
Habár a bumfordi módon retro TechnoCool címadásról lehetetlen nem a Technokol gyorsragasztóra asszociálni, a Magyar Nemzeti Galéria monumentális, több mint félszáz alkotó munkáit felsorakoztató tárlata az újrakeveréshez, a mixelés zenei jelenségéhez hasonlatos képzőművészeti alkotások szabadságát hivatott átadni az érdeklődőknek. A rendszerváltás után indult művészgeneráció a szocializmus indentitáskontrolljával ellentétben kialakított kulturális nyitottsága a különböző vizuális elemek összekeverésének és egybeapplikálásának igencsak eklektikus, technofil, valamint a DJ- és partikultúra inspirálta munkáiban manifesztálódott.
A kiállítás gazdag anyagát kaleidoszkópszerűen változatos mixelésű médiumok alkotják,
többek között festmények, objektek (például rengeteg vinyl lemezkivágás), fotók, számítógéppel manipulált fotók, printek, papíralapú graffitirajzok, videók, videóinstallációk, (re)projekciók, számítógép-alapú alkotások, melyek sokaságából olyan szlogenszerű munkák tekintenek ránk, mint a „mindent értek, Apa”, az „autós köszönés”, illetve a pixeles, részben központozásmentes „Dolgozz ingyen, vagy végezz olyan munkát amit ingyen is elvégeznél”. A vibrálóan pozitív szemléletű anyagot annak dinamikus installációk tarkította kiállítótereinek talán egyik leginkább esetleges tárgyával a legegyszerűbb összefoglalni. Az egyik teremben ugyanis néhány anyósnyelv (leánykori nevén szobai szanszeviéria, helyenként szobai tigrislevél) áll, levél-karjaikkal a magasban, a „kör közepén”, szerényen, „mint az ibolya”.
A garantáltan, ám a szó lehető legnemesebb értelmében fejfájáskeltő, többórányi elmélyült figyelmet és/vagy szórakozott szemlélődést igénylő, mozgalmas képzőművészeti buli külön pikantériája, hogy az annak otthont adó Nemzeti Galériától párszáz méterre, vagyis a Várkert Bazár YBL6 Művészeti Terében látható jelenleg a Vagyok, aki vagyok – Magyar képzőművészet 1945 után – Válogatás a Jáky-gyűjteményből című időszaki tárlat is, melynek megtekintését érdemes a TechnoCoollal egy napra időzíteni, egyfajta kontinuitást keresve a háború utáni magyar képzőművészet történetében.
Akinek egyszerre elég egy is a jóból, annak azonban a 2001-es terrortámadással optimizmusát vesztő TechnoCool
már a Nemzeti Galéria szokásos palettájától teljesen idegen, indusztriális szürkét megtörő neonszínei, no meg a mosolyogtatóan ismerős, minden oldschool magyar háztartásban megtalálható, teljesen esetleges tárgyak múzeumi térfoglalásának zavarbaejtő harsánysága miatt is kötelező.
3. Ruth Orkin: Az idő illúziója, Mai Manó Ház, Budapest, 2023. október 11 – 2024. január 14., Kurátorok: Anne Morin, Baki Péter.
A Bostonban 1921-ben Mary Ruby némafilmszínésznő és Samuel Orkin, az Orkin Craft márkanevű játékhajók gyártójának egyetlen gyermekeként született Ruth Orkin neve a magyar közönség számára ismeretlenül csenghet. A Mai Manó Házban októberben nyílt kiállítás mintegy 180, 1939 és az 1980-as évek között készített fotográfiával, számtalan személyes tárggyal (köztük Orkin naplórészleteivel, valamint első fényképezőgépével, egy 39 centbe kerülő Univexszel, és egy 1937-ben 16 dollárért saját részre vásárolt középformátumú Pilot 6 Single-Lens Reflexszel) és rengeteg korabeli újságcikk-kivágással próbálja rekonstruálni a méltatlanul elfeledett, eredetileg filmkészítői álmokat dédelgető, számtalan díjjal jutalmazott fotóriporter páratlanul frissnek tetsző atmoszférát kreáló munkásságát.
Ruth Orkin családjával még gyerekként az akkor fénykorát élő Hollywoodba költözött, ahol tízévesen kezdett fotózni, elsősorban iskolatársait és tanárait. Tizenhét évesen Los Angelesből New Yorkba kerékpározott az 1939-es világkiállításra, a háromhetes út során készített képei (például a Bicycle trip) szintén láthatók a Mai Manó tárlatán. Orkin az 1940-es évek elején a Los Angeles-i City College-ban kezdett fotóriporternek tanulni, közben a Metro-Goldwyn-Mayer egyik küldönceként dolgozva szeretett bele a filmezésbe. Mivel nők ekkoriban nemigen kaptak vezető szerepet a filmgyártásban (bár Orkin később mégis filmezhetett, hiszen ő volt az 1953-ban Oscar-díjra jelölt A kis szökevény operatőre és vágója – a film szintén látható a kiállításon),
otthagyta az MGM-et és csatlakozott a világháborús Női Katonai Hadtesthez, a filmezés hiú reményében.
Karrierjét leszerelve szabadúszó fotóriporterként folytatta New Yorkban, ahol nőként szintén ritkaságszámba menően képes magazinoknak készített képeket. 1951-ben a Life magazin Izraelbe küldte, hogy elkísérje az Izraeli Filharmonikusokat egy turnén (a zenekar vezetője akkoriban Leonard Bernstein volt), innen pedig Olaszországba ment, ahol megismerkedett az akkor huszonhárom éves, szintén amerikai Ninalee Craiggel (aki ekkor a Jinx Allen nevet használta). A Mai Manó Ház kék-fehér-sárga falain olyan fekete-fehér, filmszerű dinamizmusról árulkodó képek sorakoznak tehát, mint a korai életműhöz tartozó, New Yorkban az 1950-es években készített (és 1978-ban könyvformában megjelentetett) Ablak sorozat, a Central Parkban lévő tónál komponált Fiú a víztározónál (1960), az Izraelben és Olaszországban készített fotográfiák, köztük az 1951-ben Firenzében fotózott ikonikus Amerikai lány Olaszországban, melyen Allen látható. Az akkor már a Ninalee Craig nevet használó nőről egy 2011-es felvétel is szerepel a kiállításon, továbbá Albert Einstein, Marlon Brando, Robert Capa, Vittorio De Sica és Alfred Hitchcock portréi. E jeles alakok tablószerű felsorolása mellett a tárlat további érdekessége, hogy
a Mai Manó Ház Orkinnal „együtt” lép majd át a fennállásának 130. évfordulóját jegyző 2024-es évbe,
az ünnepi esztendő őszén az intézmény szintén egy női alkotóval, Frida Kahlo képeivel (a beharangozó szerint több mint 200, többek között Brassaï, Lola Álvarez Bravo, Gisèle Freund, Nicholas Muray, Man Ray és Edward Weston fotóival) várja majd a látogatókat.
2. Françoise Gilot: Felszálló Főnix, Műcsarnok, Budapest, 2023. december 8 – 2024. február 4., Kurátor: Kovács Krisztina.
Ruth Orkin mellett a 2023-as év egy másik, jóval népszerűbb, általánosan ugyanakkor nem feltétlenül a megfelelő okokból ismert női alkotót hozott Magyarországra. Françoise Gilot-nak
számtalan eposzi jelzője kering a köztudatban, ő volt Picasso egyik szeretője, de egyben az egyetlen nő is, aki elhagyta Picassót,
szintén ő volt Matisse egyik múzsája, ésatöbbi, mégis, a 2022-ben százegy évesen elhunyt Gilot elképesztően fordulatos és valódi főnixként szárnyaló életében az imént felsoroltak csupán epizodikus jelentőséggel bírtak. Bár Gilot-tárlattal legutóbb éppen két évvel ezelőtt lehetett itthon találkozni, a jelen kiállítás kurátorát, Kovács Krisztinát művészeti vezetőként jegyző budai Várfok Galériában, ahol nagyszabású retrospektív kiállítással tisztelegtek az akkor százéves alkotó előtt, a Műcsarnok kiállítása a művész valaha rendezett legátfogóbb európai tárlatának tekinthető.
A nagyjából hetven műalkotást számláló Felszálló Főnix nagy része magyarországi magángyűjteményekből származik (ezek között vannak rajzok, sokszorosított grafikák, vászonképek és tussal készített festmények, váltakozó méretben, színesben, illetve monokrómban), melyek Gilot munkásságát az egészen korai évektől az életmű kései szakaszát jelentő 2016-os papírmunkákig tárgyalják. A Neuilly-sur-Seine-i születésű Gilot érdeklődése igen korán a képzőművészet, a filozófia, az irodalom és a görög mitológia felé fordult, állítólag már ötévesen eldöntötte, hogy festő lesz. Akvarellfestéssel foglalkozó édesanyja támogatását ellensúlyozandó szigorú apja az akkor már Rozsda Endre tanítványaként festő lányt jogi pályára szánta. Gilot 21 évesen ismerkedett meg az akkor 61 éves Picassóval, így a tárlat tematikus szekcióiban helyet kaptak többek között a negyvenes évek Picasso „hatása alatt” készített, kubista vonásokkal alkotott absztrakciói és drámai szerkesztettségű önarcképe, melyeket később egy sokkal organikusabb formavilág váltott föl.
A két alkotási mód ötvözete jelenik meg például a Matisse inspirálta Keleti város-sorozat két fényesen színezett darabján.
E két műhöz kapcsolódóan külön részlegben láthatók az európai, ázsiai, afrikai és észak-amerikai utazásokhoz kapcsolódó festmények, tehát többek között a Bolygó– és a Vándor-sorozatok darabjai és szimbólumterhes tusrajzai (az utóbbi sorozat művei hosszú idő után itt és most láthatók együtt újra), valamint az emberi (és állati) testeket ábrázoló munkák is.
Látható továbbá a tárlaton a párizsi Atelier Mourlot-ban (első nőként) készített litográfia, valamint az 1980-as években készített lebegővásznak is. Gilot kompozícióinak sokszor kiszámítható, témákon és médiumokon átívelő józansága egyébként kifejezetten üdítő kontrasztban áll a felsorakoztatott, filozofikusan komplex koncepcióinak spontán, az életmű előrehaladtával egyre szabadosabbá váló reprezentációjával.
Gilot művei mellett négy, a festőnő életében kvázi mentori „funkciót” betöltő Rozsda által készített munka is látható,
ezzel tisztelegve a két alkotó barátsága előtt. Rozsda munkái egyébként a Felszálló Főnixen túl a Reigl Judit 100 – Reigl Judit és a Második párizsi iskola című tárlatnak is esszenciális részei, érdemes tehát a két festőnő Rozsdán átívelő munkáit egymás után megtekinteni. A Gilot-kiállítás mellé pedig ajánlott elolvasni Gilot Carlton Lake, a neves amerikai művészeti szakíró és kritikus segítségével írt Életem Picassóval című memoárját is, melynek közvetlen soraiból talán még a Felszálló Főnix grandiózus intimitásánál is erőteljesebben érződik a gilot-i tekintet megkapó figyelmessége.
1. GULÁCSY. Na’Conxypan hercege, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2023. április 7 – augusztus 27. Kurátorok: Plesznivy Edit, Bellák Gábor.
A Gulácsy Lajos életművét páratlan részletességgel, finomsággal és kivételes érzékenységgel prezentáló, varázslatos-misztikus tárlat talán a 2023-as év legkedvesebb kulturális meglepetése volt. A tizenöt részből álló kiállítás nyitóakkordjaként a Gulácsy önarcképeit bemutató teremben a művész gyermek- és fiatalkori rajzai és levelei kaptak helyet, no meg az eredetileg Gulácsy lakását ékítő Dante-maszk, reflektálva ezzel az alkotó, az életmű, s egyben a tárlat esszenciális játékosságára, romlatlan gyermekiségére, illetve paradox módon Gulácsy összességében igen torz önképére és folytonos identitásválságára is. A magát egyszer Pierrot bohócként, torz mosolyú, púpos, groteszk alakként, másszor pedig papként, reneszánsz jelmezes itáliaiként vagy épp dandyként ábrázoló, 1882-ben született pesti polgárfiú (akit megfestett többek között Márffy Ödön, illetve később fotózta Pécsi József, Székely Aladár és Rónai Dénes is), ugyan csupán két évig tanult festészetet,
később pedig autodidaktaként, mégis az egész európai művészettörténet örökösének vallotta magát, teljes joggal.
Olaszországi tartózkodásai során múzeumokba járt és vázlatokat készített, de hatással voltak rá a szintén italomán angol preraffaeliták is, akiktől melegbarna tónusaikat és reneszánszkori témáikat leste el. Rengeteget olvasott és írt, főként novellákat, verseket, inspirálta a zene, címlapot tervezett például a Thália Társaság és az Új Színpad számára, valamint illusztrálta Shakespeare és Flaubert műveit, Keleti Artúr és Lovag Ádám versesköteteit és Aczél Pál drámáját.
23,5 × 33 cm, 1904 körül)
Örökké bizonytalan, kétkedő, önmarcangoló alkata a művészt az általa alkotott Na’Conxypanba űzte, ahol bohókás figurák vették körbe. Na’Conxypan hercege országának nyelvet alkotott (a kreált nyelv egy szótárlapja a kiállításon eredetiben a tárlóban, nagy méretben pedig az egyik falon volt látható, a többi Na’Conxypanhoz köthető, egységet alkotó művel egyetemben).
Gulácsy az 1910-es évekre egyre rosszabb mentális állapotba került,
ami kompozícióinak fokozatos üresedésében volt tetten érhető, az életmű pedig 1918 után gyakorlatilag elapadt.
34 × 41 cm)
A mintegy kétszáz művet, azon belül 84 festményt és számtalan grafikát, könyvillusztrációt, kéziratot, fotográfiát, „lingvisztikai talányt”, irodalmi művet és levelet hiánypótló módon, átgondolt sorrendben és minden részletre kiterjedően bemutató anyag mellé érdemes lehet elolvasni a Szemtől szemben-sorozat Gulácsy Lajos című, a művész életét Szabadi Judit értelmezésében feldolgozó részét is.
A tárlat utolsó előtti terméből a Nemzeti Galéria egyéni életmű-kiállításaihoz megszokott módon a művészettörténetileg szinte kategorizálhatatlan, Gulácsy szellemiségében, látványvilágát adaptálva és/vagy sorsűzöttségéhez hasonlatosan alkotók munkái vezettek át a kiállítás legutolsó, a géniusz szívet tépő magányát és magányos halálát bemutató terembe, ahol kicsit a látogatók szíve is meghasadt. Itt Juhász Gyula soraival búcsúztunk a lipótmezei elmegyógyintézetben majd’ nyolc évig katatón állapotban fekvő festő-baráttól.
A borítóképet Pauló-Varga Ákos szerkesztette.
