Győrffy Ákos munkássága sok szállal kapcsolódik a Hamvas- és Weöres-féle metafizikai hagyományhoz, illetve a Mészölyt és Nádast jellemző megszólalásmódhoz. Legújabb prózakötete, A csend körei eddigi írásaihoz képest szubjektívebb könyv, mely újfajta érzelmi tartományokba enged betekintést. „Hatvan éve esett el a szarvas, mondhatnám Mészöllyel. És aztán ebben a puskalövés után beállt csendben nőttem fel”. (A menekülés)
KULTer.hu: A csend körei címben a többes szám talán háromféle értelmezést is kínál: az egyik szerint, ha koncentrikus körökre gondolunk, a csend közepébe való eljutás lehetőségének kérdése merülhet fel. A másik egy pályán mozgást, a farkába harapó kígyó effektusát juttathatja eszünkbe. Harmadikként pedig számos kört feltételezhetünk, melyek vagy érintkeznek, vagy nem. Te miként képzeled el?
Úgy van ez – legalábbis az én esetemben –, hogy nem nagyon képzelem sehogy. Vagyis nem kínálok semmiféle értelmezést. Az értelmezés az olvasó dolga, nekem ehhez semmi közöm. Két idézet szerepel a könyv elején, az egyik Hamvas Bélától származik, abban emlegeti a csend köreinek drasztikus szűkülését. De máshol is ír erről, talán a Sareptában, ha jól emlékszem. Konkrétan arról beszél, hogy a csend eltűnik a világból. Vagyis az idill, azok a helyek, amelyek őriznek valamit a Paradicsomból. Az emlékét legalább.
Arról van szó, hogy nem tudsz olyan helyre menni, ahol ne szembesülnél szinte azonnal azzal a szeméttel, amit a modern világ kínál.
Ez lehet a szó szoros értelmében vett szemét, lehet a kereskedelmi rádiók ricsaja, lehet egy autópálya zaja, egy repülőgép búgása, bármi. A tengerek tele vannak szeméttel, mehetsz akárhová, Olaszországba, Görögországba, felveszed a búvárszemüveget, lenézel a tengerfenékre, és látod. De ez csak a dolog anyagi része, ahogy a fizikai világban megjelenik. A szemét ugyanúgy ellepi az agyunkat is, a lelkünket. Hamvas azt írja, hogy a múlt század elején még voltak olyan udvarházak, kertek, parkok, erdőrészletek, amelyek mintha kívül álltak volna az időn. Ma már alig vannak ilyenek. Ezt saját tapasztalatból is mondom. De amikor ezt mondom, saját magamat is unom. Annyiszor mondtam. Van egyrészt az „anyagi” csend, és van másrészt a lélek csendje. A kettő egymásból él, egymást éltetik.
Ami ma van, ami ma folyik, az a csend ellenében van, a csend felszámolására törekszik.
A csend persze nem némaságot jelent, nem butaságot, kukaságot, amikor az ember értetlenül bámul maga elé. A csend ma alapvetően negatív előjelű. Ha csendben vagy, biztos valami bajod van. Olyan magadnak való vagy, miért nem beszélsz? Aki csendben van, az vesztes. Aki csendben van, kimarad valami rettentően fontos dologból. De én is csak dumálok itt össze-vissza, miközben a könyv címéről kellene mondanom valami értelmeset. Olyan írásokból áll ez a könyv, amelyek így vagy úgy a ricsajtól való eltávolodás jegyében állnak. Mániákus, anakronisztikus monológok, egy olyan ember vallomásai, aki egyre kényelmetlenebbül érzi magát ebben a világban. Nem neki való ez az egész, erre gondol, nem neki készült, nem talál fogást rajta, nem sok köze van hozzá. Mit lehet tenni ilyenkor? Lehet a múltban bolyongani, emlékeket lajstromozni, apró dolgokkal szöszölni. Olyasmivel foglalkozni tehát, ami a lehető legtávolabb van attól, ami van.
KULTer.hu: Beszéd és némaság dinamikája, a csend megszólaltatásának, megszólításának próbái, élményei mozgatják ezt a hol szubjektív érintettségű (és hangvételű), hol esszéisztikus, filozofikus korpuszt. Ez tudatos munka eredménye vagy ösztönösen alakul így a szöveg születése közben?
Ez abból következik, amit fentebb is próbáltam körülírni. Nádas Péter sokszor emlegeti a „néma poétikát”, vagyis egy irodalmi szöveg azon rétegét, ami nincs leírva, mégis benne van. Persze nem ő találta ki. Mestere, Mészöly Miklós is tudta. Ahogy tudták mások is. Engem ez a néma poétika mindig nyugtalanított. Hogy lehet az, hogy nincs benne, mégis benne van? Ez egy misztérium. Nevezhetjük ösztönösnek, hogy ez az, ami elsősorban érdekel egy irodalmi alkotásban.
A saját írásaimat is akkor tartom sikerültnek, amikor érzem bennük ezt a néma poétikát.
Minél erősebb ennek a rétegnek a láthatatlan jelenléte, annál hitelesebb egy szöveg. De ezt nem lehet csak úgy beletenni. Ez valahogy belekerül. Fogalmam sincs, hogyan. „A nincs a legerősebb jelenlét” – írtam egy régi versemben, és bár nagyon nem szeretem magamat idézni, most mégis megteszem, mert ez talán a legpontosabb, bár ez sem magyaráz meg semmit.
KULTer.hu: Hogyan állt össze A csend körei, mi volt a koncepció? Milyen alapon szervezted/szerveztétek kötetbe a szövegeket?
Két-három év írásai kerültek a kötetbe. Messze nem mindegyik. Leginkább azok, amelyekben így vagy úgy, de működik a néma poétika. Néha van olyan érzésem, hogy regényt kéne írnom, de ez az érzés soha nem tartós, mert rá kell jönnöm, hogy nem regényre vagyok kalibrálva. Ezt a könyvet mégis egy sajátos regényként látom, ahogy a korábbi két prózakötetemet is, a Hazát és A hegyi füzetet. Persze, ezek nem regények a szó klasszikus értelmében. Nem tudom, micsodák. Könyvek, talán ez a legpontosabb definíció.
A csend köreiben talán messzebbre merészkedtem, mint a korábbi könyvekben. Személyesebb, ha mondhatom így.
Olyasmiről is szó esik benne, amiről jobb lenne talán hallgatni. De ha hallgatnék, az rosszféle csend lenne, én pedig a jóféle csend felé törekszem.
KULTer.hu: Néhány történetet, emléket több formában, változatban is megírsz. A hegyi füzet prózáiból ismerős szituációkkal találkozhatunk lírába öntve A távolodásban című kötetedben, de hasonlók történnek A csend körei esetében is. A csend felé tartás mint irány (netán program, cél) milyen viszonyban áll az újramondással?
Talán feleslegesen, de úgy érzem, hogy vannak dolgok, amiket újra és újra elő kell vennem. Alapélmények, emlékezetes pillanatok, események, helyszínek. A távolodásban című könyv esetében arról volt szó, hogy prózákat építettem le (vagy át) versekké. És hát egy témám van, bár meg nem tudnám mondani, mi az. Mindig ugyanarról beszélek, mint a legtöbben. Egyvalami foglalkoztat, nyilván autista vagyok. Az íráshoz kell egy csipetnyi autizmus, bár manapság már mindenki autistának számít, akit a „kelleténél” intenzívebben foglalkoztat valami. Ha megnézem a huszonöt évvel ezelőtt írt verseimet, már ugyanezt látom. Van itt valami, ami nem hagy békén. Akkor sem hagyott békén, azóta se hagy. Nem csoda, hogy újra és újra visszatérek hozzá, mint a lódarazsak nyári estéken a kerti lámpához.
KULTer.hu: Szerinted van-e bármiféle rítikus jelleg az újramondásban?
Az irodalomban eleve van valami rítikus jelleg. A művészet nincs meg nélküle. Ahogy egy szentmise az újramondásra épül, a „nagy történet” újramondására, megidézésére, úgy az irodalom is. Persze az baj, ha ez az újramondás unalmas. Egy szentmise esetében sem szerencsés. „Ugyanúgy másképp” – ahogy Mészöly Miklós írja. Ha így van, ha így tud működni, akkor termékeny az újramondás.
KULTer.hu: Mi dönti el, hogy valamit lírában vagy prózában írsz meg? Fontosnak tartod a különbségtételt?
Régebben nem tartottam fontosnak a különbségtételt, ma már talán van valami jelentősége. Ma is írok verseket, csak nagyon lassan, nagyon ritkán. Ezek a versek mintha máshogyan, másféle sűrűséggel, másféle rétegzettséggel szólalnának meg, mint a korábbiak. Hogy mi dönti el, miből lesz vers és miből próza, arról persze fogalmam sincs. A vers esetében a néma poétikának jóval nagyobb szerepe van. A vers szinte mindenről hallgat, szinte mindent elrejt, egy illékony struktúrában lebeg, amiről alig mond szavakkal valamit, de annál többet bíz az olvasóra.
A vers tényleg mágia, nem mondhatok mást. Csak arról beszélhet, amiről nem lehet beszélni.
A próza valamivel több helyet ad a mellébeszélésnek. De engem a prózában is a vers érdekelt mindig, ezért sem vagyok igazi prózaíró.
KULTer.hu: Számodra mi a zene? Aktívan alkotsz, dolgozol zenei és természeti hangokkal is. Továbbá az akusztikai percepció és a zenei művek említése sem idegen az írásaidtól. Szerinted a zene milyen viszonyban áll a csenddel és az irodalommal?
Jó kérdés. Mármint az, hogy számomra mi a zene. Kamaszkorom óta nélkülözhetetlen számomra. Az akkori nagy szorongáshullámok idején a szó szoros értelmében életmentő volt elmerülni például a Cocteau Twins, a The Orb vagy a My Bloody Valentine zeneóceánjában. Nemrég meghallgattam a The Art of Noise The Ambient Collection című lemezét. Ez is az akkori életmentő lemezek közé tartozott. Nem hallgattam egyben legalább huszonöt éve. Különös volt, mert „egy csomagban” megkaptam ismét a serdülőkori szorongás és az azt gyógyító élmény emlékét. Egyben, egymást átjárva, ami egy nehezen megfejthető állapotot eredményezett. Zenehallgatás, séta, talán ez a két legfontosabb menekülési út ma is. És az olvasás, de ez már korántsem olyan meghatározó, mint az előbbi kettő.
Ahhoz képest, hogy milyen fontos volt, viszonylag későn kezdtem aktívan zenélni.
Először a Bajdázó nevű zenekarban, amit néhányan hajlamosak a 2010-es évek egyik meghatározó magyar zenekarának tartani. Szerintem is az volt, mert olyasmiket olvasztott magába a lehető legtermészetesebb módon, mint a folk és az ambient, a magyar népzenei hagyományok és a pszichedelikus zenék. De már a Bajdázó „fénykorában” is éreztem, hogy ez még mindig nem egészen az, amit valójában szeretnék. Ez a valójában lett aztán a horhos, ami egy képlékeny formáció, mert hol egyszemélyes, hol többszemélyes felállásban működik. Most épp egyszerre egyszemélyes és kétszemélyes. Ha őszinte vagyok magamhoz, azt kell mondanom, hogy a zene számomra egy ideje fontosabb, mint az irodalom. Mármint a zenének ez a sajátos formája, amit talán hangtájépítésnek lehetne nevezni.
Ezek repetitív, szándékoltan „unalmas”, lassan építkező hangfolyamok, nem érdekesebbek a cinkék zajongásánál vagy a harkály dobolásánál.
Mondanám, hogy meditatív darabok, de ez is egy olyan terhelt kifejezés, ami azonnal kisiklatná az egész történetet. Nincsenek dalformák, nincs szöveg, legfeljebb talált szöveg-töredékek. Akkor jó, ha olyan, mint egy félálomban eltöltött délután hangfoszlányai, ahogy beszűrődnek a résnyire nyitott ablakon keresztül. Legyen szándékosan jelentéktelen, ne akarjon hatást kelteni, vagy legalábbis ne akarjon látványosabb hatást, mint egy akármilyen zaj. Ebből is látszik, hogy komoly ambícióim vannak. Ha minden klappol, ha szépen zsonganak a loopok, akkor az már majdnem csend. De persze valódi csend soha nem lesz belőle. Az Bach, a gregorián és mondjuk Sainte-Colombe mögött van.
KULTer.hu: A kötetben megjelenik egyfajta hanyatlásnarratíva is a természethez való viszonyulásunkat, így az emberi minőségeket illetően. Ugyanakkor, mintha minden kornak meglenne a maga értékvesztés-élménye, amit az idő olykor részben vagy egészben megcáfol, és a problémák, krízisek (úgy tűnik) mérséklődnek vagy megoldódnak. Hogy éled meg és milyennek tartod napjaink nyomasztó kérdésköreit, veszélyeit, illetve melyeket tartod a legfenyegetőbbnek?
Csak hanyatlásnarratívák vannak, kivéve az üdvtörténet. Minden korszaknak megvolt a maga apokaliptikus olvasata, de ennek a mienknek tényleg minden oka megvan arra, hogy azzal büszkélkedjen: nekünk végre tényleg sikerülni fog. A korábbi korszakokhoz képest ugyanis az a nem elhanyagolható különbség áll fenn, hogy a modern világ a természetet, a lelket és a szellemet is elpusztítja, ez korábban sosem sikerült. Egymást el lehetett pusztítani korábban is, egész kultúrákat is el lehetett pusztítani, népeket is el lehetett törölni a föld színéről, valami azonban mindig megmaradt, az „egész” folytonossága mégsem szakadt meg. Mára mintha épp ez az egész tűnt volna el. A levegő mérgezett, az óceánok mérgezettek, a föld mérgezett. Már a csillagos eget is elvették tőlünk. Nem nyomasztó kérdéskörök vannak, hanem minden nyomasztó. Ezért aztán nincs is legfenyegetőbb, mert minden a legfenyegetőbb. Ezzel a tudattal viszont lehetetlen együtt élni,
így aztán mindenki keres magának valami elfoglaltságot, hogy ne gondoljon folyton a végítéletre.
Én például ilyen zenékkel szöszölök, vagy tölgyfákat nevelgetek a kertben, remélve, hogy még megélik a felnőttkort. De nem remélek már semmit. Legfeljebb gyönyörködöm a hajdani világ mára megmaradt szilánkjaiban.
KULTer.hu: Az Alföld-díjasok estjén a következőket hallhattuk egy válaszodban: „A nagy művek hátországa ugyanaz a csend, a mélyben való hallgatás. Ezek ritka pillanatok, de a költemények révén át lehet lépni abba a csendbe, amelyhez csak közelítünk.” Szerinted miként segítenek ebben a szavak, a költemények? És mi lesz, ha Győrffy Ákos átlép a csendbe?
A költészet vagy a zene egyszerűen visszaadja az emberi méltóságot. Azt a rangot, amely eredendően az ember sajátja. Annak a tudatát, hogy – kissé emelkedetten fogalmazva – mi is a csillagok anyagából vagyunk. „A mindenséggel mérd magad!” – ahogy József Attila írta, biztos emlékszünk rá az iskolai tanévzárókon elhangzott igazgatói beszédekből. De tényleg mi mással, mint a mindenséggel? Amiben az a szép, hogy fogalmunk sincs, mit jelent a mindenség. A mindenségben csend van, reményei szerint ide lép majd át Győrffy Ákos. De akkor már nem lesz neve.
A borítófotót Czimbal Gyula/MTI készítette.
