Tavaly novemberben Pro Cultura Urbis-díjban részesült Palotai Zsolt magyar underground dj, aki a Tilos az Á-ban azért keverte a zenét, mert neki volt a legtöbb. Harminc éves munkásságát tételesen áttekinteni nem volt alkalmunk, de néhány mozzanatát azért felidéztük. Zenéről, az utóbbi időszakban a zenében és a dj pultban, a bulikban bekövetkezett változásokról, és személyes, a zenéhez kapcsolódó élményeiről beszélgettünk. Sajnos Zsolt hirtelen halála miatt, jóváhagyása hiányában az interjút már nem volt lehetőségünk a díjátadóhoz időzítve megjelentetni, de úgy éreztük, hogy fontosak a szavai, az üzenete, hiszen egy egész generáció nőtt fel a zenéin. Az interjú így családja engedélyével jelenik meg.
KULTer.hu: Először is szeretnék gratulálni a frissen elnyert Pro Cultura Urbis-díjhoz. Mi volt az első gondolatod, amikor megtudtad, hogy idén a díjazottak között vagy Rozgonyi-Kulcsár Viktória kulturális menedzser, valamint Papp Gábor Zsigmond Balázs Béla-díjas filmrendező társaságában?
Egyrészt nagyon meglepett, másrészt örülök, hogy egy kultúrdíjat kapok. Megnézve az eddigi díjazottakat, ez egyáltalán nem egy gagyi díj.
Az utóbbi nyolc évben sokszor volt az az érzésem, mintha itt se lettem volna harminc évig, főleg azután, hogy elment a közönségünk fele.
Egy év alatt hatszáz főről lementünk háromszázra, és minden szerdán odajött hozzánk valaki vagy egy egész baráti társaság, hogy ez az utolsó REWIND, elmennek szerte a világba. Mára úgy alakult, hogy csak a Facebook-követőimet tekintve kétharmaduk már nincs itthon. Nagyon furcsa volt, hogy Londonban – ahova az ottani magyarok hívtak – a REWIND-on többen voltak, mint Budapesten. Szóba került, hogy menjünk el játszani azokba a városokba, ahol viszonylag több magyar van (Berlin, Amszterdam, London), de aki a londoni bulit szervezte, a Brexit után távozott Angliából. Ez abbamaradt, azóta sem voltunk, megszűnt a REWIND, bezárt a Corvintető is. Még próbálkoztunk télen egy hónapig, így lett vége. Közönség nélkül nehéz.
KULTer.hu: Karriered során számos változás volt a zeneiparban itthon, sőt, globális szinten is. Nemcsak a zenei fogyasztás színterei alakultak át (bővültek), hanem egyre nagyobb a „zaj”, a kínálat is. Te, aki CD-kre, majd pendrive-okra mentetted a dalokat, s úgy jártál dolgozni, mit gondolsz a jelen zenei trendekről, ahol elég egy pár másodperces rész egy-egy dalból (TikTok), hogy virálissá váljon? Miközben paradox módon – legalábbis ahogy most Amerikában látom –, a bakelit, a CD-k nosztalgikus fellángolása figyelhető meg.
Igen, de ez nagyon vékony szelete a zenének. Úgy látom, hogy 70-80 százaléka a zenéknek meg se jelenik – kint vannak a platformokon, meg se kell venni őket, hanem csak hallgatják őket. Az új világnak ez a része tetszik: nem a birtoklás a fontos, hanem a használat. Nyilván az, hogy nem megveszik az emberek a zenéket vagy a filmeket – mert ez nem csak a zenével történik –, financiálisan nehezebb helyzetbe hozza a zenészeket. A bevétel régóta az élő fellépésből van, nem a zenekészítésből. A legnagyobb változás: muszáj, hogy legyen produceri munka mögötted, mert különben nincs mire hívjanak, de ebből az adódik, hogy
a legtöbb esetben mindenki a saját zenéjét játssza.
Emlékszem, az első ilyen dj a Tilos Rádióban Moby volt a kétezres évek előtt, ’97 vagy ’98 körül – ő volt az első dj, aki egy órát játszott a rádióban, és csak saját zenéket játszott. Megkérdeztem tőle, hogy miért azt játszik, mert ez akkor egyáltalán nem így ment. Azt válaszolta, hogy azért, mert ezeket ismeri a legjobban. Pedig akkoriban nem erről szólt a zenei élet… Mindenki a dj pultban kezdte, és lehet, hogy később írt zenét, de egész más mentalitás, ha a dj pultból kezded a zenélést, mintha egy stúdióból indulsz. Most nagyrészt a stúdióból kerülnek ki az előadóművészek. Régen – például Liszt Ferenc jó előadóművész és zeneszerző is volt – nem mindig egyezett, hogy valaki ugyanolyan minőségben tudja előadni a zenét, mint ahogy megírja.
KULTer.hu: Említetted, hogy más, amikor valaki a pultból indul, és más, amikor a produceri székből. Ezt milyen aspektusokban tudod megragadni?
Szinte sokkolt az az élmény nem olyan régen – hét vagy nyolc éve –, amikor Pécsett játszottam egy orosz dj-vel, Proxyval, és ő laptopról játszott. Élőben, úgy, hogy nem is volt fejhallgatója, és a laptopján nézte a zenét. Nekem sokkoló volt, hogy nem hallgatja a zenét, hanem nézi. Talán az volt benne olyan sokkoló, hogy ez már nem a pultból, a színpadról történik, hanem a közönség részéről is. Nemrég beszélgettem valakivel, ő mondta, hogy
azért nem táncolnak az emberek a bulikban, mert ma nem hallgatják, hanem nézik a zenét.
A szem a legfontosabb és nem a fül. Ez már akkor is kiderült, amikor jöttek a videoklipek: most, ha egy dalhoz nincs klip, akkor az érdektelen. A szemhez kötik a zenét.
KULTer.hu: Vagy ha nincs, akkor készül belőle TikTok-videó, és arra emlékszünk, hogy milyen vizuális tartalom volt mellette és összekötjük az érzést. Vagy gondoljunk egy Super Bowl Half time show-jára, ami egy hatalmas csinnadratta: ott is sokszor nagyobb a „körítés”, mint maga a zenei rész.
Igen, szóval a zenét nem hallgatjuk, hanem nézzük. Vagy nézzük a dj-t. A szem a legfontosabb befogadó, nem a fül. Nagyon furcsa ez a zenével kapcsolatban – szürreális.
A színpadon pedig cirkusz lett: sokkal fontosabb a látvány, mint maga a zene.
Rengeteg pénzt költenek a színpadi megjelenésre, ami lehet, hogy már többe kerül, mint maga az előadóművész. Az igazi ellenállók most azt csinálják, hogy lekapcsolják a fényeket – teljes sötétség, csak a zene –, a mobiltelefonokat elveszik a bejáratnál.
KULTer.hu: Hallottam olyan metál koncertről (Tool), hogy a telefonokat el kellett rakni, és ha rajtakaptak, hogy telefonozol, akkor kikísértek.
Igen, mert az emberek ezzel foglalkoznak, és nem az élménnyel. Csak megörökítenék azt. A zenék ideje is annyira lecsökkent, hogy két percnél hosszabb ma nem nagyon található bizonyos műfajokban. Ezért van az, hogy egy dj-t hallasz negyven percig játszani és negyven perc alatt körülbelül nyolcvan zenéből hallasz húsz másodpercet: nem hallod végig a zenéket, gyorsan kell játszani.
Koncentrálni huzamosabb ideig már nem tudnak az emberek, annyira lecsökkent a figyelem időtartama,
hogy ebből lettek a hat másodperces TikTok-videók. Azt mondják, hogy az emberek ezekben a bulikban nem meghallgatni akarják a zenéket, hanem felidézni. Emlékszem, amikor ennek megváltozott a dinamikája: régebben arra voltak kíváncsiak, hogy az előadóművész mit fog csinálni, most viszont a közönség irányít. Ha nem az van, amiért jönnek, nem azt kapják, akkor ott teljes elutasítás van.
KULTer.hu: Mi terelt a dj-zés irányába?
Magam sem tudom. A Tilos az Á-ban játszottam, amikor kinyitottunk 1989. december 31-én – nyolcan voltunk, és nekem volt a legtöbb zeném. Soha nem gondoltam, hogy színpad közelébe fogok kerülni, de az a három iskola, ahova jártam, kellett ahhoz, amit most csinálok. Zenei általános iskolába jártam, húsz éven keresztül sportoltam – a Testnevelési Főiskolára is jártam –, és amikor ott kellett hagynom a TF-et, mert mindenem megsérült – vállam, térdem –, akkor átkerültem a gyógypedagógiai főiskolára.
Amit csinálok, ahhoz ez a három alapvető: a zene, a sport és a pedagógia.
Az Á-ban egy évig guggolva játszottam a pult alatt, ott volt a lemezjátszó, mértem sört és főztem kávét, közben pedig szolgáltattam a zenét.
KULTer.hu: Mit jelent számodra a zene, s mit adott különböző életszakaszokban?
A zene nagyon pontosan mutatja a mai világot. Nem tudom, mi lett volna velem, ha a Covid alatt nincs a Tilos Rádió – máshol nem tudtam játszani, csak ott. Ha nem lett volna, nem tudom, hogy vészeltem volna át. Egyszer volt egy hasonló élményem, amikor két évig nem volt frekvenciánk, a Fő utcában volt a stúdió – nem volt adás, de a stúdió élt: jöttek be a dj-k, hallgatták az új zenéket, játszottak. A hely vezetője, Csaszi, aki a másodikon vagy az első emeleten lakott, mi pedig a harmadikon, szerzett egy adóvevőt, és a rádióján azt hallgatta, hogy mi mit játszunk: egyszemélyes rádió voltunk.
Amikor visszatértünk az éterbe, a közönség nem értette, hogy mi az, amiket játszunk,
mert azt gondolták, onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk. De közben eltelt két év. Miért nem az van, ami volt? Mi közben haladtunk a korral, és akkortájt jöttek be az elektronikus zenék. Hasonló érzésem van most is, csak ma annyit változott a helyzet, hogy az internet miatt naprakész mindenki. Nekem a zene az életem: amikor megkérdezik miért csinálom még most is, és hogy milyen jó kis bulik voltak tíz évvel ezelőtt vagy korábban, azt mondom, hogy az első pár évben, ’89-92-ben már sejtettük, hogy ennél jobb nem lesz. Hagytuk volna abba, mert ennél jobb nem lesz? Nekünk a rádió az életünk. Mondjál bármit, ami két évig nincs, szünetel, és ennek ellenére van? Képzeld el, hogy a Magyar Narancs bezárt volna két évre, vagy bármelyik folyóirat, és még mindig lenne… Nem nagyon tudsz ilyet mondani, ami több mint harminc éven keresztül működik. A Tilos Rádiónak a legnagyobb erénye, hogy van. Nem az, hogy milyen, hanem hogy létezik.
Nem sok dolog van a kultúrában ma, ami non stop működik.
Furcsa volt látni a Woodstock ’99-ben, hogy mennyire pontosan mutatta meg a zene, hogy mi következik. Hatvan évvel ezelőtt mi volt a zene mögött az üzenet? Love, peace, unity. Harminc évre rá milyen zene volt? A new metal, Rage Against the Machine és a többi zenekar. Mi volt mögötte az üzenet? Csak a düh, a rombolás és a pusztítás. Gyakorlatilag az utolsó nap felgyújtották az egész fesztivált és összetörtek mindent. Mi lett a zenéből harminc év alatt? Viszont mennyire pontosan mutatta, hogy mi a helyzet! Ez volt az évezredből az utolsó év, aztán ledőltek a falak és mára gyakorlatilag elpusztítottuk a civilizációnkat. A pusztítás, a rombolás és a düh… 1999.
KULTer.hu: A Covid után azt hitte volna az ember, hogy a nagy közösségi események, az élő koncertek, bármilyen élőzene háttérbe szorul, de például Amerikában a Taylor Swift-mánia pontosan megmutatja, hogy hogyan idézi egy-egy koncert a meccsek hangulatát: az emberek tódulnak a stadionokba egy gigasztár koncertjére. Számomra a Taylor Swift-jelenség azt jelenti, hogy miképpen tud közösség kialakulni: a rajongók együtt kódfejtenek, és olyan szintű tartozni valahová-érzést ad nekik, ami fontos feladata lehetne vagy lenne a zenének.
Régóta mondom, hogy mindig csak egy van. Azért alakulhatott így – ha végiggondolod –, mert
mindenki ugyanazt hallgatja, mindenki ugyanazt olvassa, mindenki ugyanúgy néz ki,
ezért tömegpszichózis az egész. Amikor Adele nagylemeze megjelent – nem a mostani, hanem az előző –, az eladási listák szerint több lemezt adott el, mint a következő kétszáz együttvéve. Mindig csak egy van… Pedig régen is voltak gigasztárok: Michael Jackson, Rolling Stones stb. De volt mellettük hely. Ma nincs mellettük hely. A legnagyobb mindent visz. Itthon ugyanez van most: van egy ember, aki három napon keresztül megtölti a legnagyobb stadiont.
KULTer.hu: Fel tudsz idézni olyan emléket, melyre szívesen gondolsz vissza a lemezlovaskodással kapcsolatban?
Ha engem kérdeznek az emberek, hogy minek tartom magam: leginkább médiumnak. Nem dj vagyok, sem művész, hanem médium. Rajtam keresztül folyik át a jelen és a valóság, a személyiségemen keresztül. Nem sokszor történt ilyen velem, de volt három-négy alkalom, amiről tudom, hogy akkor ott azt nem én csináltam, hanem átfolyt rajtam a valóság. Például 2001. szeptember 11-én bementem a rádióba, úgy, hogy nem volt rádióműsorom – csak valakinek a műsorába. Volt egy fiú, aki elment 2 hónappal előtte, és betelefonált New Yorkból. Másfél órát játszottam, az utolsó egyet felvettük. Végeztem, hazamentem, és hallottam, hogy valami baj van: bekapcsoltam a tévét, és láttam a második repülőt a toronyba csapódni. Majd elfelejtettem, hogy a rádióban játszottam előtte. A következő héten a kezembe került a minidisc, amire fölvettem az adást. Meghallgattam a playlistet, hogy miket játszottam.
Most is borzongás, mert lejátszottam az egész történetet: hogy mi következik. Az első becsapódás előtt negyedórával hagytam abba.
A kulcslemez a Massive Attack Karmacomája volt, de nem az eredetit, hanem egy olasz zenekar remixét játszottam, akiket úgy hívnak, hogy Almamegretta. Alma, az apple, a Big Apple pedig New York. És fontos, hogy ezt Magyarországon magyarként csináltam, és nem bárhol máshol a világban, mert szerintem ez csak itt adja ki a teljes történetet. Még a hely is megvolt, hogy hol lesz a „massive attack”. Minden zene, amit játszottam akkor, kapcsolódott a történéshez. Ez nemcsak velem fordult elő, hanem az egyik legjobb barátommal, Bertranddal, a Noir Désir énekesével is Franciaországban: nem csináltak három évig lemezt, előtte egy évvel felvettek egy albumot, ami szeptember 11-én jelent meg. Az egyik zenéje erről a napról szól: Le Grand Incendie. A nagy tűz – megénekli, hogy ég Babilon, ég New York. A borítót egy magyar képzőművész barátunk készítette – Aatoth Franyo –, amit megnézve szintén erről a napról szól.
Őt utána Nostradamusnak hívták, mert megjósolta azt a napot.
Sokszor beszélgettem vele arról, miért velünk történt meg ez. Egy öreg zeneszerző barátom erre azt mondta, hogy Zsolt, te azzal foglalkozol, ami most van, a pillanattal, a jelennel – neked kell tudnod. Ki, ha nem te? Ki, ha nem Bertrand? És utána rakod össze az egészet, mert amikor csinálod, nincs fogalmad róla. Ezt nem is én csináltam, nem tudatos volt. Ne is kérdezd, hogy miért ezeket a lemezeket vittem magammal aznap a rádióba.
Képek forrása: Pro Cultura Urbis Közalapítvány
