A 18. században játszódó A fattyúban Mads Mikkelsen veteránként a király földjéből, azaz a közös javakból kéri jussát, ám a terméketlen lápot előtte még senki sem tudta megművelni – hiszen az termést csak annak tud hozni, aki szellemében, lelkében és testében is a kemény, kietlen, vad talajhoz tartozik.
A föld toposza gyakran válik a skandináv filmek – melyekhez Izlandot is hozzávehetjük – egyik fő témájává: a zord, időjárási viszontagságoknak kitett vidék természetrajza leginkább egy-egy protagonista belső és külső küzdelmekkel teletűzdelt drámájának táptalajává válik. Ezen a tájékon döntően hideg mérsékelt éghajlat uralkodik, melyet az északi régiókban a tundra, délen a kontinentális egészít ki, így hiába vannak nagy kiterjedésű zöld területek, azok leginkább csak legelőként hasznosíthatóak, mindössze pár százalékuk termő.
Nem véletlen, hogy az északi filmekhez olyan műfajok tartoznak, mint a thriller, a krimi vagy a kosztümös film.
Mindegyik integrálja és a narratíva szerves részévé, átvitt értelemben sokszor „cselekvő szereplővé” teszi a környezetet, melyhez egységes hangulat- és érzetrendszert társítunk.
A krimik és thrillerek sötét tónusúak, legtöbbször télen játszódnak, meghatározóak lehetnek a vallási vagy okkult szimbólumok, míg karaktereikhez a magány, a makacs természet tartozik, míg
a történetet belengő ismeretlen, a titkok misztériuma analóg a zabolázatlan, szeszélyes, betörhetetlen természettel.
Legutóbb az izlandi Isten földjében egy valóság és illúzió határmezsgyéjén tántorgó misszionárius pap megpróbáltatásaihoz biztosított zord hátteret a tűz és a jég szigete, de a folklórból merítő Bárányban, vagy A homok alattban, illetve olyan korábbi klasszikusokban, mint a Hódító Pelle, vagy az 1955-ös Ige is fontossá válik szereplő és a környezet viszonya.
Ide csatlakozik a többnyire forgatókönyvíróként tevékenykedő Nikolaj Arcel rendezői visszatérése is (legutóbbi munkája egy kétes Stephen King-adaptáció, A Setét Torony volt 2017-ben), mely
egy letelepedéssel próbálkozó konok veterán mellett az eddig megművelhetetlen szent földet helyezi a középpontba,
ami felett a hatalmat csakis önmagáért óhajtó Frederik De Schinkel (Simon Bennebjerg) uralkodik. A szinte nincstelen Ludvig Kahlen (Mads Mikkelsen) – aki egy valós történelmi személy – a király intelmétől vezérelve kolóniát akar alapítani, amiért cserébe nemesi címet kér, ám a kegyetlen nagyúr saját tulajdonaként tekint a lápra, ezért minden eszközével ellehetetleníti a munkáját.
Az egyre durvább, egyenlőtlen küzdelemben Ludvig tudta nélkül két szökött jobbágyot alkalmaz,
törvénytelenül vonja be az erdőben élő romákat, miközben az eredetileg De Schinkel mellé szánt Edel (Kristine Kujath Thorp) szemet vet a nyers férfira, akit – akarata ellenére – egyre erősebb érzelmi kötelék fűz a körülötte formálódó közösséghez.
A klasszikus kosztümös filmhez dukáló alapkonfliktusok (kisember és a nagyúr szembenállása, lehetetlennek tűnő szerelem, a társadalmi pozíciójából kitörő főhős) mellett A fattyú skandináv westernként is értelmezhető. A magányos, kőbe vésett elvekkel, erkölcsi kódokkal és küldetéstudattal rendelkező központi karakter új földön próbál szerencsét.
A hegemón civilizáció (De Schinkel) csap össze az öntörvényű vadonnal (Kahlen),
mely bináris oppozícióban az előbbihez a tékozlás és a züllöttség, míg utóbbihoz a kétkezi, kemény munka és a sziklaszilárd morál tartozik. Az alapvetések persze újraíródnak a cselekmény előrehaladtával: Ludvignak az aktuális helyzethez alkalmazkodva kell jellemét más perspektívába helyező döntéseket hoznia, hogy életben tartsa a kolónia alapításának reményét. A 25 évnyi katonaság közben elfojtott érzelmek egyre többször kerítik hatalmukba, majd a történet végére inkább a szívére, mintsem az eszére hallgat – amiért többször is hatalmas árat kell fizetnie.
A protagonista ugyanazt az utat járja be, mint a terméketlen föld: kezdetben zordnak, kellemetlennek és betörhetetlennek tűnik, ám idővel kiderül, hogy minden megközelítés és bánásmód kérdése. Ludvig eddig hullákat termelő emberi erőforrásként működött, ezen változtat Anmai Mus (Melina Hagberg) és Ann (Amanda Collin), akik
életében először nem fattyúként, eldobható használati tárgyként, hanem családtagként kezelik.
Ugyanígy a talajhoz is csak a megfelelő eszközt kell megtalálni, azaz olyan növényt kell ültetni, amit képes befogadni, ami elég erős és kitartó ahhoz, hogy gyökeret ereszthessen a király földjében.
Mads Mikkelsen küllemében is tökéletes választás a szerepre:
érdes, barázdákkal teli, megviselt arcán bontakozik ki a cselekmény.
Durva vonásai azzal a láppal azonosak, melyhez először vér, dér, tűz és jég tapad, hogy arra később kőházak épüljenek, krumpliföldek hozzák a termést és generációk találjanak menedéket és a jövőt biztosító megélhetést. Ezt ellenpontozza a már-már karikaturisztikus tekintély- és hatalommániás nagyurat kiválóan játszó Simon Bennebjerg, aki mindent erőből, sokszor a racionalitást zavaróan nélkülözve hoz kardinális döntéseket. Akihez a fényűző lakomák, kegyetlen kínzások, a szabályosra nyírt zöld pázsit és a hivalkodó palota tartozik – fedezet vagy egyetemes érvény nélkül.
Arcel következetesen vezet végig Ludvig jellemfejlődésén, a settinghez tartozó vizuális világ és a kosztümök hitelesek, a dramaturgia is a helyén van. Leszámítva az utolsó negyedórát, mely az addig felépített vázhoz told további jeleneteket, melyek nemcsak idegenek a dráma addigi jellegétől, de keserű, rossz értelemben vett hollywoodi hatást keltenek. Mintha lett volna egy minden szempontból kerek sztori, amihez hozzátapasztották a giccses, legtöbbször a befogadóra hagyott „mi lesz a szereplők sorsa?” részt.
Nincs szükség az időugrásra és főleg a végső szekvenciára, ami tömény, szirupos utóízt hagy a néző szájában,
és nem utolsó sorban még logikai problémáktól sem mentes (hogyan találja meg a főszereplő az általa keresett hintót?).
Ez persze inkább az adaptált regény hibája lehet – az Ida Jessen által jegyzett Kaptajnen og Ann Barbara egyelőre nem jelent meg angolul –, viszont a rendező és a forgatókönyvíró rendelkezik azzal a hatalommal, hogy formálja az inspirációt adó alapanyagot. A fattyú befejezése nem hagy teret a képzeletnek, nem ösztönöz az események egyéni továbbgondolására, holott van miről beszélni.
Ludvig története ugyan az 1700-as években játszódik, számos olyan aspektusa van, ami 2024-ben is aktuálissá teszi,
legyen az a családi kötelék sokszínűsége, a szilárd erkölcshöz való ragaszkodás, a röghöz kötöttség, a hatalom és a kisember viszonya, vagy a racionalitás és az érzelmi dimenziók közötti választás kérdéskörei. A zárlat nem rombolja le mindazt, amit Arcel addig felépített, de kétségtelenül rontja az egyébként szinte minden elemében erős összképet, így A fattyúra inkább úgy fogunk emlékezni, mint egy újabb minőségi dán filmre, ami fájóan tovább tartott, mint kellett volna.
A fattyú (Bastarden), 2023. Rendezte: Nikolaj Arcel. Írta: Ida Jessen regénye alapján Nikolaj Arcel, Anders Thomas Jensen. Szereplők: Mads Mikkelsen, Amanda Collin, Simon Bennebjerg, Kristine Kujath Thorp, Melina Hagberg, Gustav Lindh. Forgalmazza: Vertigo Média.
A fattyú a Magyar Filmadatbázison.
