Hlynur Pálmason harmadik nagyjátékfilmje mozgó képeslap: kiváló kompozíciókon keresztül sejlik fel a kegyetlen, vadságában gyönyörű izlandi táj, ám Lucas története megragad az esztétikai dimenziónál, míg a tartalomért felelős A6-os lap másik oldalát nagyrészt üresen hagyja.
Van valami végtelenül szorongató abban, ha az ember egy olyan, pár száz kilométer átmérőjű szigetre merészkedik templomot építeni és terjeszteni az igét, ahol sem a nyelvet, sem az embereket, sőt – mint rövidesen kiderül – önmagát és a határait sem igazán ismeri. Egyedül vagy az átázott sátradban, rideg emberek kezébe adtad a sorsod és a végeláthatatlan, lakatlan, szeszélyes időjárásnak kitett környezetben kínkeservesen kapaszkodsz a keresztbe.
De a hited és ezzel párhuzamosan fizikai és mentális állapotod napról-napra gyengül.
Megéri „megváltani” ezt a világot, és ha igen, az ezzel járó fedezetet miért pont neked kell megfizetni?
A 2019-es, Oscarra nevezett A legfehérebb nappal Hylnur Pálmáson már feltette magát az európai film térképére, három évvel később pedig a dán misszionárius szent küldetéséről szóló, a cannes-i fesztivál „Un Certain Regard” szekciójában debütáló Isten földjével tért vissza,
amelyhez a szigeten talált, egy dán pap által a 19. században készített fényképek adtak ihletet.
Legalábbis a film szerint, hiszen ha fenn is maradtak ilyen felvételek, az átfedés a valósággal csak a véletlen műve. A fiatal Lucas (Elliott Crosset Hove) egy szál tolmáccsal (Hilmar Guðjónsson) érkezik meg a festői, nagyrészt lakatlan vidékre, ahol megismeri a dánul alig beszélő, barátságtalan Ragnart (Ingvar Sigurdsson), illetve társait. Az erőltetett menet végén Carl (Jacob Lohmann) és két lánya Anna (Vic Carmen Sonne) és Ida (Ida Mekkín Hlynsdóttir) várja a csoportot, akikkel Lucas hamar megtalálja a közös hangot. Viszont fokozatosan feltöredező elméje,
valláshoz fűződő viszonya és a helyiektől eltérő kulturális, morális minták miatt egyre több kimondatlan konfliktust generál,
mely végzetes következményekkel jár saját, mind Ragnar, mind az ott élő család sorsára.
Az Isten földje gyakorlatilag két, nagyjából azonos hosszúságú részre osztható: a film első fele a tervezett templom helyéhez vezető, megpróbáltatásokkal teletűzdelt útról, míg az utolsó 60-70 perc a kápolna megépítéséről, a pap körül alakuló interperszonális viszonyrendszerről, továbbá a közeggel folytatott, először indirekt, majd direkt hadakozásról szól, szerepekről, hatalomról, értékekről. Az izlandi származású, de Koppenhágában élő rendező a vértől és verejtéktől átitatott road movie-t ötvözi a mikroközösségen belüli, elfojtott konfliktusokat boncolgató, apró gesztusokra és az elkerülhetetetlenül tragédiába torkolló, kimondatlan ellentétek felfakadására építő drámával. Ebben a kegyetlen, kietlen közegben központi szerepet tölt be az idő és annak formai, valamint narratív leképeződése: már A legfehérebb nap is nap- és évszakváltakozások mellett láttatja Ingimundur házát,
az Isten földje pontosan ugyanezzel az eljárással érzékelteti azt, ahogy akár az emberi, akár az állati tetem eggyé válik a természettel.
A vágások között eltelt periódusok az Isten földjében még inkább hangsúlyossá válnak: míg a sértett özvegy háza épül (ablakok kerülnek rá, bútorok kerülnek bele), addig a dán lelkész történetében mutatott élettelen testek lebomlanak. Míg Ingimundur története az elfogadásról és – valamilyen szintű – jellemfejlődésről szól, addig Lucas sorsa a regresszióról, az erkölcsi és etikai romlásról.
Nem ez az egyetlen aspektus, amely ugyanazon értelmezési keretbe illeszthető: Hylnur Pálmason ezúttal is a tőle megszokott szerzői kézjeggyel nyúl egy teljesen kitalált, történelmi kontextusban kibontakozó (Izland 1397-től egészen 1944-ig Dánia fennhatósága alá tartozott) archaikus történethez.
Az Isten földje mind motívumaiban, mind tempójában, sőt a narratíva szerkezetét vizsgálva ugyanabból az eszköztárból merít:
távolságtartó, objektív képek, Jancsó Miklósra hajazó hosszú beállítások, komótos körpanorámák, naturalista kompozíciók, hónapokat másodpercekbe sűrítő időugrások, nyugtalanító vonósok, visszatérő színészek (mind a rendező lánya, mind a főszereplő), groteszk mesék (előbbiben elképzelt, horrorisztikus sírrablás, míg utóbbiban angolnákról szóló, átvitt értelmű történet), építkezés szimbóluma (új otthon vs. Isten háza).
Mégis, A legfehérebb nap a felsorolt elemek mellett leginkább a háttérben fokozatosan kibomló suspense miatt jobban működik.
Az ólomléptekkel haladó, elfojtott sérelmek súlya alatt összeroppanó özvegy először képtelen szembenézni elhunyt feleségének titkával. A jól adagolt, feloldhatatlan belső konfliktus egyre inkább átveszi az irányítást, így jelenetről-jelenetre várjuk, hogy mikor kerül sor a konfrontációra, mikor pattan el az a húr, melyet tudatosan, mindig csak egy picit húznak szorosabbra.
Az Isten földje is ugyanerre vállalkozik, ám „elődjével” ellentétben már az első órában elbukik: kétségtelen esztétikai minősége, képzőművészetből hozott szépérzéke mellett mire eljut a szinopszisban olvasott főszálig, addigra a tájleírások között magára hagyott befogadót már rég elvesztette.
Pálmason rendezésének első felét egyszerűen nem töltötték fel kellő mennyiségű és minőségű tartalommal.
A narratíva a film második felére koncentrálódik, de abban is erős hézagokat hagy (gondoljunk akár a szerelmi szálra, vagy a Ragnarral alakuló ellentétre), így a pap lelki világához, küldetéséhez való viszonyához, önmagához és a körülötte lévő ismeretlen, „vad” emberekkel fűződő kapcsolatához a néző csak részben fér hozzá.
Hiába válnak fajsúlyossá a Lucas és az izlandi közeg közötti értékoppozíciók, abban csak rövidebb periódusokig lehet elmerülni, így a katartikusnak szánt zárószekvencia nem váltja ki a kívánt hatást, mivel
a dramaturgia vázát ingoványos, esőtől szétmálló, képlékeny talajra építették.
Pedig lett volna mit bontogatni: Lucas hozzáállása küldetéséhez már a nulladik kilométerkőnél nem az alázatos szolgálatból, hanem a felsőbbrendű okításból indul ki, hiszen felettese az indulás előtt közli vele: az „apostolok arra születtek, hogy a magányos emberek e szánalmasan nyomorult nyájának prédikáljanak”. Lucas igazi, végső „tragédiája” az az éncentrikus szemlélet, melyet a természet – amiben az elemek egymáshoz hangolt struktúrákban dolgoznak a túlélésért és a fenntarthatóságért – egyszerűen kivet magából: egy idő után már kérdésekre sem hajlandó válaszolni (főleg Ragnarnak), csak a nőt és ezzel saját jólétét látja maga előtt, morális iránytűjét pedig valahol elvesztette a mind fizikálisan, mind mentálisan megterhelő út közben.
Az alkotóelemek szintjén az Isten földjében megvolt a potenciál: az egyedi vízió, a lélegzetelállító környezet és a kiváló motívumok mind adottak voltak, ám az idén számos, hasonló kategóriában (és témakörben) induló európai mozikhoz (pl. Nyolc hegy, Alcarrás) és az izlandi alkotó előző munkáihoz nem ér fel sem karakterépítésben, sem atmoszférateremtésben.
Maria von Hausswolff gyönyörű, meditatív képei között elveszik a jelentés,
a tényleges téttel bíró, izgalmas kérdéseket feltevő második felvonás pedig előkészítetlen, túl rövid és zavaros ahhoz, hogy maradandó, esztétikai dimenzión túlmutató élménnyé formálódjon. Ezt jelzi az is, hogy Izlandot 2019 után (amikor A legfehérebb napnak minimum a shortlistig kellett volna jutnia) ezúttal nem ő, hanem Guðmundur Arnar Guðmundsson Csodálatos teremtmények című coming of age drámája képviseli, mely valós eséllyel pályázhat a tűz és jég szigetének második aranyszobrára (az elsőt Hildur Guðnadóttir nyerte a Joker zenéjéért).
Isten földje (Vanskabte Land), 2022. Írta és rendezte: Hlynur Pálmason. Szereplők: Elliott Crosset Hove, Ingvar Sigurdsson, Vic Carmen Sonne, Jacob Lohmann, Hilmar Guðjónsson, Ida Mekkín Hlynsdóttir. Forgalmazza: Vertigo Média.
Az Isten földje a Magyar Filmadatbázison.
