Földényi F. László legújabb kötetét kézbe véve számos izgalmas kérdéssel szembesülhetünk, amelyekre (szerencsére) nem feltétlenül kapunk egyértelmű válaszokat. Ilyen bizonytalanságot kelt többek között a műfaj megállapítása, a címbe emelt központi motívum, a guillotine árnyékának hosszúsága, valamint a képzettársítások mentén szerveződő szerkezet egyszerre érdekfeszítő és irritáló volta.
A műfajiság kérdését mintha a szöveg maga is igyekezné problematizálni, a szerzői előszóban ugyanis ezt olvashatjuk: „[h]a nem lennének annyira foglaltak a műfaji megjelölések, akár még regénynek is mondanám” (11.). Bár az alapos tényanyaggal dolgozó fejezetek összessége valóban nem felel meg a regény műfaji követelményeinek,
a képzettársítások egyedisége és a fogalmazásmód gördülékenysége a szépirodalmi stílusréteghez közelítik a szöveget.
A szaktudományos téma olvasmányos stílusban való feldolgozása, valamint a szubjektív szemléletmód érvényesülése miatt azonban végső soron talán leginkább az esszé kategóriájába sorolhatjuk a kötet fejezeteit.
A regényszerű esszékötet pontosan kijelöli az idő- és térbeli kereteket, amelyek között – meglehetősen szabadon – mozog majd: Párizsban járunk, 1797 és 1897 között. Az első fejezet a guillotine motívuma köré szerveződik, ehhez kapcsolódnak a kulcsgondolatok: az elgépiesedés, a töredezettségélmény és az Én határainak kérdései. A szerző egyedi módon közelít a témájához: Ingres Barbara Bansi című képének leírásával indít, melynek során a festő és a modell kapcsolatát a keletkezési körülményekre vonatkozó adatok mellett a saját fantáziájával egészíti ki.
Ez kétségtelenül olvasmányossá teszi a szöveget, néhány mondat azonban már inkább a sztereotip elvárásokra épülő fanfiction irányába mutat:
„[k]izárt, hogy a fiú ne lett volna fülig szerelmes a nála mind emberileg, mind szakmailag tapasztaltabb lányba”, „[m]ár az öltözete is izgatóan hatott rá” (18.).
A képzőművészeti alkotások azonban legtöbbször termékenyen kapcsolódnak össze az irodalommal: a töredezettségélmény köré épülő második fejezetben például a szerző Degas Place de la Concorde című festménye által vezeti fel a figyelem szórtságának és rendezetlenségének témáját.
A képen látható alakok ugyanis saját belső világuk foglyai,
pillantásuk a flâneuréhez (’városi kószáló, csatangoló’) hasonlóan egyszerre céltudatos és szétszórt. Földényi ezt a modern drámával és Flaubert Érzelmek iskolája című regényével vonja párhuzamba, mivel a szereplők sorsát mindkét esetben a távlatok hiánya határozza meg. Az izgalmas gondolatfutamok befogadását azonban nehezíti, hogy a kötetben helyet kapó reprodukciókon nem minden esetben vehetők ki azok a részletek, amelyeknek a leírás nagy jelentőséget tulajdonít.
Bár a könyvet kétségtelenül átszövi a különböző területek iránti nyitottság, a guillotine és az „agyatlanítás” összekapcsolása, illetve a modernitás hanyatlásként való értékelése bizonyos szempontból mégis egyoldalú szemléletet tükröz. Nagyban épít ugyanis arra a széles körben elterjedt nézetre, amely szerint valójában nem a kivégzésekkel van a probléma, hanem azok módjával – hiszen míg a középkori kínzóeszközök alkalmazásának vagy az ősi emberáldozatoknak valamiféle szakrális jelentőségük volt, a guillotine alkalmazása pusztán a „jog maradéktalan – vagy parttalan – érvényesítése” (51.). Az idézett gondolatok bár Baudelaire írásaira építenek,
a könyv egészét áthatja a modern társadalmi berendezkedés kritikája,
ami leginkább annak praktikusságára és személytelenségére vonatkozik. A szerző a legtöbb esetben következetesen és logikusan képviseli ezt a bíráló álláspontot, egyszersmind felforgató eszmefuttatásokhoz vezeti el az olvasót, mint például a hóhér és az elítélt közti fizikai érintkezés kérdéséhez: „[a]z elítélt számára pedig közönyös, hogy ki működteti a vérpadot. […] Az általános jogot, a láthatatlan, absztrakt törvényt testesíti meg” (52–53.).
A negatív aspektusok hangsúlyozása a harmadik, városrendezésre fókuszáló fejezetben is tetten érhető. Párizs radikális átépítése ugyanis az emberek mentalitására is hatással volt,
a múlttól való megfosztottság érzése például nosztalgiaként manifesztálódott.
Ami az átépítéssel járó előnyöket illeti, a szerző ezeket ismét a negatív módon megjelenített és személytelen praktikum hatáskörébe sorolja, szubjektív elemekre szűkítve ezáltal egy komplex témát. Jó példa erre a sugárutak guillotine-hoz való hasonlítása és a városban élők feltételezett tudattalanjára történő hivatkozás: „A múlt pedig észrevétlenül beépült a szervezetbe, hogy a legváratlanabb pillanatokban ismét jelentkezzen, emlékként, nosztalgiaként […] hiányérzetként. Vagy akár csömörként, ami erőt vesz az emberen, ha az kimerülten sétál az egyforma homlokzatú, hasonló méretű bérpalotákkal szegélyezett, véget nem érő sugárutakon, amelyek olyan nyílegyenesek, mint a guillotine bárdjának útja” (202.).
A guillotine hosszú árnyékában artikulálódó álláspont és a felvonultatott kijelentések a kötet tágabb kontextusát tekintve lehetnek problematikusak, hiszen azok köre, akiknek lehetőségük van a városban történő „céltalan” kószálásra, a festmények és fotográfiák tüzetes vizsgálatára, illetve az irodalmi művekben való elmerülésre, éppen a modernitás korszakában bekövetkezett változásoknak köszönhetően szélesedett ki. Az pedig, hogy
a szerző nemegyszer összemossa a művészek magánéleti válságait a közérzet és a gondolkodásmód változásaival,
félrevezető képet ad(hat) az események súlyosságáról.
Mindezek fényében talán mégsem túlzás a szöveget regényként olvasni, amely egy „sosemvolt” világ iránt próbál nosztalgiát ébreszteni bennünk. Ezt azonban olyan eszközökkel teszi – briliáns és széles körű műveltséget tükröző asszociációk, különböző diszciplínák szinte észrevétlen összekapcsolása, magával ragadó stílus –, hogy lehetetlen tartósan bosszankodni miatta.
Földényi F. László: A guillotine hosszú árnyéka. Párizsi életképek a 19. századból, Jelenkor, Budapest, 2023.
A borítófotót Valuska Gábor készítette.
