Számomra 2023 nem az az év volt, amelyet egy-két, a mezőnyből megcáfolhatatlan fölénnyel kiemelkedő remekmű tesz emlékezetessé – viszont jó néhány olyan könyv elolvasására volt lehetőségem, amelyeket valamilyen szempontból izgalmasnak, elgondolkodtatónak, kellemesen nyugtalanítónak vagy épp felfrissítően újszerűnek találtam. A mezőny kiegyenlítettsége miatt a korábbi toplistákhoz képest idén nehezebb dolgom volt a rangsorolásnál, és szívesen kibővítettem volna még néhány címmel. Na de lássuk, hogy a megadott keretek között mire jutottam (a szokásos mentegetőzést a lista elkerülhetetlenül szubjektív voltáról pedig csak képzeljük ide).
+1. Földényi F. László: A guillotine hosszú árnyéka (Jelenkor)
Máris csalok. Mivel az értekező prózának idén nem jutott külön toplista, a sajátomat kiegészítem egy esszékötettel is. „távoli visszhangok egyberingnak / valami titkos és mély egység tengerén” – ez a Baudelaire-idézet az egyik vezérfonala Földényi F. László könyvének, melynek gondolatmenetét a Correspondances egyberingó hangjaihoz hasonló kapcsolódások, egybeesések, váratlan találkozások alakítják. A kiindulópontot az 1789-es forradalom új, „demokratikus”, származástól függetlenül mindenkire egyforma gyorsasággal lesújtó kivégzőeszköze, a guillotine jelenti. A guillotine hosszú árnyéka azt követi nyomon, hogy
a (le)metszés mint egyfajta gondolkodási alakzat hogyan határozza meg a következő évszázad kulturális, művészeti irányzatait, technológiai újításait:
legyen szó a pillanatot az időből kihasító dagerrotípiáról, a „vegyes tények” rovat eredeti közegükből kiragadott szenzációs híreiről, a régi Párizs középkori negyedeit sugárutakkal szétdaraboló Haussmann báró városrendezési intézkedéseiről, vagy a Chat Noir kabaré épületének eklektikájáról. Mivel, mint Walter Benjamintól tudjuk, Párizs a „19. század fővárosa”, a városhoz kapcsolódó történetek segítségével Földényi magáról a modernitás születéséről, az idő – és ezzel együtt az Én – újszerű, töredékes tapasztalatának megjelenéséről elmélkedik.
Mindehhez ezernyi szemléletes példát használ Baudelaire, Flaubert, Balzac és természetesen Benjamin írásaitól kezdve Ingres és Degas festményein keresztül Nadar felvételéig.
Szerencsésebb lett volna, ha az aprólékos, sokszor rejtőzködő részletekre koncentráló fénykép- és festményelemzések mellé igényesebben kivitelezett reprodukciók kerülnek a kötetbe, de a könyvkiadás jelenlegi költségei mellett ez valószínűleg már éppolyan túlzott elvárás, mint az „igazi nagy érzések” 19. századi hiányát felpanaszló Altamira grófé a Vörös és feketében.
10. Szécsi Noémi: Rohadt állatok (Magvető)
A megalomán Hörcsög és az őt finnyáskodó értelmiségiként kiszolgáló Vakond először a 2002-es Finnugor vámpír lapjain tűntek fel. Szécsi Noémi később is visszatért egy-egy írás erejéig a Biokertet irányító pároshoz (előbbi épp annyira bio, mint amennyire egy akkumulátorgyár környezetbarát), és most ezeket a novellákat gyűjtötte egybe a Rohadt állatokban. Nem tudni, hogy időközben kicsiny hazánk kezdett-e még jobban hasonlítani a fiktív kisemlősök otthonára vagy fordítva, de bajlódásuk a szaporodni képtelen földikutya-nőstényekkel és a permetlé okozta egészségügyi problémákkal aktuálisabbnak tűnik, mint valaha.
Ezek a szatirikus állatmesék felforgató módon viszonyulnak a fabulahagyományhoz.
Akárcsak La Fontaine és Ezópusz hősei, Szécsi szereplői is jellegzetes emberi tulajdonságokat testesítenek meg, ugyanakkor hangsúlyosan megőrzik állat voltukat: csak a túlélési ösztön hajtja őket, biológiai programozottságuknak megfelelően gátlások nélkül szaporodnak, esznek, isznak és ölnek. Persze kérdés, hogy ez a fesztelenség tényleg megkülönbözteti-e őket az emberektől… A magyar rögvalóság és etológia nyelvének találkozása az év legszórakoztatóbb könyvét eredményezi – nyelvi humora miatt a Rohadt állatok ráadásul akkor is rohadt vicces marad, ha a NER kontextusától elvonatkoztatva olvassuk.
9. Tóth Kinga: Annamaria sings/singt/énekel (Prae–Modem)
Az Annamaria sings/singt/énekel a szerző korábbi projektjeihez hasonlóan nem egy szimpla verseskötet, hanem egy intermediális művészeti album, melyben az angol, német és magyar nyelven közzétett szövegek befogadási lehetőségeit az alkotóról és/vagy általa készített fotók, grafikák, QR-kóddal beolvasható hanginstallációk és performansz-videók tágítják ki.
A kötetkoncepció szerint Annamaria egy apáca: dalai többek között a katolikus liturgia elemeiből építkeznek,
és a köréjük létrehozott vizuális világ is a Mária-ábrázolások képi hagyományából táplálkozik. Ez a hagyománykezelés lehet felforgató, élhet meghökkentő gondolattársításokkal (lásd a spárgacsomóra rátekert rózsafűzér fotóját), mégis mindvégig tiszteletteljes marad. Sőt a ceredi katolikus gyülekezet tagjaival közösen készített performansz arra mutat példát, hogy ezek a művészeti kísérletek akár a hitéletbe is visszaforgathatóak. A költemények szerveződése viszont nemcsak az ima, de a ráolvasás beszédműfaját, és ezzel a természeti népek rítusait, animisztikus gondolkodásmódját is felidézi, mint ahogy a versbeszélő is a természeti közeg részeként tekint magára („gombafonalak / beszélnek át az arcunkon”). Remek kritikájában Szirmai Panni nem véletlenül értelmezi az ökofeminizmus kontextusában a kötetet, melynek
hét részre való tagolódását felfoghatjuk a teremtéstörténetre tett utalásként is.
Különösen jelentéses, hogy (mint azt a hatodik fejezetben olvasható Tűleveleken zárósorai megelőlegezik: „nem ölünk nem eszünk sóhajtunk / vízben fürdünk silentio nem beszél”) az utolsó, Vasárnap című fejezet nem tartalmaz szöveget. Szavak – vagy a megpihenő, elégedett Teremtő – helyett csak a kiszáradt Vekeri-tó helyén szenvedő Földanyaként síró, bolyongó, táncoló szerző arcát láthatjuk. Az ökokritikai attitűd az elmúlt évek során egyre nagyobb teret nyert a kortárs magyar irodalomban: Tóth Kinga kötete elsősorban összművészeti megközelítésmódja révén tud valami újat hozzáadni ehhez a diskurzushoz.
8. Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg (Jelenkor)
A Sokszor nem halunk meg Tompa Andrea lenyűgöző írói projektjének legújabb darabja: most már talán nincs is a huszadik századi Erdély történetének olyan évtizede, amelyet ne örökítene meg az író valamelyik regénye. Ez a mű a vészkorszak idején kezdődik, amikor Erzsi, a kolozsvári dajka úgy dönt, hogy elrejti zsidó munkaadója kisbabáját, akit férjével aztán saját gyermekükként nevelnek fel. A mű második felében azt követhetjük nyomon, ahogy lányuk,
Tilda az erdélyi magyar színjátszás egyik nagyformátumú alakjává válik,
aki éppen töredékes identitástudata miatt választja a szerepekben való létezést. A narrációját, időkezelését, nyelvhasználatát tekintve is erősen két részre szakadó regény megosztotta a kritikusokat: én azokkal tartok, akik az első, Tilda gyerekkorára fókuszáló Megérkezés című részt jóval sikerültebbnek érzik. Hiába sokkal tágasabb és mozgalmasabb a színház világa, mint a szoba-konyhás lakásban óvatosan mozgó Erzsi, Feri és a kis Matyi aprócska univerzuma, a regény mégis az utóbbit teremti meg igazán szuverén, összetéveszthetetlen módon. Annak az elbeszélése, ahogy a csendőröktől rettegő, tápszerért futkosó, meddősége miatt szenvedő Erzsi A modern gyermek nevelési elvei szerint próbál a lehető legjobban gondoskodni a rábízott kislányról, az anyaságtapasztalat ábrázolásának legszebb kortárs példái közé tartozik.
7. Rakovszky Zsuzsa: Vita élő időben (Magvető)
A Vita élő időben a Rakovszky-költészet legjobb erényeit gyűjti magába: az enyhén emelkedett, választékos nyelvhasználatot, amelyben nagyon jól kiszámított helye van egy-egy szlengkifejezésnek; a nehezen kitapintható, mégis folytonos finommozgást a belenyugvó, elégikus vagy éppen ironikus hangoltság között; a lét nagy dilemmáira való rákérdezés bátorságát; a tömör, konkluzív verszárlatokat, melyek úgy fogalmaznak meg valamilyen felismerést, hogy mégsem válnak erőltetetten bölcselkedővé. Míg a Fortepan című kötet versei fényképfelvételekhez íródtak,
a friss versgyűjtemény Képtár I. és Képtár II. ciklusának minden egyes darabját az európai festészet jól ismert alkotásai inspirálták.
Kép és költemény viszonya változatosan alakul: a versalany hol benne áll a festmény világában, hol annak rá gyakorolt hatását örökíti meg, amikor pedig a képzeletbeli képtárban Monet telefontokok és textilszatyrok díszítőelemeként giccsé avanzsálódott Tavirózsákjához ér, annak elhasználtságára is reflektál („de itt nem látszik más, csak ezek a tavirózsák.”) A kötet másik két ciklusában a Rakovszky-költészet nagy témája, az idő kerül a középpontba. A könyv címét adó párbeszédes formájú szövegben (melyet Jánossy Lajos egyenesen „drámatöredék”-nek nevez) azzal a paradoxonnal kell számot vetniük a vitázó feleknek, hogy bár „nem nyílik ajtó a múltba”, ugyanakkor „[ú]j nincs: a korszaknak mind a háromszázhatvanöt / csatornáján csak ismétlések mennek”. A Vita élő időben élénken rezonál a jelenünket uraló válsághangulatra, de a legemlékezetesebb sorai nem a végnapok, hanem az ünnep tapasztalatához kötődnek.
6. Harcos Bálint: SZÉRIA (su\cure-sale)
Nagyon kíváncsian vártam Harcos Bálint tizenhét év kihagyás után megjelenő új verseskötetét (akik figyelemmel követik a gyerekirodalmat, azok persze a közbeeső időszakban is olvashattak tőle bravúros szövegeket). A SZÉRIA második felét alkotó Misztikus Terror című ciklusból (hosszúversből? verses elbeszélésből?) kicsit hiányoltam a cím által ígért ironikus hangoltságot, teljesen lebilincseltek viszont a könyvével azonos címet viselő első rész egészen különös formavilágú versei.
A SZÉRIA számozott darabjai rövid, jórészt csak két-háromszótagos sorokból állnak, melyek között gyakori a sorkihagyás;
vizuális elrendezésük egyszerre kelti a szaggatottság és a tágasság érzetét. Erős feszültséget kelt, hogy ezek a versek egyrészt gyakorlatilag felolvashatatlanok, hiszen egyik legfeltűnőbb eljárásuk a kérdő-, idéző- és zárójelek nem szabályszerű, a beszédhelyzetet folytonosan elbizonytalanító használata. Másrészt viszont nagyon is a fülnek szólnak, hiszen akár teljes szavak kerülnek bennük rímhelyzetbe: hangzósságukat nyomatékosítják a gyakran szándékosan túl direkten ható rímek („Azt rakd” – „Absztrakt”), az anaforák, a szótövek összecsengései. Töredezettségük, sajátságos tipográfiai megoldásaik miatt olyan elsőre meglepőnek tűnő előzményekkel tudnám Harcos szövegeit összekapcsolni, mint Emily Dickinson költészete és Petőfi Felhők-ciklusa (a 19. századi párhuzamot még a su\cure-sale kiadványainak kézműves jellege is felerősíti).
Pilinszky líráját is idézi a szorosan egymásba fonódó költemények szó- és motívumkincsének szűkössége
(űr, szél, fény, kő, arany) vagy inkább koncentráltsága, variatív kibontásuk számára (melyre a versek is utalnak: „Téma / stb.”, „És így tovább”), ráadásul a Harcos által kialakított költői eszközkészlet révén nagy játéktér nyílik a kötetben. Ezek a sűrű és titokzatos, kifejezetten önreflexív szövegek talán a szerelem, talán a transzcendencia tapasztalatát közvetítik, de leginkább magát a líra eseményszerűségét teszik hozzáférhetővé: nem tudom pontosan, hogy mi az, de sorról-sorra történik bennük valami: „(Kövek, törötten. / Magad: magam. Köröttem.)”
5. Kácsor Zsolt: Pokoljárás Bipoláriában (Kalligram)
A kortárs magyar próza elmúlt néhány évben előretörő autofikciós vonulatát gazdagítja Kácsor Zsolt Pokoljárás Bipoláriában című könyve, melynek szerző-elbeszélője minden fejezetben életének egy-egy korábbi epizódját idézi fel, traumatikus születésétől kezdve („Az életem első két hónapját inkubátorban töltöttem. Mindent elrontottam, rögtön az elején.”) mániás depressziójának megjelenésén át egészen a komikusan félresikerült öngyilkossági kísérletéig. Nagy erénye a könyvnek, hogy úgy képes elvezetni az önsajnálat, a szégyen, a teljes kiszolgáltatottság legmélyebb bugyraiba, hogy még ezeknek a sötét pillanatoknak a színre vitelében is meg-megcsillan valamiféle megengedő humor, szelíd önirónia. Az élőbeszédszerű, spontaneitás hatását keltő, de valójában nagyon tudatosan megkomponált szöveg legfontosabb prózapoétikai leleménye, hogy
a bipoláris zavar tüneteiként azonosítható működésmódokat – a mondókázást, a kódfejtést, a számolgatást – szövegszervező elvvé átalakítva mutatja fel.
A könyv ráadásul nem szűkíti le főhősének személyiségét annak mentális betegségére: a Pokoljárás… az íróvá válás története is, melyben a szenvedélyes alkotásvágy és teljes kudarcérzet közötti ingamozgás elbeszélése a bipolaritás kontextusáról leválasztva is hiteles marad. Az önéletrajziság az utolsó fejezetben talán túlságosan átfordul fikcióba, de cserében egy olyan igazi, katartikus erejű befejezést kapunk, amilyenben ritkán részesít bennünket a kortárs elbeszélőpróza.
4. Kállay Eszter: Vérehulló fecskefű (Magvető)
Kállay Eszter második verseskötetének legfontosabb hívószava az anyaság: ezzel egy olyan szerephelyzet vizsgálatára vállalkozott, melyről a férfiperspektíva által uralt magyar költészeti hagyomány leginkább csak hallgat. Ezt a csendet Takács Zsuzsa, majd később például Szabó T. Anna versei már megtörték, ami viszont ezekhez az előzményekhez képest újszerűvé teszi Kállay szövegeit, az az, hogy a várandósságról és a szülésről nemcsak a magánéletet átformáló, bensőséges eseményként, hanem társadalmi összefüggések csomópontjaként beszélnek: „a testem közügy, / nem vihetem ki úgy az utcára, hogy ne szóljon hozzám valaki.” Habár tele van olyan sorokkal, amelyekkel bárki tud azonosulni, aki valaha volt GYES-en („Egyedül szeretnék a napon feküdni, anélkül, hogy bárki hozzám érne, / szólna.”, olvashatjuk a Szirmai Pannival közösen jegyzett Belső zajban), a Vérehulló fecskefű
nem szimpla társadalomkritika, és nem is a közösségi média baba-mama-szigetein folyó eszmecserék kihangosítása.
Inkább egy rendkívül izgalmas kísérlet arra, hogy miként lehet egy olyan közösség nevében hitelesen megszólalni, amelynek tagjait közös nyelv vagy értékrend helyett egy, a biológia és a kultúra metszéspontján elhelyezkedő tapasztalat kapcsolja össze. Ráadásul már a cím, ez a gyönyörű találat is mutatja, hogy Kállay költészete nagyon is érzéki, összetett nyelvi megoldásokban gazdag: a szabadverses forma hol a lelassult, elidőző életforma ritmusát közvetíti, hol pedig határozott lendületet ad a lírai én megszólalásmódjának. Kétségkívül van egy (nagyon szimpatikus) ideológiai állásfoglalás abban, hogy a kötet vége felé közeledve az „anya” legfontosabb attribútuma az erő lesz, de a Vérehulló fecskefű azért tartozik az idei kedvenceim közé, mert ezt a belátást olyan metaforák révén képes megjeleníteni, mint a növényé, „akinek nedve van, akinek terve van, akinek társa a talaj és az ég”.
3. Vida Gábor: Senkiháza (Magvető)
A nagysikerű Egy dadogás története című memoár után egy, a klasszikus történelmi regény műfajához közelebb álló művel jelentkezett Vida Gábor. A Senkiháza egy fiktív erdélyi kisvárosban, Namajdon játszódik, a huszadik századi történelem egyik legzivatarosabb évtizedében (körülbelül 1936 és ’46 között). Ide érkezik a Bukarestben iskolázott, magyar apa mellett, de egy örmény családban felnövekedő Kalagor Máté mérnök, aki a románok között magyarnak, itt, a magyarok között románnak számít. Sehova sem tartozását fel-feltörő melankóliával éli meg, ugyanakkor épp többnyelvűségéből fakadó alkalmazkodóképessége teszi az ezermester férfit igazi túlélővé.
Kalagor identitásának képlékenységét ellensúlyozza Namajd provincialitása, ahol semmi sem változik:
azaz, a politikai hatalomváltások miatt újra és újra lecserélődnek az utcanevek, azonban a mélystruktúra, a rengeteg, részletesen bemutatott mellékszereplő szokás- és viszonyrendszere nagyjából ugyanaz marad. (Persze kérdés, hogy mi az az „ugyanaz”: a csavaros elbeszélésmód még azt sem engedi eldönteni, hogy a beszédes nevű településre városként vagy faluként gondoljunk-e.) Bár Vida az Erdélyi lektűr alcímet adta a könyvnek, ezt Károlyi Csabával együtt (aki az ÉS-ben közölt elismerő kritikát a műről) provokatív gesztusnak tekinthetjük: a mindentudó és a korlátozott tudású elbeszélői pozíciók között mozgó, folytonosan elbizonytalanító, ironikus hangoltságú Senkiháza
nem az elveszett Tündérkert iránt könnyes nosztalgiát gerjesztő szövegek közé tartozik.
Ugyanakkor jelzi kötődését az erdélyi irodalom fajsúlyos hagyományához: Alízban, a csábító nagynéniben például van valami a Kő hull apadó kútba Ilkájából, Schwartz vándorfotográfus pedig akár egy Bodor Ádám-regényben is helyet kaphatott volna. Aki elér a regény zseniális zárómondatához (spoilerveszély miatt nem idézem), láthatja, hogyan ad Vida még egy utolsó fricskát az erdélyiség kliséinek.
2. Pál Sándor Attila: Daloskönyv (Magvető)
Pál Sándor Attila negyedik verseskönyve egy kitartó és következetes építkezési folyamat legújabb gyümölcse: kötetei a kortárs líra egy, a fősodortól izgalmasan elkülönülő, ugyanakkor a magyar irodalom egészéhez ezernyi szállal kötődő szigetét hozták létre. A Daloskönyv verseinek jó része közösségi identitásproblémákat érint: a szövegek közötti tematikus kapcsolóelemmé válik az Y generáció nosztalgiája és jövőtől való szorongása, az egykori paraszti kultúra romjainak felmérése, a „vidékiség” mibenlétére való rákérdezés. Az utolsó disznóvágás alcímében szerepel a kulturális antropológiától kölcsönzött „sűrű leírás” fogalma, mely önmeghatározásként a bemutatás, rögzítés, kifejtés retorikai műveleteivel élő szabadversek jó részére kiterjeszthető.
Pál Sándor Attila sűrű leírásai pontosak, olykor játékosan vagy épp metszően ironikusak, mégsem könnyen fogyaszthatóak,
nem kínálnak jól kerekített válaszokat, és ezen a popkulturális kikacsintások sem oldanak (sokatmondó, hogy a kötet egyik mottója KAF-tól, a másik Eminemtől származik). Saját költői vállalkozásának visszafogott célkitűzést tulajdonít az Orbán Ottó versét (és rajta keresztül persze Aranyt) megidéző Vojtina irodalomszociológiája: „Korszerűtlen, kismester, ködlovag, / csupa kemény ká, / mindig ezeket az alakokat bírtad, / olvastad, utalgattál rájuk”, de mindezt úgy teszi, hogy még a Fel és alá az érdligeti állomáson című Kemény István-költemény emlékét is előhívja. A Daloskönyvben éppen azt szeretem, hogy itt és még sok más ponton mennyire magától értetődő természetességgel, ugyanakkor körültekintő és önreflexív módon használja az irodalmi hagyomány legkülönfélébb rétegeit.
Néhány éve még azt gondoltam, hogy Térey János lírájának hatása nem érhető tetten a fiatalabb pályatársak verseiben,
de a Zártkertet továbbgondoló, remekbe szabott Hortus Conclusus (vagy akár az Interpretátort megidéző rapszöveg, a Lyrics, sőt a korhangulatot szintén Térey-hasonlatokkal megragadó Kétezres évek) ennek ellenkezőjét bizonyítja. A tradícióval folytatott párbeszéd nyitottságát példázza a József Attila-reminiszcenciákkal átitatott, ugyanakkor Vas István versére felelő Szentendrei elégia vagy a Nagy László hosszúversét demitizáló, 21. századi közégbe áthelyező Menyegző is. Vannak konceptkötetek, ahol a szerkezet szigorú összefogottságát, koherenciáját értékeli az ember, de a Daloskönyv esetében pont azt a szerkesztői gesztust éreztem önazonosnak, mely a Petőfit megszólító Sanyi mellett nagyvonalúan helyet adott az ujjgyakorlatszerű modernizált népdalátiratoknak is.
1. Milbacher Róbert: Keserű víz (Magvető)
Egy személyes vallomással kezdem: mikor először fogtam bele a Keserű víz olvasásába, az első néhány oldal teljesen elriasztott. Milbacher Róbert műve ugyanis az elbeszélő haldokló nagyanyjának anamnézisével indít, és az elöregedett női test szenvedéseinek tárgyilagos ismertetése olyan nyomorpornót ígért, amelynek befogadásához akkor (éppen várandósságom legvégén jártam) nem éreztem magamban elég erőt. Később egy szakmai feladat miatt szerencsére mégis folytatnom kellett az olvasást, és hamarosan ráébredtem, hogy ez egy nagyszerű könyv, mely kíméletlen éleslátással, de sohasem öncélúan beszél a korlátok közé szorított életek nyomorúságáról.
A fejezetek felváltva időznek el a magyar telepesek kis csoportjánál,
akik a 19. század közepén Szlavónia egyik Isten háta mögötti részén próbálnak szerencsét, és az általuk alapított Szlánavodán felnövekvő nagymama életénél, akinek a második világháború után vissza kell menekülnie az anyaországba. Mint minden okos kortárs történelmi regény, természetesen a szerző felmenőinek emléket állító Keserű víz is utal a múlt hozzáférhetetlenségére, az elbeszélés dilemmáira, de a metareflexív futamok mindenféle mesterkéltséget nélkülözve szövődnek össze az egyéni sorstörténetek töréseinek, mulasztásainak, elcsúszásainak és hiányainak érzékeny megjelenítésével. Milbacher üde színfoltként csempészte bele a regénybe a közösség szent bolondjának számító Takács gyerek beszámolóját a hegyvidéki bogumilok rejtett falvába tett útjáról – találóan jegyzi meg Z. Kovács Zoltán, hogy ez a fejezet egyenesen egy Jókai-regénybe illik. (Apró érdekesség, hogy a Kortárs Online-on hozzáférhető kritika végig evangélikusként hivatkozik a regényben reformátusként ábrázolt magyar szereplőkre. Egyáltalán nem szándékom felróni ezt a kis tévesztést az egyébként remek és elmélyült elemzésnek: csak
találónak érzem, hogy a felejtés hatalmát, melyre oly sokszor tér ki a könyv, még a recepciója is színre viszi.
Mintha ez is egy példázat lenne arról, hogy azok a felekezeti különbségek, amelyek a regényszereplők számára még identitásukat meghatározó erővel bírtak, mennyit vesztettek jelentőségükből a nagymama kényszerű katolizálása óta eltelt majd’ száz évben…) Aki hozzám hasonlóan szereti az elő-, utószavakat és más paratextusokat böngészgetni, azt a letaglózó erejű zárlat után még egyszer meg fogja állítani az utolsó köszönetnyilvánítás: „És végül, de nem utolsó sorban köszönet illeti feleségemet, Iglicz Ágnest, akinek a kritikája miatt többször is kénytelen voltam radikálisan átírni majdnem az egész könyvet.” Ez a mondat gyakorlatilag magába sűrít egy újabb regényt – vajon meg fog-e valaha íródni?
A borítófotót Pauló-Varga Ákos szerkesztette.
