Bóka Krisztinát pályakezdő alkotóként az anyag, a fotográfia, az otthonkeresés és otthonteremtés kérdései érdeklik. Jelenleg a múzeumpedagógia ragadta magával, melyben megkerülhetetlenek a képzőművészeti ötletei és látásmódja.
KULTer.hu: Képzőművészet vagy fotográfia?
Képzőművészet. Sokáig frusztrált, hogy a fotózást nem tanultam, ezért nem is mertem volna azt mondani, hogy fotográfus vagyok. Azóta rájöttem – leginkább, amióta a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójában tag vagyok –, hogy nem ezen múlik. Azért képzőművészet, mert a fotón kívül több minden érdekel, ami gyakran a fotográfia és a szobrászat határterületén van, de volt már olyan is, hogy videót, stop motiont készítettem.
KULTer.hu: A Magyar Képzőművészeti Egyetemen tanultál. Mikor végeztél?
Tavaly nyáron végeztem szobrászként. De most még a tanár szakon vagyok, ez plusz egy év.
KULTer.hu: A tanárképzést miért választottad?
Szerettem volna egy másik területen is kipróbálni magam, mivel állandóan az ötleteimen dolgozom, és érdekelt, hogy a kreatív képességeimet miként tudom másba beleforgatni. Most a múzeumpedagógiára fókuszálok, a Ludwig Múzeumban gyakornokoskodom. A Képző elvégzése után sokan építőipari munkáknál kötnek ki, a filmiparban találják meg a helyüket, amit próbálok elkerülni. Azért kezdtem el a Ludwigban a gyakornokságot, hogy a múzeumpedagógiát jobban megismerjem, illetve
kifejezetten érdekelt, hogy a kortárs művészetet hogyan lehet a múzeumpedagógiával megközelíteni.
KULTer.hu: Tehát már a gyakorlat során a Ludwigban non-formális oktatási térben is működsz, amibe integrálod a képzőművészeti tudásodat és érdeklődésedet.
Nagyon új terep számomra a múzeumpedagógia, és még sokat kell tanulnom. A képzőművészetben szerzett tapasztalataimat könnyedén tudom használni egy foglalkozás megalkotásához, viszont az egyéni alkotástól eltérően itt különböző korosztályokkal kell kommunikálnom és izgalmassá tennem a kortárs művészethez kapcsolódó ötleteimet. Ez az, amiben még nincs rutinom. Az eddigi legizgalmasabb felismerés számomra az, hogy a saját alkotói tevékenységem hogyan befolyásolta a múzeumi óraterveimet, természetesen tudat alatt. Jelenleg a közelgő önálló kiállításomra készülök, ami a K11 Laborban lesz. Az itt kiállított munkáim alapstruktúrája és elemei visszaköszönnek az egyik Molnár Vera-foglalkozásban.
KULTer.hu: A két különféle praxisod összeér.
Igen, de nem volt célom, hogy ezt ennyire láthatóvá tegyem.
KULTer.hu: Ha már szóba jött a K11 Labor, mesélnél kicsit a közelgő kiállításodról, hiszen az Átlátás 4.0 című pályázat egyik nyertese vagy.
Két tervet adtam le. Az egyik a Tér-kép című diplomamunkám, ami már be volt mutatva tavaly ősszel a Ha innen nézem fotó, ha onnan szobor című önálló kiállításomon a Foton Galériában. Ezt azért választottam, mert szerettem volna még egy kicsit foglalkozni vele – elképzeltem, hogy az installálással kitérek a folyamatra, arra, ahogyan készült a munka. Olyan megoldásokon gondolkodtam, melyek segítenek a konceptuális munkáktól eltávolodott nézőket jobban rávezetni az értelmezésre. A másik terv a Hazafelé című kiállításterv, ami a pécsi kiállításunknak egy kivonata. Ez egy teljesen más művészeti megközelítés, mint amivel eddig foglalkoztam, egyrészt mert sokszor a konceptuális, kísérleti fotós irányok érdekelnek, viszont ez metaforikusabb: olyan elemeket emelek be – ablak, út –, melyek által lehetővé teszem a szabadabb asszociációt. Másrészt a konkrét élethelyzetemre reflektálok:
az egyetemet lassan elhagyom, de az egyetem első napjától azon szorongok, hogy mi lesz velem az egyetemet követően.
Az installációval az ideális otthon témáját jártam körül, amihez kapcsolódik az útkeresés: olyan ideális otthont építünk fel, ami egy szobabelső, de közben külső is egyben, mert egy zárt térben helyezünk el ablakokat – minden ablak máshova vezet, de mindegyik olyan helyre, ahol korábban éltem. Az út egy olaszországi projekt: kézzelfogható lenyomatokat próbáltam venni a helyekről, szuvenírszerű darabkákat készítettem.
KULTer.hu: Lenyomatokat például miről?
Csatornafedélről, ami azért volt jó, mert sokszor ráírják a város nevét. Ha tetszett a mintázat, agyaggal levettem a lenyomatot, majd később sokszorosítottam, amit útba rendezett installációként szoktam kiállítani. Érdekelt maga a másolat kérdése, hiszen a fénykép is egy másolat a valóságról, itt pedig azon gondolkodtam, hogy mi lenne, ha fizikai darabkáim volnának – tenyérnyi formák –, és azok együttesen utcák macskaköveit idéznék fel.
KULTer.hu: Mit nyújtottak számodra a külföldi szakmai közegek, hiszen többek között az Accademia di Belle Arti di Maceratán, valamint az Akademie der Bildenden Künste Nürnbergben is megfordultál.
Az első egyetemen tanulságos volt az élethelyzet – akkor éltem először egyedül külföldön, és egy egész évet kinn töltöttem. Az egyetem nem volt kiemelkedően jó, de próbáltam olyan órákat felvenni, amiket itthon nem lehetne. Az Erasmusban az is jó, hogy össze tudod válogatni az óráidat: képgrafikát, rézmetszést is tanultam, illetve ott kezdődött el a fotó. Próbáltam a saját utamat járni – ezáltal jött az agyagos projekt is. Rájöttem, hogy mennyire szeretem a fotózást, amit lehet komolyabban gondolni, még ha nem is tanulom. Ehhez kötődik, hogy fel mertem vállalni, hogy fotózok is, következő évben pedig felvettek az FFS-be.
KULTer.hu: El is jutunk az első önálló kiállításodhoz, melynek a címe Ha innen nézem fotó, ha onnan szobor. Mesélj erről!
Azért is volt fontos számomra, mert nálunk egy diplomakiállítás egy vagy két napos esemény, és a szobrászoknál nem aratott nagy sikert a kísérletező munkám – a fotó médiumán keresztül foglalkoztam a térrel. A diploma után rögtön egy önálló lehetőséget kaptam, és bemutathattam ezt a munkát is. A kiállítás három fő munkából épült fel: három lépésben prezentáltam, miként kezdődtek el a kísérleti analóg fotós projektjeim – ezek eléggé konceptuális ötletek. Valamennyi taktilis, látszik, hogy kapcsolatba kerültem az anyaggal. Szembetűnő, hogy
a szobrászat felől érkezem: szeretek az anyaggal dolgozni,
de ezért izgalmas számomra a kísérleti fotó, mert sokkal nagyobb kreativitásnak ad terepet. A diplomamunkáim esetében például magát a kamerát, annak alakját, használatát, előhívását nekem kellett kitalálnom. Ez nagyban eltér a kortárs képkészítési szokásoktól.
KULTer.hu: Miként élted meg, milyen volt a folyamat? Milyen fogadtatása volt a kiállításnak szobrász vagy akár fotós körökben?
Szabó Annamária és Szakács Emese Bíborka voltak a kurátoraim. Szinte kész projekttel érkeztem hozzájuk, ők pedig segítettek nekem szakmai tudásukkal formálni azt. A közös munka izgalmas volt, hasonló közelségben akkor még nem dolgoztam együtt kurátorokkal. Számos szempontból jelentős két hét volt. Szobrász körökből annyira nem látogatták a tárlatot, a mesterem és a barátok eljöttek, de sokkal pozitívabb és felemelőbb volt a fotós irányú visszajelzés. Jöttek iskolás csoportok, egyetemről, a Kisképzőből – jó érzés volt látni, hogy a tanárok az én munkámat hozzák fel példának camera obscurás feladatokhoz.
KULTer.hu: A Tiszta udvar, rendes ház című kiállításon Süttő Anikó festővel együtt állítottál ki. Számos, az egyént valamennyi életszakaszban foglalkoztató témát jelenítettetek meg, mely az otthon fogalmához kapcsolódik. Belaktátok a Nádor Galéria túlzás nélkül eklektikus, kissé szedett-vedett miliőjét. Kurátorotok Szakács Emese Bíborka volt. Milyen volt a folyamat, amelyen keresztülmentetek?
Egy évvel ezelőtt nyertünk el egy kiállítási lehetőséget, sok idő jutott a felkészülésre. Az ötlet alapja, hogy együtt laktunk Süttő Anikóval – ő volt az első szobatársam az egyetem kollégiumában. Már szerettünk volna együtt kiállítani, hiszen szakmai és baráti szálak is fűznek egymáshoz. A témát mi választottuk, nem volt konkrét tematika megadva a pályázati kiírásban. Ancsi sokszor foglalkozik például személyes és kollektív emlékezettel, ezért erre a hívószóra kerestünk munkákat.
Próbáltuk megfogalmazni, mit jelent nekünk az otthon,
hasonló életutat jártunk be, hasonló iskolákban tanultunk, mindketten többször éltünk külföldön ösztöndíjaknak köszönhetően, valamint van bennünk bizonytalanság, diploma után, fiatal felnőttként. Mi az otthon? Hogyan találjuk meg ebben a helyünket? Az első megálló a szülőfalu, ahonnan indultam. Majd a külföldi Erasmus-ösztöndíjas élményeim hatását jelenítettem meg: gyermeteg emlékkönyv, a kétlakiság, maradjak vagy menjek érzés. Végül egy összegző tér, amiben a korábbi élményeimből próbáltam kreálni egyfajta kiutat vagy választ arra, hogy mi az én képzeletbeli, ideális otthonom.
KULTer.hu: Emlékszem, az egyik munka, ami a tárlaton megjelent, egy fotókönyv, amiben az erasmusos élményeid is helyet kaptak. Elég barkács jellegű munkának tűnt.
Amikor Nürnbergben voltam erasmusos, megtetszett a mézeskalács szimbólum. Arra gondoltam, hogy ez egy jó borítója lehetne egy fura könyvnek, kifejezetten az alakja miatt. Párhuzamot éreztem a magyar tükrös szívekkel. A könyvet nem tudtam teljesen befejezni. 3D-ben szkenneltünk a szívet, amit kinyomtattunk, ez lett a borító. A tárgy albumszerű kötést kapott kapcsokkal, ezáltal lehetővé válik a képek kivétele és az album bővítése is. Gyereknapló hatást szerettem volna elérni, ezért a rózsaszínes, lilás színt választottam. A naplószerűség, valamint a giccsszerűség pedig azért fontos, mert az Erasmusszal akartam párhuzamba hozni. Számomra az Erasmus-élmények teljesen ilyenek voltak:
minden szebbnek tűnik külföldön, nem látod a helyi problémákat, benne vagy egy csodálatos buborékban.
Nem egy megszokott dolog, hogy az ember egy ösztöndíjból csak úgy él valahol, de ennek egyszer csak vége szakad. A könyv időrendben épül fel: a várossal ismerkedem, majd egyre több ember vesz körül, így több portré jelenik meg, a covid végig jelen van, beteg is leszek – keserédes hatást kelt. A prototípus lett kész, még technikailag lehetne rajta fejleszteni.
Szakmailag sokat adott a nürnbergi időszak, nagyon felszerelt volt az egyetem. Élveztem, hogy sokminden gördülékeny, ami itthon nem az. Az egyetemen jó workshopok voltak, mindent kipróbáltam, amit csak lehetett a könyvkötéstől az ezüstgyűrű készítésig. Furcsa volt abból a szempontból, hogy Magyarországról érkeztem, Közép-Kelet-Európából – azt éreztem, hogy
ott klasszikus képzőművészetet képviselek, ellenben a Képzőn nem találom a helyem a szobrász szakon,
mert én vagyok az, aki fotós munkákkal is foglalkozik. Németország a kortárs művészet egyik központja, ez meglátszott a munkákban, és ott is kilógtam a sorból, mert régi technikákkal és anyagokkal (fotópapír, képhívás) foglalkoztam. Erősen érződött, hogy klasszikus akadémiai képzésből érkezem, tanultam rajzolni és mintázni – ezek ott egyáltalán nem jellemzőek.
KULTer.hu: Hol tudsz dolgozni az ötleteiden, van egy saját műhelyed?
Nincs, eddig az egyetemi műtermet használtam. Ez egy plusz poén a K11-es kiállításhoz, hogy nekem soha nem volt otthonom a családi házon kívül. 14 éves koromtól kollégiumokban – az Erasmus alatt volt, hogy lakásban –, de nagyrészt átmeneti helyeken éltem, immáron körülbelül tíz éve. Megszoktam, hogy
az alkotás számomra olyan, hogy ha valami eszembe jut, és érzem, hogy szeretnék valamit csinálni, akkor csinálom, akárhol is legyek.
Ez a barkácsolós jelleg, a sufnituning bennem volt mindig. Nincs műtermem – gondolkodom azon, hogy szeretnék-e. Ezért is vagyok kétségbeesve most, hogy mi lesz az egyetem után. Hol szeretnék élni? Budapesten vagy menjek még egy Erasmusra? Hol szeretném elkezdeni az életemet? Azt érzem, hogy sokszor az ötleteim aszerint alakulnak, amilyen körülményeim éppen vannak. Például Nürnbergben meg tudtam oldani a 3D nyomtatást, lett könyvem. Otthon, ha hazamegyek, sokszor laborálok a fürdőszobában, a diplomamunkámat pedig a garázsban készítettem, mert nagy és be tudtam sötétíteni. Most a tömegközlekedésen csinálok egy rajzsorozatot. Az élethelyzetem befolyásolja, hogyan alkotok.
A borítófotót Cselőtei Boglárka készítette.
