Borbély Szilárd születésének tavalyi hatvanadik és halálának idei tizedik évfordulója alkalmából rendeztek konferenciát Pécsett. Az esemény deklarált célkitűzése volt lehetőséget teremteni arra, hogy a jelenlévők elgondolkodhassanak a szerző életművéről, az azt vizsgáló interpretációs hagyományokról és lehetőségekről, valamint Borbély Szilárd alakuló kultuszáról és helyéről a kortárs irodalomban.
A konferenciát P. Müller Péter nyitotta meg egy Borbély-művek köré szervezett anekdotával. Elsőként a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház Nyílt Fórum Füzetek elnevezésű sorozatának 1998-as, forgalmazásba nem került számát hozta szóba, amely A kamera.man című Borbély-drámával kapcsolatban volt releváns. Ahogy azt P. Müllertől megtudhattuk, a szerző ezzel a darabbal nyerte el a Vilmos-díjat – mely nevét egyrészt Shakespeare után kapta, másrészt, mert a díj maga egy Vilmos pálinka. A második említett kötet az Ördögkatlan Fesztivál Pécsi Bölcsész Udvarának első kerekasztal-beszélgetésén tárgyalt könyv, a Nincstelenek volt. A kerekasztal után P. Müller egy Shakespeare-beszélgetésen vett részt, ahol jelen volt Máté Gábor is, aki éppen abban az évben készített színpadi előadást a Nincstelenekből. Miután az anekdota körbeért Shakespeare-től a Nincstelenekig, P. Müller így zárta beszédét:
„Borbély Szilárd akkor is ott van, ha éppen azt hisszük, hogy nincs ott.”
A konferencia első plenáris előadója Száz Pál volt, aki Borbély életművének autoetnografikus (vagy önetnografikus) olvasati módjáról értekezett. Elmondása szerint Borbély munkái nem pusztán autobiografikus szövegek, hanem kapcsolatba hozhatók egy olyan, önéletírás és kulturális írás határán álló szövegtípussal, amelynek témája „az én származástörténete”. Előadásában a Nincsteleneken keresztül mutatta be, hogyan keverednek Borbély műveiben a valóságos (például a Mózes-család vagy a tájelemek) és a fikciós (például a két szülői család, a Bobonka [= Bikások] és a Kengyel [= Kerekes]) vonások, valamint ezen regény vizsgálatával foglalkozott a szerzői identitáskonstruálással is.
A nyitószekció Vilmos Eszter Lokális emlékezet a Nincstelenekben című előadásával kezdődött, amely a szerző kutatásának csak egy kisebb részét fedte le, tágabb célja ugyanis a magyar holokauszt-emlékezet, a holokauszt után született alkotók munkáinak vizsgálata a transznacionális (észak-amerikai) holokauszt-emlékezet viszonylatában. Értelmezésében a transznacionális irodalom számára az események helyszíne,
Közép-Kelet-Európa egy múltbéli tér, amelybe a visszautazás egyben időutazás is.
Ezzel szemben a magyar emlékezet a holokausztot nem egy önmagában álló dologként kezeli, hanem a huszadik század részeként, annak minden elemével együtt. A lokális emlékezet a falu lokalizált emlékezetközösségét jelenti: Vilmos Eszter elbeszélésében így a Nincstelenek főszereplője valójában a helyszínül szolgáló falu, amely szemtanúja volt a huszadik századnak.
A szekció második előadása Rétfalvi P. Zsófiáé volt, aki
Borbély munkásságának háromosztatúságából indult ki: költő, irodalomtörténész, kritikus.
Ezen minőségeket szem előtt tartva állt neki elemezni a szerző irodalomtörténeti pályafutását. Elsősorban a Csokonaival kapcsolatos írásai alapján mutatott rá Borbély sajátos – ugyanakkor nem egyedi – értelmezői gyakorlatára. A blokkot László István előadása zárta, akinek hosszútávú, az egész életművet lefedő célja Borbély tizenegy kötetének metatextuális elemzése nyomán felvázolni az életmű lehetséges olvasási stratégiáinak hálózatát. A szekciót követő diszkusszió két kiemelendő témája a falu konstruált emlékezete, valamint az autoetnográfiában megjelenő „én” és „másik” viszonyának kérdése volt.
A délutáni plenáris előadást Visy Beatrix tartotta. Borbély töredékben maradt regényét, a Kafka fiát és a Nincsteleneket vizsgálta arra keresve a választ, hogy
miként feszül egymásnak a szövegekben az öröklött és a választott identitás, illetve önazonosság,
és hogy hogyan konstruálódik meg a zsidó identitás.
A második szekció meghatározó témái a képek voltak. Az első előadásban Bechtel Helga, a Kafka fia illusztrátora beszélt egyfelől az időbeli, az intézményi és a pályázati kontextusról (a III. Budapesti Illusztrációs Fesztiválról), másrészt az alkotói folyamatról (a képek megkomponálásáról, a médiumról és arról, hogy melyik illusztráción mit fejez ki a kép egy-egy eleme).
Csondor Soma előadásának középpontjában egy Auschwitzban készült fotó állt. A kép nagy jelentőséggel bírt Pilinszky költészetében: erre példaként Csondor kiemelte a költő két ehhez kapcsolódó versét, az Auschwitzot és az Egy fénykép hátlapjára címűt, valamint az egyik esszéjét (Én Jézusom). Legfőbb célkitűzése az volt, hogy rávilágítson egyfelől a fénykép szerepére a két szerző, Borbély és Pilinszky munkásságában, másfelől, hogy
holokausztszemléletük és megváltáshitük különbségeire és párhuzamaira mutasson rá.
Pilinszky számára a kép ikonná válik, és a krisztusi elhagyatottság történelmi analógiája lesz, amely után a megváltásnak kell következnie. Borbély a fényképet Pilinszky továbbgondolása révén értelmezi A kereszt kiüresítése című esszéjében. Szerinte a fotó Pilinszky számára olyan ikon, ami az Auschwitz után kiüresedett kereszt helyébe lépett. Csondor a kép jelentőségének szemléltetésére kiemelte a Halotti Pompából a Haszid szekvenciák bevezetőjét és a szerző A Testmélyhez című versét. A legfontosabb különbséget abban határozta meg, hogy míg a kép Pilinszkynél „a szörnyűségen túli megváltás felé mutat”, addig Borbélynál létmetafora,
egy biztos halált ígérő kimerevített pillanat, amelyben elbizonytalanodik a megváltás.
A szekciót Branczeiz Anna előadása zárta, aki Rétfalvihoz hasonlóan elsősorban Borbély Szilárd irodalomtudományi munkásságát vette alapul, és a szerző Radnóti-recepcióval foglalkozó szövegeit elemezte. Ezekben az írásaiban Borbély amellett érvelt, hogy Radnóti Miklós kései költészetét sokkal inkább kellene memento moriként kezelni, mintha valamiféle emlékmű lenne. Branczeiz arra mutatott rá, hogy Borbély eszmefuttatásai fontos, új szempontokkal gyarapíthatják ezen kései versek befogadását. A diszkusszió kezdetén a szekció elnöke, Kisantal Tamás adott hangot annak, amit a konferencia első két szekcióját hallgatva valószínűleg többen érzékeltünk:
a résztvevők izgalmas összefonódásban tárgyalták Borbély regényeiben (a zsidó) identitás kérdését különböző aspektusokból,
és egyéb témák viszonylatában is jól rezonáltak egymásra az előadások – a kapcsolódásokat azonban egyrészt nagyon nehéz lenne rekonstruálni, másrészt ez meghaladná jelen beszámoló kereteit. Kisantal úgy fogalmazott, „jó szekciót összerakni részint szerencse, részint pedig tudás.”
A konferencia első napjának utolsó szekciója főként Borbély Szilárd drámáival foglalkozott. Horváth Zsuzsa Hans Christian Andersen és Borbély Szilárd kapcsolatát vizsgálta az előadásában Borbély Ólomka és Papírlány című szövegén keresztül. Szerinte a meseopera Andersen A rendíthetetlen ólomkatonájának továbbképzelése verses meselibrettó formájában. Cselle Gabriella előadása Borbély Az Olaszliszkai című „sorstalandrámájának” cigányreprezentációjával foglalkozott a magyar drámairodalomban megjelenő cigányreprezentációk kontextusában. Cselle elmondása szerint a korábbi századokban megszokott ábrázolásmódhoz képest
Borbély darabja azért izgalmas, mert rétegzettebb reprezentációs stratégiákat alkalmaz:
nem lehet eldönteni ugyanis, hogy a többségi társadalom reprezentációját vagy a cigányság önreprezentációját látjuk-e a drámában.
Csete Borbála kutatásának középpontjában Borbély drámáinak (Akár Akárki, Az Olaszliszkai) színházi adaptációi álltak. Csete főként azzal a kérdéssel nézett szembe, hogy a kőszínházi előadásokban miként vész el a szövegek időtlensége,
hogyan válnak referenciálissá a Borbély által konstruált elvonatkoztatott terek.
A szekció utolsó előadója János Emília volt, aki szintén Borbély Akár Akárki című drámájával foglalkozott az „Akárki” (Everyman, Jederman) hagyományának kontextusába illesztve azt. Az elméleti, történeti keretek meghatározása során Paulson, Nietzsche, Heidegger és Fromm munkáira támaszkodott, értelmezésében Borbély drámája a test áruvá válásának példázata.
A konferencia második napját Valastyán Tamás plenáris előadása nyitotta, melynek témája Borbély Vitézi László dala című – a szerző által egyik kötetbe sem illesztett – verse volt. Valastyán azt mutatta be, hogy az itt kibontakozó önkép és létértelmezés miként olvasható Borbély életművének sajátos esztétikai reflexiójaként. Valastyán szerint a szöveg tematikus és motivikus kibontakozásából lehet – elsőre távoli módon – következtetni a benne felsejlő ars poetica „reductivára”.
A szekció első előadásában Bánki Benjámin Borbély A vírus neve: Killer Amor című versét elemezte – a recepciótól eltérően – médiaelméleti megközelítésből. Bánki az előadás keretein túli kutatásában a Halotti Pompa számítógépverseit vizsgálva szeretne rámutatni arra, hogy a Borbély Szilárd szövegeinek közvetítéséért felelős képernyő miként terjed ki az élet minden területére. A belül és kívül viszonyának magyarázata során Bánki főként Byung-Chul Han transzparencia-elméletére épített.
Elmondása szerint Borbély poétikája szembenéz a digitalizálódott élet problémájával is.
A főként Borbély költészetével foglalkozó szekciót Balázs Katalin előadása zárta, aki egy, A Testhez-kötetben forrásként feltüntetett szöveggel, nevezetesen Singer Magdolna Asszonyok álmában síró babák. Születés és gyász című munkájának átirataival foglalkozott, azt a kérdést körüljárva, hogy milyen áldozatpozíció jön létre Borbély vonatkozó műveiben. Balázs abból indult ki, hogy
a magyar nyelv egyetlen szóval írja le az áldozat fogalmának kétféle jelentéstartományát:
különbségtétel nélkül sűríti egy kifejezésbe a sacrifice (’önfeláldozás’ – az áldozat ebben az értelemben tisztában van döntése következményeivel) és a victim (az áldozat semmilyen ráhatással sincs az őt érő eseményekre, amelyekben akár végzetes kárt is szenvedhet) jelentésrétegeit. Balázs előadásában arra világított rá, hogy az elemzett szövegek áldozattípusa egyedülálló módon ezen két jelentéstartomány között áll: az elbeszélők ugyanis egyszerre jelennek meg az áldozati struktúra alanyaiként és tárgyaiként.
Az utolsó szekciót Klajkó Dániel nyitotta meg, aki Borbély posztumusz kötetét (Bukolikatájban) hasonlította össze Fekete Vince Halálgyakorlatok című lírakötetével, elsősorban azt vizsgálva, hogy miként fejeződnek ki a mítoszok a halált központi témává alakító szövegekben. Pintér Dóra előadásában a Kafka fia apropóján azzal foglalkozott, hogy
a regény miként veti fel és járja körbe a lelkiismeret kérdését.
Pintér Borbély könyvét Heidegger fogalmiságán keresztül elemezte. A konferencia utolsó előadói Flach Richárd és Kiss Georgina voltak, akik a Jelenkor gondozásában megjelent Egyre rövidebb szavak című Borbély Szilárd-válogatásköteten keresztül adtak értelmezői javaslatot, kiegészítést az életmű interpretációs módjaihoz. Az előadás első felében Flach ismertette elemzésük teoretikus keretét, Kézdi Balázs pécsi pszichológus diszkurzív szuicidológia-elméletét.
Kézdi koncepciója rávilágít arra, hogy egyes szövegekben miként érhetők tetten az önpusztítás jelei.
A továbbiakban Kiss Georgina a Hosszú nap el című versét elemezve mutatott rá, hogy hol, illetve milyen mennyiségben fedezhetők fel a preszuicid nyelvi markerek (például tagadószavak).
A konferenciát az egyik szervező, Csondor Soma zárta le. A kétnapos esemény végére érve izgalmas volt látni, hogy milyen módon nyúlnak hozzá Borbély életművéhez a hallgatói generáció képviselői, illetve a Borbély Szilárdot akár személyesen is ismerő oktatók. A konferencia érdekes és értékes alkalom volt, melynek köszönhetően a résztvevők valóban elgondolkodhattak a középpontban álló szerző, Borbély Szilárd a magyar és a világirodalomban elfoglalt helyéről – elmondható tehát, hogy az eseménynek sikerült elérnie kijelölt célját.
Borbély Szilárd 60 / 10 konferencia, PTE Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar, Kari Tanácsterem, 2024. március 22–23.
A borítókép Bechtel Helga illusztrációja.
