Diptichon
A férjem
A férjem hétvégente beteg. Néha még hétközben is, látom, mindannyian látjuk, hogy gyengélkedik, talán nem azt, hogy beteg, hanem hogy fáradt, kimerült. Ez nem jó. Csak nálunk ezt így nem szabad kimondani, senki ne kérdezze meg tőle, hogy jól van-e, mert ezt a kérdést egy tiráda követi majd, hogy persze, jól van, csak a munkája, mindennapi tennivalói, a rohanás a gyerekekért az iskolába, az edzésekre egy kicsit elfárasztotta… Ő jól van, és mi, a gyerekek, én és a kiscicáink, hogy vagyunk? Pompásan. Ha valakinek valami baja van, akkor ott van ő, hogy megoldja a problémát. Amit általában meg is tesz, kivéve hétvégente. Az is megesik, hogy szaxofonozással fűszerezi meg a tirádát, és fújja, fújja, fújja. Aztán leteszi a szaxofont, videojátékozik vagy megnéz egy filmet, ha épp nem kapcsolódott be a világ másik felén zajló videokonferenciába, és mindezt késő éjjelig, amikor a gyerekek és én mélyen alszunk. Reggel pontosan ébred, akár egy katona. Semmire nem panaszkodik, jó kedvvel és felkészülve vág bele a napba. Minden nap, kivéve szombaton és vasárnap.
– Sápadt vagy, Mihailo – mondtam a férjemnek egy novemberi csütörtökön, amikor vacsora után az asztalt letakarítva egy pillanatra egymás szemébe néztünk. – Miért nem veszel ki holnap szabadnapot, és pihensz egy jót? Összeköthetnéd a hétvégével…
– Te, Éva, megint vitázol velem a hétvége miatt – vágott vissza készségesen.
Hátat fordított nekem.
– Nem vitázom veled.
– Provokálsz.
Figyeltem nagy, vaskos alakját. Izmai kirajzolódtak őszi ruhájában, felemelt fejjel szilárdnak tűnt, akár egy szobor. Amikor megfordult, arca kipirult. Mi történt? – kérdeztem magamban. Vajon megszégyenítettem? Vagy felmérgesítettem? Szóba sem jöhetett, hogy azt megkérdezzem tőle. Miért és mi miatt szégyellné magát? Mégis hogyan dühíthette volna fel az én bajom?
– Nem provokálok – mondtam.
– Rendben.
Elindult kifelé a konyhából, de én felbátorodva – a békülékenynek tűnő hangnemben kimondott „rendben” miatt – arra biztattam, hogy vegyen ki szabadnapot.
– Megőrültél – fakadt ki –, mit csináljak itthon három napig?
– Na, jó, nem kell három… Kettő is elég, szombaton és vasárnap mindig szépen feltöltődsz, és ha most úgy akarod, legyen péntek és szombat, és vasárnap pedig mindannyian együtt elmehetnénk…
– Miiiit? – kiáltotta, majd azonnal le is halkította a hangját. – Te alkudozni akarsz velem? Azt akarod mondani, hogy nem vagyok eléggé jelen a házban, a családban? Nem hiszed el nekem, hogy időnként nem vagyok jól?
Nem időnként, hanem hétvégente, akartam mondani, de elhallgattam. Tudtam, hogy nem fogunk veszekedni, mi soha nem veszekszünk, de fennállt a veszélye annak, hogy belemélyedünk egy hosszú vitába a kifogásokról. Ami fárasztó és nem vezet sehová, mint az a kis zsákutca a házunk mögött, állandóan azon tűnődöm, minek is épült, ha nem vezet sehová.
Mihailo kijött a konyhából. Aznap este korábban lefeküdt. Amikor aludni mentem, a hálószobánkban nem égett a lámpa, Mihailo aludt. Reggel frissen fog bemenni a munkahelyére. Milyen ostoba, milyen figyelmetlen, mennyire tapintatlan voltam, hogy azt javasoltam neki, vegye ki a szabadnapot!
Közelebb húzódtam nagy, álomba szunnyadt testéhez, keresve az elveszett védelem érzését, amit egykor ébresztgetett bennem.
Az ünnepek alatt kínálkozott alkalom a változásra. Karácsonyra és újévre valósnak tűnt az esélye annak, hogy Mihailo nem tölti ágyban a hétvége nagy részét, mert az ünnepek mindig munkaszüneti napok voltak, és valahogy mindig a hétvége közelébe estek, hidat képezve. Így hát azt gondoltam, munkaszüneti napból van bőven, hadd pihenjen, gyógyuljon meg az ünnepek alatt, akár hétvégén, a többi idő pedig a miénk lesz. Hadd ünnepeljünk, mint a világ többi része! A naptár úgy akarta, hogy ez a karácsony péntekre essen. Még szeptemberben megbeszéltük Mihailo szüleivel, hogy a karácsonyi ünnepeket velük töltjük, a vidéki házukban. A ház tágas, nagy kerttel és fenyőfával, amit a gyerekek különösen szeretnek feldíszíteni, hogy ne legyen magányos még akkor sem, amikor a nővére ott díszeleg odabent a csillogó, sokszínű gömbök alatt. A házban több vendégszoba is van, az egyik Mihailónak és nekem, a másik a gyerekeknek. Ha Mihailo valóban kihagyná a reggelit, ha tovább maradna ágyban, az sem lenne baj. A szörnyű az, hogy amíg nem csatlakozik hozzánk, a rideg anyjával kell lennem, és úgy tenni, mintha élvezném a közös reggelikészítést. Ha a gyerekekkel foglalkozhatnék – az számomra menedéket jelentene, de nem lenne helyénvaló, ha rá sem hederítenék, és a gyerekek amúgy is felnőttek már, önállóan elvégzik a reggeli mosdást és az öltözködést, egyedül játszanak, nem viselkedhetünk úgy, mint egy szállodában, éppen elég, ha a férjem hosszasan pihen a szülői házban vendégeskedve. Az anyja soha nem csinálna ebből ügyet. Az apja meg, a nagy karosszékben tágra nyitott újság mögé bújva még kevésbé kész ebben segíteni, viszont mindig készen áll, ha a felesége megkéri, hogy segítsen neki valamiben.
Csütörtökön azonban másképpen alakultak a dolgok. Szenteste napján Mihailo és én is korán végeztünk a munkával. A gyerekek már a nagyszülőknél voltak, téli szüneten. Apósom kötelességtudóan teljesítette a feladatát, amit a felesége adott neki, hogy hétfőn pontosan 8:30-kor jöjjön el értük, amikor Mihailóval dolgozni indulunk. A terv az volt, hogy este elmegyünk mi is vidékre, együtt tölteni a szentestét. Ami aztán kivitelezhetetlennek bizonyult – leginkább a hülye vásárlás miatt, amire Mihailo sietve elugrott. Üres a hűtő, állapította meg, elmegyek venni valamit, hogy ha majd hazajövünk a családomtól, legyen mit ennünk, meg pezsgőt karácsonyra, eddig még nem tudtam megvenni. Megpróbáltam válaszolni: pezsgőt viszünk itthonról, mindig van néhány üveg elfekvőben, a bevásárlás sem életbevágó, van még mit enni a házban, majd az ünnepek után feltöltjük a hűtőt. Ő azonban erősködött: fél óra múlva megjön, én meg azalatt nyugodtan készülődhetek, jobb, ha most letudjuk ezt, mondta vidáman, majd felpattant a motorra és eltűnt a bolt irányában.
Egy órával később aggódva telefonáltam neki. Csak egyet csörrent a mobilja, és azonnal bekapcsolt az üzenetrögzítő. Biztos lemerült az akksija, gondoltam, nem érdemes üzenetet hagyni. Végül is tudja, miért hívom. Mivel addigra már mindent elkészítettem, a macskákat is a rövid utazásunkra, elkezdtem összerakodni a házban, hogy rend legyen, amikor a gyerekekkel visszatérünk. Újabb egy óra telt el, és Mihailo továbbra sem ért vissza a boltból. A gyerekek telefonon hívogattak, hogy elindultunk-e már, mikor megyünk, mit csinál apa, hívták ők is a mobilon, de nem vette fel, már meg van terítve a vacsoraasztal, ők díszítették fel, a nagymama megengedte nekik, van hely a karácsonyfa alatt az ajándékainknak, mikor leszünk már ott, mikor? Hamarosan indulunk mondtam, amikor Mihailo idegesen és dühösen megjelent az ajtóban.
– Ellopták a mobiltelefonomat a szupermarketben – mondta, majd levette a kabátját és mérgesen a földre csapta.
– Ó, hogyan?
– Hogyan? Ügyesen, észrevétlenül…
Nem volt kedve a további részletekhez. Csak annyit mondott, hogy vásárlás nélkül hagyta el a szupermarketet, és a rendőrségre sietett. Ott pedig jobb, ha nem mondja el, miket látott. A világ megőrült, a rendőrök pedig hanyagok és érdektelenek – mi az, ha egy telefont lopnak el egy gyilkossághoz képest. Várnia kellett, várnia és várnia, hogy kitöltse az összes űrlapot, és végre közöljék vele, hogy kicsi az esélye annak, hogy a tolvajt elkapják.
Aztán hazarohant, ki tudja milyen gyorsan vezetett, valószínűleg ezért is kap pénzbírságot, a baj mindig csőstül jön.
– Nyugodj meg – mondtam és megöleltem. Az ujjaim alatt éreztem, hogy nedves a pulóvere.
– Leizzadtam a dühtől, úgy vezettem, mint egy őrült.
– Őrület. Végül is csak egy telefon, hétfőn veszel egy újat. Zuhanyozz le és induljunk…
– Tudod te is, hogy a telefonom nem átlagos, tudod, hogy minden dokumentumom benne van, és… most ez mind odalett. Ma este nem megyek sehova – mondta, és megkért, hogy hívjam fel a szüleit és a gyerekeit, mondjam el nekik, mi történt, vagy bármi mást, a lényeg, hogy ma estére ne számítsanak ránk. – A holnapi ebédre jövünk.
Amikor kijött a fürdőszobából egy rongyos frottír köntösben, amit vizes, meztelen testére húzott, Mihailo mezítláb lépett be a nappaliba, ahol én épp a néppszichológia területéről szóló könyvre próbáltam koncentrálni, „önsegítő” kategóriában (Mila, a legjobb barátnőm ajánlotta), és elővette a szaxofont. Ezt követték a Miles Davis Kind of Blue című albuma által ihletett improvizációk. Az az album a közös szerelmünk volt, egy aukción vettük, miután beszereztünk egy igazi antik, gyémánttűs gramofont. Valahányszor meg akarja mutatni, hogy szeret, legalábbis szerintem, ezt a zenét játssza, egészen jól hangzik, hiszen már régóta elsajátította a pár éve saját kedvtelésére vásárolt hangszer alapjait. Játszik és a szemembe néz, azzal a csábító hanggal és szemekkel beszél hozzám, némán. És most is így tett. De még a lámpa gyenge fényénél is látom, hogy a karikák a szeme alatt sötétek. Belegondolok, hogy megbetegszik, ha a hideg szobában félmeztelenül szaxofonoz – lekapcsoltam a fűtést, amikor a szüleihez készülődtem, aztán elfelejtettem visszakapcsolni; a kandallóban sem gyújtottam meg a tüzet – és kezdek aggódni. Nem akarom megzavarni, megsérteni. A jelenet gyönyörű, jóindulatú, fehér frottír köntösben játszik nekem, arany szaxofonnal a kezében. De mindenekelőtt önmagának kell ez a koncert, hogy kiürüljön, kiszellőztesse a fejét. Eszembe jut egy kritika a Kind of Blue-ról, mely szerint az egy olyan remekmű, ami a jazzt „hideg és elkülönült tartalommá” változtatta, vagy valami hasonló, és a „hideg és elkülönült tartalom” hirtelen rátapad a jelenetre, a férjemre és rám. Aztán Mihailo letette a szaxofont, megfogta a kezem, és bevitt a hálószobába, ahol, talán életünkben először, vadul szeretkeztünk. Amikor végeztünk, lezuhanyoztam és lefeküdtem aludni, ő pedig kiment a szobából, miközben azt motyogta, hogy a számítógépen fog dolgozni, megpróbálja megtalálni a mobiltelefonján tartott dokumentumok másolatait. Nincs kétségem afelől, hogy ez késő éjszakáig, talán hajnalig is eltartott.
Reggel, mint minden szombaton, nem sikerült felébresztenem. Korábban gyorsan feladtam, de ezúttal kitartó voltam, mert a szüleihez kellett volna mennünk, a gyerekek és ők is vártak bennünket karácsonyi ebédre. Dél körül, amikor már sokadik alkalommal megráztam a vállát, Mihailo azt motyogta, hogy nem érzi jól magát. Felhívtam a vidéken lévőket, és azt mondtam, hogy nem tudunk ott ebédelni. Mihailo anyja kijelentette, hogy akkor ők jönnek. Nem is kérdezte, mi a baja a fiának. Nem is tudom, mit mondtam volna neki.
– Azt sem tudom, mit ebédeljünk.
– Nem is képzeltem, hogy lenne mit – mondta, gondolom, a bajsza alatt – mindent hozunk majd mi.
Azon az ünnepi hétvégén Mihailo tényleg nagyon beteg volt, eléggé megfázott, de ez mit sem változtatott a dolgon. Mondtam már, hogy a férjem hétvégenként beteg.
Különféle módokon próbálkoztam. Egyik késő tavasszal hetekig egymás után meghívtam a barátaimat, hogy töltsék velünk és a gyerekekkel a hétvégét. Az idő kellemes volt, a nap nagy részét a kertben töltöttük. Borozgattunk, ettünk, beszélgettünk. A gyerekek kergették egymást, sikoltoztak, ugráltak a trambulinon. Eleinte azt hittem, ez az élénkség majd felébreszti Mihailót, aki kimerülten vett részt a felnőtt beszélgetésekben, a gyerekjátékokkal és huncutságokkal pedig láthatóan nem törődött. Mintha a többiek társasága fárasztotta volna, mintha nem azok a barátok lettek volna, akikkel a közelmúltig együtt mulattunk, utaztunk, berúgtunk volna. Tudom, hogy a vendégek érkezése előtt minden este későig dolgozott, olvasott, videojátékozott, de megnyugtatott a tény, hogy másnap reggel elment a szupermarketbe, megvett mindent, amire a hétvégén szükségünk volt a barátaink fogadására, és velem együtt takarította a házat. Aztán délután a léggömb csendben kipukkadt, és a hátralévő időben úgy kellett tenni, mintha minden rendben lenne. Természetesen Mihailo sápadtsága, kedvetlensége nem kerülte el a barátaink figyelmét sem, de csak Mila kérdezte meg egyszer, amikor kettesben maradtunk, hogy talán nem beteg-e.
– Nem, nem – suttogtam, bár senki sem volt a közelben, aki meghallotta volna – azt hiszem, hogy csak nagyon fáradt. Vagy ha épp úgy akarod, igen, beteg.
– Akkor miért szervezed ezt a cirkuszt? Miért nem hagyod pihenni?
– Mert csak hétvégén beteg.
Nem tudom, Mila elmesélte-e a többieknek, de vasárnap, a vendégek hazautazása előtt jókedvűen javasolta, hogy jövő hétvégén ő legyen az egész társaság háziasszonya. Vagy majdnem az egésznek.
– Női buli is lehet, persze a gyerekekkel, a férfiak meg maradjanak otthon, menjenek el egy meccsre, csináljanak, amit akarnak, és majd meglátják, mennyire hiányzunk nekik – mondta Mihailora nézve. – Ezt az enyémet meg – mondta a fejét a férje felé fordítva – elküldöm anyucihoz, mert látom, hogy kívánja már.
Múlt szombaton megpróbáltam beszélni Mihailóval. A hét kellemes eseményekkel volt teli, és Mihailo előléptetése koronázta meg, amit péntek este étteremben ünnepeltünk meg. Jókedvűen értünk haza, és amikor a gyerekek már aludtak, hosszan, gyengéden szeretkeztünk. A holnap ideális nap a beszélgetésre, ez volt az utolsó dolog, ami eszembe jutott elalvás előtt.
Ideális nap a beszélgetésre – ismételgettem magamban a mantrát, amikor reggel felébredtem. A félhomályban kezemmel a takaró alatt és a párnákat tapogattam, Mihailót keresve, de nem volt ott az ágyban. Később láttam meg a nappaliban, ölében a számítógéppel. Valószínűleg megint egész éjjel nem aludt, futott át az agyamon. Most azt hiszem, hogy ez annak a jele volt, hogy valószínűleg fel kellett volna hagynom a beszélgetéssel kapcsolatos tervemmel, de én ennek mégsem tulajdonítottam jelentőséget. Reggelit adtam a gyerekeknek, lezuhanyoztam és elindultam a hálószobába. Ott a szokásos jelenet várt: az ablakokon lehúzott függönyök, Mihailo pedig az ágy teljes hosszában kiterülve alszik. Kicsit megrándul, mintha küzdene álmában. Eszembe jutott, amikor gyerekkoromban anyám korán felébresztett vasárnap reggel, amikor a legédesebb volt az álom, hogy keljek fel és segítsek neki a házban. Széthúzta a függönyöket, és lerántotta rólam a takarót egy hirtelen mozdulattal, és ha az sem segített, addig rángatott a kezemnél fogva, amíg kábultan fel nem ültem az ágyon: – Felkelni!
Majdnem ugyanezt megcsináltam Mihailoval, csakhogy nem volt erőm ülő helyzetbe hozni alvó, nehéz testét. – Kelj fel, kelj már fel – csaknem kiabáltam.
Egyszer csak Mihailo felkönyökölve kérdezte: – Mi a franc történt?
– Nem történt semmi.
– Mi van veled? Hagyjál már. Hát nem látod, hogy…
– Látom. De többet nem akarom, hogy így legyen. Beszélni akarok veled.
– Most? Hogy teheted? Hát nem látod, hogy…
– Beszélni akarok veled.
– Most?
– Most.
– Nem gondolod, hogy ez kegyetlen? És önző?… Felébresztesz, pedig tudod, hogy nem aludtam tegnap éjjel.
Az önzés említésére elmondtam neki, hogy ő önző és egocentrikus. – Az hittem, hogy depressziós vagy, még egy pszichiáterrel is konzultáltam ezzel kapcsolatban – vallottam be.
– És?
– Nincs olyan, hogy heti egyszer, csak hétvégén jelentkezik a depresszió.
– Mit akarsz? Válni szeretnél? Nem vagyok elég jó neked? Nem szeretsz engem?
Megdöbbentettek mindazok a kérdések, amelyekre nem volt válaszom. Néztem a sötét karikáit a szeme alatt, láttam, ahogy a pillanat komolysága ellenére lecsukódott a szeme. Aztán elnyúlt az ágyban, és magára húzta a takarót. A teste valahogy megint megrándult.
– Mihailo, mi a fene van veled?
– Semmi – mondta inkább magának – nem érzem jól magam.
Lehajoltam és arcon csókoltam. Megigazítottam a takarót, megnéztem, hogy a függönyök jól be vannak-e húzva, majd csendben kimentem a szobából.
A feleségem
A feleségemnek világos szeme van, és ez az egyetlen kapcsolat David Albahari történetével, amelynek ugyanaz a címe: A feleségemnek ragyogó szeme van. Nem olvastam a történetet, de emlékeztem a címére, mert a feleségem emlegette, szerinte az egyik legjobb, legkedvesebb, amit valaha olvasott. Nem csak azért tetszik a címe, mert a feleségemnek is világos szeme van, hanem azért, mert az írónő nem nevezte meg a szemszínt. Ragyogó szemek. Bölcs, titokzatos, érdekfeszítő. És az hogy hangozna, ha például így szólna: A feleségemnek kék szeme van? Nem menne. Nem hiszem, hogy Albahari valaha is írna ilyesmit, és azt sem, hogy a feleségem valaha is ilyen mézes-mázos címhez nyúlna. A feleségem szeme ragyog. Változnak az árnyalatok, mint ahogy bármely más színű szempárnál, de fő jellemzőjük, hogy ragyogóan fényesek, mint két apró fényszóró a szőke fürtök keretezte kerek arcon. Igaz, néha azt mondja, hogy kék a szeme, és ez szerepel az útlevelében is – a szem színe: kék. És amikor gyermekeink megszülettek, nekik is kék szemük volt, mint a legtöbb babának a születés utáni első hetekben. A feleségem azt mondaná: rám ütöttek! Utána a gyerekek szemei észrevétlenül elsötétültek, barnák lettek, mint az enyém, és a feleségemnek maradt meg az egyetlen csillogó szempár a családban, amivel beragyog mindannyiunkat.
Éva nem szereti, ha megjegyzéseket teszek a megjelenésére. És nem csak arra. Nem szereti, ha beszélünk róla, rólam, rólunk, arról, hogy mennyire megváltoztunk mindketten, mióta összeházasodtunk. Legalábbis ez az én benyomásom. Nem mondhatom, hogy soha nem kezdeményeztem ilyen beszélgetést. Nagyon régen volt, és abból a néhány mondatból, amit váltottunk, úgy tűnt számomra, hogy a feleségem meg akar őrizni közöttünk egy bizonyos titokzatosságot, sőt távolságot, hogy vonzók maradjunk egymás számára. De a legjobban azt bánom, hogy soha nem fejeztem be azt a kísérletet, hogy a ragyogó szemeiről beszéljek Évával. Ami persze csak metaforája annak, amivé a feleségem tizenöt év házasság alatt változott.
– Hogy ment a munka? – Már nem emlékszem, melyikünk tette fel ezt a kérdést, ami a gyerekek elalvása utáni szerény eszmecseréink részévé vált. Bizonyára Éva volt az, mert emlékszem, ahogy megértéssel teli szemekkel hallgatott, miközben meséltem neki a munkahelyemen elkövetett baklövésemről, ami után egyik kollégámnak sem volt egy megértő szava se hozzám, még azoknak sem, akikkel a munkahelyemen kívül is találkozom. Hogy mit csináltam? Mondtam a gyakornoknak, dehogy mondtam, kifakadtam arra a fiatalemberre, hogy középszerű, hogy azzal a sminkes ruhával, amire a gyakornoki fizetését költi, és a főnök seggébe bújva sosem fogja kitanulni a szakmát.
Éva tágra nyílt szemekkel nézett rám, olyan forrón, ahogyan azt csak ő tudja. Ordítani szerettem volna, hogy idegesít, amikor ennyire megértő, hogy nincs mentségem a túlkapásomra, holnap mindenképpen, mindenki előtt bocsánatot kérek a gyerektől (de csak az öltönyért és a főnökért). Talán Éva ezekkel a szemekkel átvilágítja valakinek a lelkét, biztos az enyémet is végigpásztázta, miközben beszéltem vele, és tudta, hogy holnap bocsánatot kérek. Csendben maradtam, elhatároztam, hogy valamikor bevallom neki, hogy megértése, védelme – még akkor is, ha egyértelműen bűnös vagyok –, melegsége, mindez már fojtogató.
Aztán a feleségem így szólt: – A főnököm udvarol nekem.
– És?
– És semmi. Csak hogy tudj róla.
Meglepődtem, hogy nem éreztem féltékenységet. Sem haragot. Szinte kíváncsiságot se. Hogy ezt Éva ne vegye észre, megkérdeztem: – Már régóta tart? Van még valami mondanivalód?
– Nincs, Mihailo – mondta. – Tudod, hogy szeretlek. És tudod, mit gondolok a flörtölésről, különösen a munkahelyen.
– És milyen módon udvarol neked? – ébredt fel bennem mégis egy kis kíváncsiság.
– A legközhelyesebben. Azt mondja, hogy a kék szemeim bevilágítják a napját, a lelke rejtett zugait.
Hogyan mondhattam volna bármit is ezek után a szeméről?
Éva minden hónap harmadik csütörtökén találkozik a barátnőivel. Még lánykorukban kezdődött a barátságuk, annak idején többet találkoztak, szinte minden nap beszéltek. Később, miután mindhárman összeházasodtak, elkezdtünk mindannyian párokban együtt lógni, majd a gyerekekkel, de a lányok hármasban is szerettek volna találkozni. Ami rendben is van. Mi, a férjek nem alkottunk egy bandát, kellemes volt találkoznunk a feleségek és a gyerekek társaságában, de ezen kívül nem mentünk együtt kocsmázni, sem meccsekre, sem edzőterembe. Még kevésbé volt ez elképzelhető, miután Mila és Vera házassága megingott. Ekkor támadtak a kételyeim Éva őszinteségével kapcsolatban. Nem volt kétségem afelől, hogy ők hárman bizalmasan viselkednek egymással, és nem csak azokon a híres csütörtökökön. De hogyan lehetséges, hogy Éva, aki olyan szelíd, tapintatos, vidám, hirtelen olyan könyveket kezd el olvasni (azt hiszem, Mila adta kölcsön neki, aki valahogy mindig Éva mentorának tartotta magát), hogy hogyan nézzünk szembe egy problémával vagy hogyan másszunk ki erősebben egy válságból. Miért panaszkodik Éva Milának és Verának, mi a baja? Miért nem mond nekem semmit az én édes, pufók Évám? Kizárt, hogy megkérdezzem tőle, mert tudom, hogy vagy semmit nem mondana, vagy azt, hogy azért olvas ilyen könyveket, hogy segíthessen a barátain. És ártalmatlanul fog rám nézni két ragyogó szemével, amibe azt hiszem, belefulladnék, ha sokáig bámulnék beléjük.
Egyik csütörtökön ők hárman diszkóban voltak. Éva a hajnali órákban jött haza, jókedvűen, becsípve. Nem vártam rá különösebben, főleg azért nem, hogy lássam, mikor jön haza. Gyakran fent vagyok egész éjszaka, ez az én időm, amikor olvashatok, foglalkozhatok a lemaradásokkal, zenét hallgathatok és játszhatok, vagy olyan projekten dolgozhatok, amit nem tudtam befejezni a munkahelyemen. Természetesen nem volt kifogásom az ellen, hogy egyedül maradok otthon a gyerekekkel, és az ellen sem, hogy ő a negyvenes évei elején kimegy a diszkóba. Milának, Verának és neki valószínűleg ez azt jelenti, hogy bebizonyíthatják maguknak, még fiatalok, egyébként azok is, mindhárman jól néznek ki, letagadhatnának vagy tíz évet. Az ivással sincs gondja, ritkán szokott, és szerencsére olyankor mindig vidám. A részeg embereket három kategóriába sorolom: vannak az agresszívek, a jókedvűek és a depressziósak. Éva jókedvű. Martinit vagy bort iszik. Szerintem most egy martinit ivott a diszkóban.
– Nem rossz ez, legalábbis néha, minden bajodat elfelejted – mondta vetkőzés közben. Elmosolyodott, megfogta a kezem és a hálószoba felé húzott.
Bajt? Minden bajt? Jól hallottam, hogy ezt mondta. Mi bántja? Egy pillanatban meg akartam kérdezni tőle, valószínűleg a pillanat adott volt hozzá, hiszen a régi mondás úgy tartja, hogy amit egy részeg kimond, azt a józan gondolja. Éva megnyílt, kimondta, vannak problémái. Lehet, hogy csak kiszaladt a száján, talán öntudatlanul is, de azt mondta: minden bajt. Udvarol-e még neki az a bunkó főnöke, az is lehet, hogy kapcsolatba került vele, talán bele is szeretett, és nehezen tudja ezt bevallani; az is lehet, hogy a főnöke problémákat okoz neki, vagy általában munkahelyi problémái vannak, amelyekről soha nem beszél. A gyerekek és az iskola nem lehet a gond, mert többnyire mindent beosztunk, azaz ő gondoskodik arról, hogy minden, amiről nekem gondoskodnom kell a gyerekekkel és a házimunkával kapcsolatban, a terv szerint menjen. Kicsit meghízott mostanában, de olyan jól áll neki, teltebb és nőiesebb lett, nem értem, ez miért zavarná. Fel akartam hozni a témát, valószínűleg a pillanat is jó volt hozzá, de Éva már levette az összes ruhát, valamin nevetett, miközben kigombolta az ingem, és ahogy így álltunk egymás mellett az ágynál, őrülten megkívántam őt, mint egykor. Én is felnevettem, nem is tudom, miért, fellöktem az ágyra és belesüppedtem csodálatos, puha testébe.
Elszalasztottam a lehetőséget, gondoltam másnap. Eszembe jutott az Elszalasztott lehetőség című könyv is. Istenem, mit keres Albahari már megint a történetemben? Hogy ne nyomasszanak a jelentéssel kapcsolatos gondolatok, szaxofonozni kezdtem. Improvizálni, ahogy a feleségem mondaná. Eldöntöttem, nem kérdezek semmit Évától. Ha valamikor kísértésbe esnék, sokáig bámulok majd ragyogó szemeibe.
Fordító: Kecskés Ildikó
Borítókép: Unsplash
