Hajdu Szabolcs filmre vitte lakásszínház-trilógiájának második darabját is, ami egyszerre nyomasztóan valóságos, keserűen bölcs, mégis hétköznapi és abszurd élethelyzeteken keresztül mutatja meg a kapuzárási pánikban zátonyra futó párkapcsolatok dinamikáját.
A Kálmán-nap szinte teljes egészében egy helyszínre szorított cselekménye egy banálisan induló névnapi köszöntés és a kínos, szemforgató vendégség köré szerveződik. Hajdut jellemzően az ilyen kisszerű és
jelentéktelenül privát közelképek érdeklik, amikből a negyvenes értelmiségi generáció komplett közérzetére képes kizoomolni.
Levente és Zita félig hívatlanul állít be Kálmánhoz és Olgához, először csak egy tolakodó szívesség miatt, ami észrevétlenül fordul át névnapozásba, de leginkább jó magyar pálinkázásba. Szép fokozatosan felszínre mosódnak a mindkét házasságot belülről feszítő konfliktusok, egymás csendes megvetése keretezi a beszélgetéseket, és a sorozatos koccintás lesz a legintimebb közeledés a másik felé.
Hajdunak utánozhatatlan érzéke van ahhoz, hogy mialatt nagyon is őszinte, személyes dolgokról beszél, témáinak komolyságát és összetettségét
a legkülönbözőbb formanyelvi játszadozások nem hogy tompítanák, egyenesen ezek adják filmjei lényegét,
a performativitás, a színrevitel és fikció számvető, önmeghatározó alkotói mozzanatát. A mágikus realista felhangok (Tamara), a valóság révén kizsákmányolt mesei fordulatok (Bibliothéque Pascal), a műfaji stilizáció (Délibáb), a narratív és érzelmi eszköztelenség (Fehér tenyér) és a szürreális társadalmi kaleidoszkóp (Békeidő) után a letisztult színházi forma és a szatirikus humorral átszűrt párkapcsolati önvizsgálat lerágott, kiábrándult minimalizmusa maradt.
Hajdu volt feleségével és alkotótársával, Török-Illyés Orsolyával még házaspárként dolgozta fel kapcsolatuk hullámvölgyeit. A trilógiát megnyitó Ernelláék Farkaséknál a gyereknevelés, a családi kötelékeken és generációkon át cipelt sérelmek, viselkedésminták és traumák filmje volt,
a Kálmán-nap már a párkapcsolati elidegenedés és a kiüresedés illúzióvesztett állapotrajza.
Olga és Kálmán legelső beszélgetésük során összekülönböznek olyan dolgokon, mint a teregetés, az iskolai/való életbeli szenvedés szükséges mértéke és egymás szavának notórius kiforgatása. Elhasználták egymást érzelmileg és intellektuálisan is, már csak elbeszélnek és elélnek egymás mellett. A film azt a megfoghatatlansága miatt illékonynak tűnő, mégis nagyon konkrétan nyomasztó élethelyzetet kapja el, amikor a vágy rutinná csontosodik, és elvárásokba, az pedig egymás iránti merevségbe és elfojtásokba fordul.
Bár központi szerepet tölt be a szexualitás, illetve a kihűlt vonzalom kérdése, Hajdu nem is annyira az intimitás hiányáról beszél, hiszen az elmúlás, a legközelebbi ember elvesztése nagyon is zsigeri és intim élmény. Olyannyira, hogy a filmben kifejezetten nagy hangsúly helyeződik a testi folyamatokra. Azonban
a biológia ebben a korban már nem a szex és a kötődés, hanem a halál és a bűntudat felé visz.
Levente gyomorfájdalma valójában hűtlenségének a jele, az őszülést, az öregedést hajfestékkel próbálja eltagadni, Zita folyamatosan idegen szavakat használva magyaráz a rákról és a gerincproblémáiról, Kálmánék ezermestere, Ernő pedig sajátos szűkszavúsággal gyászolja a feleségét.
Alapesetben a lerongyolódás, az összehordott lomokként egymás mellett kallódó emberek állóképe mélyen melankólikus lehetne, de
Hajdu életszagú, jól időzített fanyar humora nem engedi, hogy filmje tiszta drámává éleződjön.
Nála halkan duruzsol a veszteségérzet és a kilátástalanság, miközben karakterei egymás szavába vágva keresztbebeszélnek lelombozóan kisstílű, de fontosnak vélt hülyeségeikről, hogy birs- vagy vegyespálinkát isznak-e épp, hova írassák be a gyereket, ki hol vette a kanapét és mennyiért. A negyven fölötti élet hordalékairól. Csupa olyasmiről, ami már senkit nem érdekel, maradéktémákról, miközben az egyetlen közösen értelmezhető rítus, ami dramaturgiai ívet és kötőanyagot ad a filmnek, és a karakterek számára elviselhetővé teszi a nem-történést, az a pálinkaivás.
Részben viszont pont ebben áll a Kálmán-nap alkotói és narratív oldalról is érvényes tétje: nyelvet találni a szétforgácsolt élethez és a veszteségekhez. Zita szüntelen és érdektelen szakszavakat dobáló okoskodása remekül ellenpontozza a hallgatag Ernőt, akiről mintha leperegne fia és felesége halála, de épp ez teszi iszonyatosan vicces figurává.
A Kálmán-nap leheletfinom kontúrokkal húzza valószerűvé szereplői jellemét,
Hajdu egyúttal esendő attribútumokkal rajzolja el őket, hogy minél szánnivalóbbak és nevetségesek legyenek, ahogy a tényleges magánéleti válságukra öntelt, kicsinyes és ostoba válaszokat képesek csak adni. Nem pusztán süllyedő házaséletük, hanem a megküzdési stratégiáik és a nyelvük is redundáns, ugyanazokat a köröket és sémákat futják, ahogy belemerevednek a házasságnak hívott, közös zárványba.
Hajdu a kamarajelleg dramaturgiai korlátai ellenére nagyon következetesen építkezik,
a házassággyilkos ismétlődést és unalmat tematikai és cselekményszervező elemként, de humorforrásként is hasznosítja.
Kálmánék a kezdeti hangzavarból, elharapott mondatokból és mellébeszélésből eljutnak ugyan a fájdalmas beismerésekig, de Hajdu épp ekkor domborítja ki filmje abszurd élét, ugyanis a drámai csúcspontok és vallomások helyett a meghallgatás, az odafordulás unalmát, banalitását, a túl kevés, túl későn jövő őszinteség és a közös élet helyrehozhatatlan, emiatt már-már komikusan elcseszett, hétköznapi szürrealizmusát mutatja meg.
A szűk színészgárda, mint Hajdunál szinte mindig, ezúttal is tökéletes, tele a hazai színjátszás rejtett kincseivel. Különösen Szabó Domokos és Gelányi Imre megy nagyot a lepukkant és agresszívan tuskó Lehel, valamint a morózus Ernő szerepében, de Tóth Orsi és Földeáki Nóra is hibátlan az élhetetlen férjeik mellett szenvedő nőkként. Mindegyikük karaktere látja a lényeget, de nem meri megkapargatni, ezért Hajdu még
a nagy ritkán kibukó apró bölcsességeiket is tudatosan óriási közhelyekbe forgatja.
Valahogy lesz, szeretlek, de ez már nem szerelem, el kellene költözni, minden drága, nem körülöttünk forog a világ. Ebből bomlik ki a film központi motívuma. Kálmán ugyanis folyton ilyen apró dolgokon akad fenn, az élet egy nagy szenvedés, és csak egy arasznyi belőle a nem-szenvedés, Ernő a lépcsőfeljárón tíz centis rést hagyott, az ajándékba kapott húzódzkodó rúd pedig pont nem illik a két fal közé. Hajdu világában mindenki ezt a kis toldást keresi, azt a kis valamit, amivel még egy darabig el lehetne zötyögni egymás mellett.
A komplex életutakat, lemorzsolt házas éveket egy átlagos délután történéseibe sűrítő éleslátás és részletgazdagság miatt lesz a Kálmán-nap több szimpla életrajzi kesergésnél. Talán kiábrándultabb képet fest a kiégett középosztályról, mint a trilógia másik két darabja (az Egy százalék indián is idén érkezik), és a színpadias, limitált teret sem használja olyan kreatívan és filmszerűen, mint az Ernelláék…, de Hajdu itt megmutatja, hogy
a nagy tragédiák csupa apró hülyeséggel, gyarlósággal és önzéssel vannak kikövezve,
ugyanakkor még a szereplői szájába adott közhelyek is valid és pontos megfigyeléseken és emberismereten alapulnak. Színdarabjai és a belőlük készült filmek pedig épp attól hitelesek, hogy valódi, mélyen emberi problémákról képesek halk, lírai tömörséggel és halvány mosollyal beszélni.
Kálmán-nap, 2024. Írta és rendezte: Hajdu Szabolcs. Szereplők: Hajdu Szabolcs, Tóth Orsi, Földeáki Nóra, Szabó Domokos, Gelányi Imre. Forgalmazza: Budapest Film.
A Kálmán-nap a Magyar Filmadatbázison.
