2023 áprilisában jelent meg a Seafret, azaz Jack Sedman és Harry Draper harmadik nagylemeze, a Wonderland, melyen közel két éven át dolgoztak – a koronavírus kirobbanása miatt sokszor egymástól távol, karanténban. Ennek ellenére szó sincs arról, hogy kizárólag melankolikus, szomorú dalok kerültek volna az albumra, sőt! Nemcsak a veszteségek inspirálták őket, hanem az is, hogy időközben családot alapítottak. A számokat idén tavasszal végre élőben is bemutathatják, többek között Budapesten is, ahol április 25-én lépnek fel a Dürer Kertben. A Wonderlandre írt szövegekről, a megbánásról, a zenészek mentális egészségéről Jack Sedman énekessel beszélgettünk.
KULTer.hu: Azt mondjátok, erre az albumra vagytok a legbüszkébbek. Miért áll ennyire közel hozzátok ez a korong? Esetleg közrejátszhat ebben az is, hogy nem volt egyszerű kiadnotok az új dalokat az érzelmi mélységük miatt?
Igen, illetve a lemez elkészítésének folyamata is más volt ezúttal, mint a korábbiak esetében. Az elsőn több éven át dolgoztunk a banda megalapítását követően, és az Egyesült Királyság különböző pontjain rögzítettük a dalokat, ami végül nagyon jól sült el. A másodikat viszont már egy blokkban, körülbelül nyolc hét alatt vettük fel egy stúdióban, az utolsó album megszületésébe azonban a koronavírus miatti lezárások is közbeszóltak. Ezáltal végül is nagyobb teret kaptunk, külön (is) alkottunk, volt, hogy Harry WhatsAppon küldött nekem ötleteket.
Több időm volt elmerülni a számokban, hiszen nem ülhettünk ugyanabban a szobában,
nem éreztem a nyomást amiatt, hogy befejezzük a dalokat. Nem erőltettem Harry-t, hogy változtasson az elképzelésein, mielőtt ki tudta volna dolgozni azokat, hogy valójában milyennek is akarja látni őket. Harry amúgy producerként is dolgozott ezen a lemezen, amitől még személyesebbé vált számunkra a végeredmény. Sok mindenen mentünk keresztül ebben az időszakban, ami arra késztetett minket, hogy egy kicsit átgondoljuk az életünket, azt, amit természetesnek vettünk. Szóval igen, ez egy különleges album, amiben visszatekintünk a fiatalabb éveinkre, és arra, hogy milyen szerencsések vagyunk, mert olyan emberek vehettek körül minket, akik.
KULTer.hu: „Will we ever get back, get back to Wonderland?” – teszitek fel a kérdést a lemez címadó dalában. Számodra mit jelent az a bizonyos csodaország, ahová bárcsak visszatérhetnél?
A nagyszüleimmel gyakran sétáltunk a hegyekben, amikor körülbelül nyolcéves lehettem. Ez az időszak az első, ami eszembe jut erről a szóról – azok a különleges családi pillanatok és emlékek jelentik számomra a csodaországot.
KULTer.hu: A már említett Wonderland című számot az a nosztalgikus érzés inspirálta, amit néha mindannyian megtapasztalunk, amikor a fiatalkori éveinkre gondolunk – és az, hogy ilyenkor szívesen visszaforgatnánk az időt. Hova utaznál vissza az időben, ha tehetnéd és miért éppen oda?
Oda, amikor az angliai nemzeti parkban, a Lake District vidékén kirándultunk – azokhoz az emberekhez repülnék vissza, akik akkor az életem részei voltak. Jó lenne, ha még pár napot eltölthetnék velük.
KULTer.hu: Apropó nosztalgia! A zene az, ami összehozott titeket Harry-vel, de először barátok lettetek, csak aztán alapítottatok bandát. Mit gondolsz, hogyan szilárdította meg ez a kötelék a Seafret alapjait?
Amikor először találkoztunk, én körülbelül tizenegy lehettem, ő pedig nyolc. A szüleink ismerték egymást, találkoztunk is kempingezés alkalmával. Aztán évekig nem láttam Harry-t, csak jóval később, mikor fellépett egy open mic esten. Zseniális volt, és az édesapja megkérdezte tőlem, nem akarunk-e együtt zenélni. Szóval akkoriban nem igazán ismertem még őt, de a zene összehozott minket. Áthívott magukhoz, és amint megérkeztem, elkezdtünk játszani, majd szinte azonnal a családjuk részévé váltam.
Attól a pillanattól fogva már nem csak a zenélésről volt szó, testvérekké váltunk bizonyos értelemben.
Ez az az alap, ami összetart minket és nagyobbá tesz. Igen, vannak eltérő elképzeléseink, de a szeretet és a tisztelet, ami köztünk van, mindent megold. Jó helyen vagyunk.
KULTer.hu: Mit csodálsz a legjobban Harry-ben barátként?
Nem ismerné el, de borzasztóan gondoskodó ember. Elég makacs, de ezt kedvelem benne. Minden tekintetben valódi ember, aki vele van, tudja róla ezt. De örülök, hogy nem hallja, kínos lenne. (nevet)
KULTer.hu: A See, I’m Sorry című dalotok azokról a dolgokról szól, amelyeket bárcsak másképp csináltatok volna az életetekben. Miket bánsz a legjobban a múltadban? Mi segít neked abban, hogy elengedd azokat a dolgokat, amiket megbántál?
Nem tettem semmi különösen rosszat az életemben, először is tisztázzuk ezt. (nevet) De azt például bánom, hogy gyakran mondogattam, majd felhívom és meglátogatom a nagyszüleimet, aztán mégsem tettem meg, mert az élet úgymond közbeszólt – közben pedig elveszítettem az egyiküket. Ahogy telnek az évek, egyre inkább fontos számomra, hogy időt szakítsak az idősebb rokonaimra, a barátaimra, akik a hetvenes éveikben járnak.
Minden megváltozhat akár egy pillanat alatt.
Az elengedést az segíti, hogy számokat írok róluk, és bocsánatot kérek tőlük. Ha az ember nem tudja személyesen kimondani a másiknak, akkor dalban teszi meg. (nevet) Mert elnézést kérni gyakran nehéz, nem igaz?
KULTer.hu: A Wonderland dalai „fokozatosan vezetnek át a sötétségből a fénybe.” Ez egyfajta terápiás út volt számotokra? Melyik szám fejez ki a legjobban téged a lemezről?
Amikor nosztalgikusan tekintesz vissza azokra a dolgokra, amelyeket bárcsak másképpen csináltál volna, de már nem tudsz rajtuk változtatni, és közben eszedbe jutnak a ragyogó idők is, amiket átéltél, akkor rájössz, hogy mindannyiunkban van sötétség és fény is, ezek kiegyensúlyozzák egymást. Azt hiszem, ez az, ami érződik az albumon is, élveztük az elkészítését. A Made Of Love például elképesztően különleges számomra, az egyike volt azoknak, amelyek könnyedén, természetesen megszülettek. Mintha csak meg akart volna íródni, nem kellett küzdeni vele, manipulálni, hogy megpróbáljuk olyanná tenni, amilyenné nem akar válni. Ez nem igaz minden számra.
KULTer.hu: Az évek során mindketten családot alapítottatok. Hogyan formált titeket az apaság zenészként?
Arra késztetett, hogy megtanuljam élvezni az otthon töltött időt, és figyeljek arra, mi történik körülöttem, tudatosabbá váljak – az élet minden területén bele akartam adni, amit csak tudok. A gyerekek olyan gyorsan felnőnek, változnak, az ember nem akar lemaradni semmiről. De ez csak a javunkra válhat, mert a tény, hogy vannak, akikről gondoskodhatunk, arra ösztönöz, hogy jobban teljesítsek.
KULTer.hu: Egy kutatás szerint a zenészek háromszor nagyobb valószínűséggel tapasztalnak meg szorongást, depressziót, mint az átlag, ennek ellenére a mentális problémák továbbra is tabutémának számítanak – különösen a férfiak körében. Te mit teszel a lelki jólléted megőrzésének érdekében, különösen a sűrű turnéidőszakban?
Nekem és Harry-nek hihetetlenül sokat ad, hogy felléphetünk, mert
amikor élőben előadjuk a dalainkat, az egy kicsit leveszi a terhet a vállunkról. Ilyenkor azt érzi az ember, nincs egyedül.
A Most of Us Are Strangers című számunk éppen erről szól: rengetegen vannak, akik ugyanazzal küzdenek, csak nem beszélnek egymással róla, inkább az elméjük csapdájában élnek, nem tudják, mit tegyenek. A zene segít ebben.
KULTer.hu: A Made Of Love című számotokban egyébként éppen arról beszéltek, hogy milyen fontos a pillanatban élni, és megtalálni a szépséget az apróságokban. Mi az a három dolog, amiért most hálát adnál?
A családom, Harry és a csapatunk. Tudod, az, hogy a zenélés a munkánk, lehet milliók álma. Úgyhogy mi igyekszünk nem magától értetődőnek venni ezt. Az, hogy felléphetünk a világ minden táján, elég. Nekünk az a legfontosabb, hogy élőben játszhatunk, és láthatjuk, hogy a közönség élvezi a dalainkat. Amíg képesek vagyunk új számokat írni, szeretjük, amit csinálunk, addig azt hiszem, nem is kérhetnénk mást. Ezerszer többet értünk el, mint amit valaha is hittünk volna, ezért szerencsésnek tartom magam.
A fotók a Seafret Facebook-oldaláról származnak.
