Hosszú ideig, akár tíz évnél is tovább vajúdó irodalmi műveknél ‒ misztikus jelenségnek tűnhet ‒ az alkotás folyamatába egyszer csak, mintegy rendezőelvként beléphet a kollektív emlékezet, vagy ha úgy tetszik, „kollektív tudattalan”, s ez hajlamos az egyéni narratívákat egyetemessé varázsolni.
A Vasgyári eklógák esetében mindez megtörtént, amit nagyban segít az emberiség görög-római hagyományon felnőtt részének közös anyanyelve: az antik versforma, amely képes időn kívüli mítosszá emelni egy történetet, mely mintha mindig is meglett volna, most pedig, lám, elénk került.
Miskolcot belengi valami történelmi léptékektől érintetlen patriotizmus, aminek erős jelenlétét aktuális szólamoktól,
vagy a mindenkori politikai rendszer manifesztumaitól függetlenül érezni bárhol a városban. A hely szelleme nem feltétlenül a büszke, polgári kivagyiságon nyugszik, de ha valaki Miskolcon jár, meglepheti ez az érzés.
Az egykedvű lepusztultságokban, a helyenként a nyolcvanas évek óta változatlan városképben, üres tekintetű, rosszul öltözött homlokzatokban ott várakozik a tiszteletet parancsoló figyelmeztetés, hogy Miskolc nem csupán város, hanem egy minden ízében önálló, élő entitás. Miskolcnak nemcsak története van,
ez a város konokul bizonyos saját magában, akkor is, ha nem szívesen szól viselt dolgairól, vagy épp a dicsőségesebb történeteiről.
De ez esetben nem teszi. Ez alkalommal, ha időben nem is, de a „téridőben” sokkal távolabbról szólal meg a város, egy eredetileg játékosnak szánt, két miskolci szerző egymásra rá-ráfelelő, de a konkrét igazságokat-tanulságokat minduntalan elveszejtő, stílusgyakorlatnak induló művén keresztül.
Aki ismeri Zemlényi Attila és Kabai Lóránt munkásságát, tudja, hogy a műveik más-más oktánszámú benzint használnak (Kabai Lóránt esetében ez már örökre múlt idő). Zemlényi harsányabb, olykor hányavetibb (Kemény István szavával: szertelenebb), a szlenget (nemritkán a bátrabban-belterjes borsodi szlenget), a helyi kulturális ikonográfiát és folklórt csont nélkül azonnal a szövegeibe építeni tudó (és akaró) krónikás-vénája, és Kabai sokkal kényelmetlenebb, „fogfájós” és önmarcangolóan sötét tónusú verselése több ponton erősen eltér. Ám a választott, ez esetben mintegy magától értetődően adódó antik forma a hosszú közös munka során összecsiszolódott, és
olyan új minőséget ad ki, ami nem csupán a kettejük tehetségének összege ‒ én ezt tartom a mű legnagyobb erényének.
Az alaptörténet, Vályi Péter miniszterelnök-helyettesnek a Lenin Kohászati Művek martinkemencéinél bekövetkezett balesete, majd halála legalább annyira hajmeresztően valószínűtlen, mint amennyire tragikus, így aztán hagyományos értelemben vett színdarabot írni róla a képtelenséggel határos vállalkozás.
„A valóság az, amit nem hiszel el” ‒ mondhatná egy mai filozófus. Minden újsághír megdöglik idővel, bármekkora szenzációról számol is be. A mítoszok azonban, akárcsak a Valhallában a hősök, örökké élnek, ezért bármikor elbeszélhetők, mi több, megalkothatók. Itt nem is szeretném részletesen elmesélni a darab ötletét adó eseményt, nézzük inkább magát a mítoszt, mi minden kell hozzá.
Vegyük úgy, hogy egy tizenvalahány éve tartó, szakrális főzőműsort nézünk.
Legyen szó akár közszájon forgó tapasztalatokról, trópusokról-toposzokról, erősen személyes legendáriumokról, amelyek (legtöbbször Zemlényi költészetében, de olykor Kabainál is) önmagukban, „saját jogon”, néha szilánkosan és töredezetten szálldosták körül a korszakot, amelyben felnőttek. A halott vasgyár megidézése (valóban egy alvó démont, egy Balrogot ébreszthettek fel?) mágnesként összerántotta mindezt egy kompakt mitológiává, melynek a Miskolcon is emlékezetes fellépést produkáló Bada Dada, vagy a szintén tragikus sorsú Málik Roland éppúgy része, mint a Zemlényi iskoláskorából vele maradt partizán-nosztalgia, némi Ady (Az eltévedt lovas említése), vagy a miskolci alternatív művészek poszt-neoavantgárd kísérletei (ki emlékszik a Freud-kakas performanszra a kora kilencvenes évekből?). Nos, mindezek talán kevéssé lehetnek közismertek. (Annál inkább a miskolci Bonnie és Clyde, alias Fekete László és Novák Tünde tragikus-romantikus bűneposza).
De szemérmetlenül gazdag merítésben bukkan fel egy komplett filmográfia is,
hol egyértelműen, hol csak halvány utalásként szerepet kap David Lynch csakúgy, mint az Avatar Otthonfája, a Blair Witch Project, a Ragyogás és a hálásan könyörtelen nehézipar-esztétika néhány örökbecsű műalkotása, a Sztalker, a Vasisten gyermekei, vagy az Alien 3 szintén elhagyott gyárkulisszák között játszódó kockái.
Ez a töménytelen allúzió akár meg is fojthatná a „városdrámát”, de nem ez történik, mert mindez a szöveg előrehaladtával akár ki is törölhető segédegyenesként funkcionál:
a művön végigvonuló egységesen erős megszólalás kitűnő ritmusban szórja el a saját zárójeleit.
A darab mondatai szerencsére mégsem estek át szőrtelenítésen, a keresetlenséget végig sikerült megőrizni. A „roma-betét” is kellőképpen vaskos, de jó érzékkel kerüli a mára sajnos általánossá lett lesajnáló sztereotípiákat ̶ ez is megérne egy misét, mert példaértékű, hogy mennyi csapdát ugrik át ez a jelenet úgy, hogy közben sem hamis apológia, sem ítéletképző célozgatás nem történik. Miskolc viszonya a cigánysághoz még visszaemlékszik a „teljes foglalkoztatottság” idejére, és ez nem múlt el nyomtalanul ̶ ők a „mieink”, itt legalábbis mindenképpen. Kihagyhatatlan epizód, e nélkül akár egy Ruhr-vidéki iparvárosban is lehetnénk.
A dráma egyik csúcspontján (mert több is van), a nagy természetű kommunista arszlán és Magdolna, az Ipari Vénusz, a hatvanas-hetvenes évek fordulója körül született generációnk mindenkori Ősanyjának elvtársias-konyakgőzös protokollnászából megszületik a Beteg Kisfiú. Megszületünk. De ez nem jó. Sőt. A Beteg Kisfiú szerencsére szabad szemmel nem látható, de tudjuk, hogy sem élni, sem elpusztulni nem tud nagyon hosszú ideig, kacskakezű, alig artikulálható panaszával csak elzárt terekben képes bolyongani, egészen Auróra megváltó érkezéséig.
Lapról lapra hízik a korokon átívelő mitológiaképződés, művelődéstörténész legyen a javából, aki felfejti,
Kerényi Károly gatyába’ táncol, de ilyet nem mondunk. Szánjuk a Beteg Kisfiút, és félünk tőle, mert hiábavaló fájdalmat hordoz, amiből hiába nem kérünk, ezt nem kérdezte senki. Ahogyan Antigonét, Oidipuszt se kérdezték, vajon akarják-e a sorsukat. Auróra álmában ott van ugyan a feloldozás („Beindul a gyárpárduc, és lesz munka dögivel. / A panel ligetes és virágos, a gyengét senki se löki fel.”), de természetesen tudjuk, hogy nem ebben az életben. A megváltás létezhet ugyan, de az ugye „egyéni szociális probléma”, ahogy a mindenkori munkahelyi mondás tartja. Nem mondja, hogy nincs lehetőség kettesben maradni Istennel (a „Zistennel”), de el is hallgat ezen a ponton.
Szcenírozott felolvasószínház ̶ ez elsőre elég riasztóan tud hangzani. Képzeletemben máris megjelent néhány civilbe öltözött szereplő, akik a felolvasás alatt olykor felállnak, jelentőségteljesen egymásra néznek, legfeljebb a kellő nyomaték kedvéért néha lehasalnak, vagy ültükben papírgalacsinokkal dobálják egymást, a publikum nagyobb örömére.
Hát nagyon nem.
Ez a műfaji megnevezés bátran elhagyható lett volna, én legalábbis egy komplett színielőadást láttam. Aprólékos, a művel szemben kellően alázatos, de nagyon határozott és igazán színházszerű elképzelések, meghökkentő ötletek, feszes ritmus, apró katarzisok tömege, remek világítás és az anyagi lehetőségekhez képest üde, helyenként bájos, de mindvégig profi színpadtechnika, amiről csak az a szó jutott a végén eszembe, hogy szexi. Bátran használja a multimédiát, ami egyszer sem válik a szöveg kényszerű kiegészítőjévé, vagy jó szándékú, amolyan „gyengébbek kedvéért” megoldássá.
Nem szcenírozás ez, hanem erős, biztos kezű és irgalmatlanul izgalmas rendezés, Fandl Ferenc emlékezetes munkája, elhivatott színészekkel.
Nem látom be, hogy az előadás miért ne próbálhatna szerencsét Budapesten is?
Az általam látott előadás közönségét mindenképpen szeretném megemlíteni, mert hozzátartozott az élményhez. Miskolci eleganciával öltözött hölgyek (ezt nem viccnek szánom; ha van olyan, hogy párizsi elegancia, akkor van miskolci is, ami nemkülönben sajátos), lelkes, húszas éveiket taposó fiatalemberek komolyan vehető, mellényes öltönyökben foglaltak helyet, a csillogó szemű lányok elképesztő, időtlen divatú frizurákkal és kosztümökben űzték a pulzusukat, különös tekintettel a gondosan válogatott, láthatólag nagy becsben tartott alkalmi ékszerekre, melyek ilyen mennyiségben ünnepi hangulatot varázsoltak a nézőtérre.
Mert a nézőnek is kell, hogy legyen jelenléte. Ők itt a leghamarabb részeivé váltak az előadásnak.
Kifelé, a ruhatári sorban állva, izé, némi könny szökött a szemembe, de szerencsére nem tudnám megmondani, pontosan miért.
Odakint, felnézve az égre, már mosolyogtam, a miskolci ég ezúttal négycsillagos volt.
Zemlényi Attila – Kabai Lóránt: Vasgyári eklógák. Rendező: Fandl Ferenc. Játsszák: Vályi Péter, Fandl Ferenc, Harsányi Attila, Szegedi Dezső, Rudolf Szonja, Havasi Renáta, Kokics Péter, Kriston Milán, Visnyiczky Bence, Barva Gábor. Miskolci Nemzeti Színház, 2024. február 16.
Fotó: mnsz.hu
