Idén is világsztárokat látott vendégül a Budapest Táncfesztivál. A kéthetes mustrára a nemzetközi és hazai kortárs táncélet legjobbjai érkeztek a Nemzeti Táncszínházba. A fellépők sorát a finn táncvirtuóz, Susanna Leinonen koreográfiája zárta május 10-én.
A Nasty középpontjában a test áll, de mégsem önmagában értelmezve mint független objektum. Inkább: középpontban az ember, a test felől közelítve. Nagyon tetszett az előadás leírása, amely szerint az egyén a testről alkotott szubjektív benyomásai, belső képei kerülnek feldolgozásra a kortárstánc médiumán keresztül.
A kortárstánc számomra egyszerre kikapcsolódás, inspiráció, de önreflexív utazás is egyben.
Éppen ezért kifejezetten kíváncsi voltam életem első külföldi társulat által előadott élményére. Azzal a megengedéssel és szabadsággal gondolkodom a látottakról, mely szerint amatőr műkedvelőként a személyes benyomásaim felől közelítek, és meg sem kísérlek objektív beszámolót írni a darabról sem technikailag, sem tartalmilag.
Testképzavar, tudhatnánk le egyszerűen, ha csak felszínt szeretnénk kapargatni, de a darab ennél sokkal mélyebben feszegeti a testről alkotott mentális határokat.
Számomra a darab jelentése, fő kommunikálni való szándéka az ember, főleg a nő szabadsága,
illetve ennek a szabadságnak a testképzavar kialakulásával történő korlátozódása volt. Mivel a darab leírásában általánosságban beszéltek az emberről, ezért csalódtam, hogy csak a nők szemszögéből mutatja be, hányféleképpen alakulhatnak ki toxikus mintáink és képünk a testünkről. Ha ez volt a szándék, akkor azt érdemes lett volna kiemelni, és jelezni a leírásban. Így maradt bennem némi hiányérzet, hogy vajon hogyan ábrázolhatják ugyanezt férfi szemszögből, vagy éppen egy általános, emberi megközelítésből.
Alapvetően simán képes vagyok a racionális oldalról közelíteni bármihez, így legelőször az tűnt fel, hogy mennyire pontos, felkészült, stabil koreográfiai kereteken belül közvetítették a táncosok a szerző által megálmodott üzenetet. Érdekes volt továbbá, hogy bizonyos jelenetek között a szereplők a nézők előtt, a színpadon, a tánctér mellett cserélték jelmezeiket, kiegészítőiket. Ez még személyesebbé, emberközelibb perspektívába helyezi a téma megközelítését.
Egyetlen helyen éreztem feleslegesen szájbarágós kommunikációt:
amikor az egyik táncos ütemes, monoton mozgást végzett, közben egy másik szereplő egy mikrofonba beszélve elmondta, hogy itt most tulajdonképpen mit is gondolunk, és mit kellene gondolnunk helyette. Értem, hogy fontos az üzenet, hogy azért, mert valaki mozgatja a testét, az még közel sem felkérés keringőre, de van annyira kifinomult nonverbális eszköztára a társulatnak, hogy enélkül is át tudta volna adni az üzenetet.
A Susanna Leinonen Company előadásában technikailag a legmodernebb eszközök egyszerű, mégis látványos tárházát láttuk, akár hangzásban, akár a fényekkel, vetítéssel és a darab keretes szerkezetét adó nyitó- és záróképpel. Zongorát ugyanúgy hallhattunk, mint elektronikus eszközök keltette zaj-atmoszférát, ahogy teljes fényben úszó színpadot és nagyon pontosan megtervezett specifikus fényeket is. A látványvilág helyenként groteszk, helyenként provokatív, így mindenképpen elmélyülő attitűdöt igényel.
Az előadásban nem éreztem feloldást, nem is volt cél, és súllyal a vállaimon indultam haza,
ezáltal lehetőséget kapva, hogy a darab még napokig dolgozzon bennem. Hogy a saját nyelvemre lefordított transzformáció után gondolkodjak a témáról, és a saját válaszaimat találjam meg vele kapcsolatban. Vagy talán, hogy újabb kérdéseket tegyek fel.
Susanna Leinonen Company: Nasty, Nemzeti Táncszínház, 2024. május 10.
Borítófotó: Mirka Kleemola
