Az ötvenes évek amerikai kertvárosa. Tökéletes megágyazása szinte bármilyen műfaj(variáns)nak, a melodráma és a bűnügyi filmek alműfajai azonban kidomborodnak a lehetőségek közül. Az Anyai ösztön az anyamelodráma és a thriller hibridizációja. Izgalmasnak ígérkezik, pláne Jessica Chastain és Anne Hathaway főszereplésével, akik ritkán (sosem?) okoznak csalódást.
A Chastain-Hathaway páros stabil tartópillérek: mindkettejüket láttuk már megkérdőjelezhető morállal rendelkező karaktert alakítani, ám talán sosem vontuk még kétségbe a beszámíthatóságukat. Alice (Chastain) és Céline (Hathaway) szomszédok és egyben barátnők, fiaik együtt nőnek fel. A harmonikus kertvárosi életüket azonban romba dönti egy végzetes baleset: Céline kisfia lezuhan az emeletről. A film egy gyászfolyamat elburjánzásaként is olvasható: Céline haragszik önmagára és Alice-re, mert nem tudták időben megmenteni a kisfiút. Ezzel párhuzamosan Céline egyre jobban kezd kötődni Alice kisfiához.
Megtépázott idegrendszerű nők macska-egér harca bontakozik ki előttünk,
ám nem azzal az intenzív borzongatással, ahogy azt egy thrillertől elvárnánk. Mi lehet az ok? A-kategóriás színészek, pompás zene és ígéretes potenciált rejtő alaptörténet. A hozzávalók első osztályúak, mégsem áll össze a film: nincs íze, se utóhatása.
Az Anyai ösztön megbízhatatlan, mármint ami az elhatározást illeti. A rendezőnek láthatóan jelentékeny a női trauma és a gyász témája, ám ezt nem sikerül átvezetni egy misztikusabb síkra. Mivel sejtelmes zenével és Alice voyeur-attitűdjének megnyilatkozásával indul a film, így valószínűleg nem elhibázott az az állítás, hogy a rendező szándékoltan a thrillervonalra akart fókuszálni a történetben – ám annyira jól sikerült a melodrámai szál, hogy az rányomja a bélyegét az egész alkotásra.
Főként a hideg tónusok dominálnak a filmben.
A fakózöld és -kék jelenetek azonban nem keltenek bennünk frusztrációt, csupán ürességet, az anya gyászát és tehetetlenségét, tehát a melodrámai szálat erősítik fel. Asszociálhatunk a hasonló színvilágú „Ishiguro-adaptációkra”, a Ne engedj el! és A napok romjai című filmekre, amelyek minden furcsa és természetellenes rendszerelemük ellenére sírásra fakasztják a nézőt. Az Anyai ösztön is ezt teszi: nem az marad meg bennünk (ha egyáltalán hazaviszünk bármit is ebből a filmből), hogy melyik nő hogyan manipulált minket és egymást, hanem a borzalmas veszteség érzése, amely a mindenkori gyermek halálakor színezi feketére a mi szívünket is.
Igaz, kapunk egy-egy kedves svenket, a sövényalagútban való átmászás pedig a szülés és az anyaság szimbólumaként is értelmezhető, ezenkívül azonban semmi izgalmat nem rejteget az operatőri munka. A kamera is egyfajta kívülálló voyeurisztikus pozíciót vesz fel, hogy véletlenül se mutasson többet a két nő perspektívájából, nehogy sejtéseink támadjanak. Azonban ez a túlzott információ-visszatartás a hangulat rovására megy: Alice-t követjük, ennek ellenére nem ráz meg, mikor az ő igazát vonjuk kétségbe. A néző ugyanis okos, ismeri a bevett sémákat, nem éri újdonságként a plot twist, hogy esetleg a középpontba állított figura válik megkérdőjelezhetővé. Ez viszont egy másik problémát vetít elő:
Céline karaktere nem lesz egyértelműen elítélhető.
Egy Rosamund Pike-féle holtodiglanos pszichopata helyett egy olyan nőt kapunk, aki a kisfia elvesztése felett érzett gyászba őrül bele. Ki akarja tölteni az űrt valakivel, aki nemcsak emlékezteti őt a fiára, hanem pontosan átérzi ugyanazt a zsigeri hiányt, amelyet a szeretett gyermek halála hagy maga után. Eképpen Hathaway karakterével a film végén (amely az egyetlen érdemleges plot twist) furcsa módon képesek vagyunk azonosulni.
Alice fiáért megy tehát a harc. A gyerek kegyeiért a felnőtt nők nemcsak riválisokká válnak, hanem egymást lelkileg és testileg is megnyomorító ellenségekké. Bergman A csend című filmje hasonló deformálódott viszonyrendszert ábrázol, mélyebb érzékenységgel, mellőzve a műfaji kategorizációt.
Az Anyai ösztön legerősebb eleme épp ennek a két színésznőnek a viaskodásában áll.
Chastain már A segítségben is megmutatta, mennyire beleillik naiv-szende alakja az ötvenes évek kertvárosi miliőjébe, Hathawayt pedig láttuk már manipulátorként az Ocean’s 8-ben. Azonban ezt az alapvetően végig negatív, passzív-agresszív harcot egyiküknek sem kellett végigvezetniük egy egész filmen át.
A film összességében szuicid hajlamú gyerekek és pszichiátriai kezelésre szoruló anyukák története. S igaz, a cím is az anyákra összpontosít, de mégis valid a kérdés: hol vannak a pasik?
A férjek jelen vannak, mégis jelentéktelenek, szó szerint kiíródnak a történetből.
Ám ha egy átlagos, „normálisnak” nevezett amerikai családmodellt akarunk bemutatni, amely egy trigger hatására felbomlik, mindenképpen meg kell jeleníteni a férfiakat is. Céline férje elzárkózik, Alice-é pedig teljesen inkompetens a család „védelmezőjének” szerepében: elbukik apaként és férjként is, amikor nem a családja érdekeit tartja elsődlegesen szem előtt, hanem a szomszéd nő iránti tapintatot. A tapintatosság pedig az életükbe kerül.
Ez a film egészére is igaz: az alaptörténet iránti tapintat a film rovására megy, amely így sótlan marad, fakószürke, és a megtekintést követően hamar a feledés homályába vész.
Ez a történet markáns elképzelésekkel rendelkező szerzőt kívánna,
talán, ha a rendezői székben nem Benoît Delhomme ült volna, az Anyai ösztönre mint hátborzongató pszichothrillerre hivatkoznánk. Sajnos a kívánt hatás ezúttal elmarad.
Anyai ösztön (Mother’s Instinct), 2024. Rendezte: Benoît Delhomme. Írta: Sarah Conradt. Szereplők: Jessica Chastain, Anne Hathaway, Josh Charles, Anders Danielsen Lie, Caroline Lagerfelt. Forgalmazza: Fórum Hungary.
Az Anyai ösztön a Magyar Filmadatbázison.
