Hullámzik a testem, mint a valaha létezett leganalógabb Balaton egy elképzelt bolygó lehetséges nyarának kellemes nyárestéjén. Ringatózok a végtelenül kidolgozott basszusokon, áramlok a hangokkal, és minden egészen egyszerűen csak: jó.
Többször megtörtént, hogy a tavasz folyamán a Spotify bedobta az Analog Balatont egy-egy Elefánt szám után, én meg bólogatni kezdtem az ismeretlen, de valahogy mégis otthonos atmoszférájú számokra. Pontosabban: nyilván a zenei geek szólalt meg bennem először, és üvöltötte az arcomba, hogy
„mégis hogy lehet ennyire elképesztően kidolgozott hangokkal operálni?!”,
mindezt a legnagyobb elismeréssel. Arra gondoltam, hogy ha a fesztiválszezon után végre nekiállok a közel tíz éve érlelődő zenei projektem megvalósításának, akkor minimum ennek a tudatos kidolgozottságnak kell jellemeznie bármit, ami kiesik a kezeim közül. A legtöbb szám egyedi, az alkotók zenei ars poeticájaként felismerhető basszusokon szólal meg, teljesen következetes zenei élményt nyújtva a buszmegállótól hazáig tartó sétáim alatt.
És ez még csak a technikai része: a dalok keserédes, késői fiatalkorra jellemző, túl-vagyok-az-egyetemen-és-már-dolgozom-de-minek hangulata nem csoda, hogy eléri a közönségét, hiszen kérdőjelek nélkül lehetünk képesek azonosulni vele, ha pont ebben az életszakaszban vagy élethelyzetben vagyunk. Fakk, annyira elmennék egy Analog Balaton-koncertre! Erre néhány napra látom a neten, hogy a Budapest Parkban koncerteznek a srácok, ráadásul iamyank fellépése után. Mivel ez önmagában is teljesen valószínűtlen, másrészt részemről ennél preferáltabb párosítást el sem tudtam volna képzelni, ezért
gyorsan elvégeztem az egyik leghatásosabb reality checket, vagyis próbáltam levegőt venni a befogott orromon.
Ha ez sikerül, akkor álmodok, és lehet kalandozni az asztráltér szaturált tereiben, ha viszont szimplán egy rakat ember éppen hülyének néz a buszon, akkor az nagy eséllyel a Föld bolygó, miközben a jármű éppen begördül a Blaha Lujza térre. Esetünkben utóbbi történt, úgyhogy lett legalább egy biztos pont az életemben. Május 30-án Park, Analog Balaton, support: iamyank.
Iamyankot most fúvósok kísérték, ő, valamint a két dobos a koncerthez készült öltözékben, kifestve jelent meg a színpadon. Eddig is kifejezetten erős volt a produkció látványvilága, de ez még inkább adott neki egy definiált hangulatot. Mindeközben egy, az elmémnek nagyon kedves és kellemes gondolat kezdett pörögni bennem: már kétszer vettem részt a Láttam a jövőt meghalni című lemez koncertjein. Az Akváriumban tartott lemezbemutató az elmúlt 20 évem legmeghatározóbb zenei- és koncertélménye volt, életem egyik legfontosabb szubjektív önismereti folyamatát indította be.
A korábbiaknál univerzumokkal mélyebbre tépett, tolt, taszított, lökött magamba,
ahol el is töltöttem néhány hónapot, majd életek fájdalmából gyógyulva tértem vissza. Ezért úgy gondoltam, hogy harmadik alkalommal egy egészen más környezetben, nappali fényben, fúvósokkal kiegészülve én most bizony legalább kísérletet tehetek valamiféle objektív nézőpontból történő megfigyelésre.
Ezek egyike például, hogy ennek a produkciónak azért baromi jól áll, ha vaksötétben, de brutálisan fényelve adják elő, amire itt most a nappali időpont miatt nem volt lehetőség. Illetve, hogy alkalmanként a fúvósok nagyon jellegzetes hangja kimozdított az album megszokott hangzásvilágából, és emlékeket idézett elő, ahelyett, hogy a jelenben érzékeltem volna a koncertet. Ennél a két gondolatnál nyugodtam meg teljesen, hogy itt, kérem, szó sincs elfogultságról vagy rajongásról, egész egyszerűen egy elképesztően tehetséges és végtelenül szorgalmas alkotó művét fogadom be épp, akinek egyébként közel tíz éve követem a pályafutását. Király. A következő pillanatban – pontosabban: az egy létező pillanatban folyamatosan változó formát felvett térben – a légzésemre figyelve egyszerre robban az energia a testem összes pontján, és megnyílva fentnek és lentnek, a tudatküszöb gondolatvékony határán trippelek akkorát, amelyet életem összes O.Z.O.R.A. Fesztivál élménye megirigyelhetne.
Ezalatt a pillanat alatt gyakorlatilag le is zajlott a koncert, és különben is, a szavak egyáltalán nem ezen megtapasztalások leírására hivatottak,
és bármennyire is megpróbálkoztam vele a #folyamatosjelen című verseskötetemben, az azóta eltelt újabb élmények megerősítettek benne, hogy – részemről legalábbis – ezek valóban csak próbálkozások maradnak, és csak remélhetem azt, hogy egyrészt bírnak némi művészi értékkel, másrészt esetleg elindíthatják az olvasót a saját szubjektív tereinek felfedezésében. Szóval, ott állok, koncert vége, olvad le az arcom a helyéről, lélegzem vissza magamat valahogy a testembe, és közben látom, hogy valaki messziről, távolodva integet felém. Az objektivitás illúziója lesz az.
Aztán hirtelen egy fehér ruhába öltözött istennő manifesztálódik a színpadon,
és számomra teljesen ismeretlen hangja, energiája, jelenléte azonnal csavar egyet az egyébként is hardcore iamyank-koncertélményen. Mint később kiderült számomra, a Villővel közösen feldolgozott Minerva című zenei mű előadása tette fel a teljesen váratlan pontot az akkora i-re, hogy az az Androméda-galaxisból azóta is ragyogóan látszik.
Örültem a két koncert között lévő szünetnek, egy pizzaszelettel az arcomban próbáltam valahogy szabályozni a masszívan stimulált érzelmi állapotomat, és indultam el a nyugalom felé, hogy most már végre tényleg csak egy jót kell buliznom, hiszen Analog Balaton-koncert következik, ugye.
Madjnem full házra pakolt Budapest Park, úgy összességében felszabadult, nyár eleji hangulat, megdörrenő basszusok.
A duót fogadó ováción nyilván nem lepődik meg a koncertre járó egyszeri felhasználó, viszont az az energiaáramlás, ami a közönség és a zenészek között végig megmaradt, az én tapasztalataim szerint ritka jelenség. Ahogy elindult a koncert, hirtelen házibuli hangulatom lett, imádtam volna, hogy valaki a kezembe nyom egy rozéfröccsöt, tíz év nemdohányzás után megkínál egy cigivel, hirtelen egy budai terasszá válik a tánctér, én pedig azon kapom magam, hogy valami laza, félig kigombolt ingben közepes sikerrel próbálom fűzni a velem szemben lévő, lenge ruhában mosolygó lányt. A belső tinim látomása után azt vettem észre, hogy felszabadultan táncolok, pontosan úgy, ahogy azt a hazafelé tartó sétáim alkalmával szoktam, azzal a csodálatos plusz élménnyel, hogy itt és most élőben, de ugyanazzal a kifinomultsággal előadott zenék szólnak.
Hiszen aki járt már koncerten valaha, és rendelkezik némi hallással és figyelemmel, sokszor megállapíthatja, hogy élőben azért egészen máshogy szólnak a számok, mint egy stúdióalbumon, és amíg világ a világ, a technika, a tér, és az emberi anatómia miatt ez így is marad. Az Analog Balaton zenészei azonban számomra mágiával határos módon
élőben érték el, hogy gyönyörűen szólaljon meg minden egyes hang, amit megálmodtak egy-egy zenében.
Mindeközben megteremtették ugyanazt az atmoszférát, amely védjegyükké vált, egy az egyben hozva azt a hangulatot, amiért szeretjük őket. Volt egy számomra nagyon kedves pillanat, amikor a mögöttem lévő srácok egyszer csak meglöktek, és láttam, hogy egy pogót előkészítő kör alakul ki mögöttem. Ekkor az a gondolat jelent meg a fejemben: „Gyerekek, menjetek metál koncertre pogózni, hadd táncoljon tovább a nagypapa nyugodtan az acid technóra!” És itt számos szempontból kinevettem magam: egyrészt észrevettem, hogy a közönség egy része, legalábbis a körülöttem lévő lányok-srácok, épp csak elmúltak 18 évesek, és eléggé kívülállónak éreztem magam. Ami persze baromság, mert egy Analog Balaton-koncerten bárki otthon érezheti magát. Másrészt tudatosult bennem, hogy az előadók mennyire pontosan belőtték azt, amit nagyon tudok élvezni az elektronikus zenében: ha az általam megszokott és preferált techno felől közelítek, akkor pont nem durván öncélú veretés, ha meg bass music oldalról akkor még pont van annyira kemény a hangzásvilág, hogy meg se közelítse az unalmas tucat house langyos állóvizét.
Fogalmam nincs hogyan csinálják a srácok, de nagyon jól csinálják.
Ott és úgy szórakoztat, kapcsol ki, hogy minden szempontból töltődök. A szövegek és a Zsuffa Aba egyénisége által megteremtett atmoszféra miatt pedig lelkileg érint meg.
„Ebben a házban már csak honvágy vár
Főleg, hogy rommá gombáztál
Kattogok pont egy pornóra
A Zságer szerint ez pop nóta
Szaródik a szerelem magától
Rég lejöttem a magányról”
(Zserbógalopp)
Jó volt látni, ahogy Vörös Ákos, minden porcikájával beleélve magát a zenélésbe, ugrál, pattog, bulizik az elektronika mögött. Jó volt látni, hogy a Postbox Visual csapata ilyen atmoszférát teremtett a színpadon a vizuálok által, valamint a vetítés és a lámpák fényereje is kiegészítették egymást egy egész látvánnyá.
Okosan és szépen építették fel a koncertet,
a bevezető számok után engem már tényleg az acid technóra emlékeztető (de persze nyilván nem az…) menetig, amelyből nagyon szép kivezető szakasz következett 6363 és Szendrői Csabi vendégszereplésével. Míg előbbi bármilyen tracket a saját világa köré teker verbálisan, addig Szendrői Csabiról számomra ismét bebizonyosodott ugyanez. Ő maga „A” karakter. Ahol megjelenik, ott elszendrőicsabisodik a buli, és ettől jobb hely lesz a világ, pont.
Hiányérzet nélkül, egyébként hosszú hetek végtelen fáradtságával, de boldogan és lelkileg feltöltődve indultam haza. Beugrottam volna az éjjel-nappaliba egy levezető sörért, amit elszörpölgetek hazafelé a buszon, de pont indult a járat. Sebaj, legalább előbb hazaérek, azt hiszem, hogy lesz, aki megvár. Hiszen, mint tudjuk: „nem siet el innen senki, ha nem riasztom el” (Zserbógalopp).
Analog Balaton, iamyank, Budapest Park, 2024. május 30.
Fotók: Nagy Márton / Budapest Park
