Korunk egyik legkarizmatikusabb és legbefolyásosabb rock/metal frontembere, Corey Taylor a Slipknot és a Stone Sour után szólóprodukcióját is elhozta Magyarországra. A koncert pedig olyan volt, mint amilyen egy hozzá hasonló kaliberű zenésztől el is várható. Habár jobbára feldolgozásokkal érkezett, valójában ezek többsége is az ő hangjától válhatott korszakos, generációs himnusszá. A Corey Taylor-szólóprojekt élőben is bizonyította létjogosultságát.
Corey Taylor egy generáció meghatározó énekese, frontembere és úgy általában zenésze. Habár a könnyedebb hangvételű, modern hard rockban utazó zenekarát, a Stone Sourt hamarabb alapította, szélesebb körű ismertséghez a Slipknot frontembereként jutott. Az iowai maszkos brigád élén is bizonyította, hogy kifejezetten sokoldalú rocktorok.
A korai időszakban főleg az önsértőnek hangzó, brutálisabb vokáljaival emelkedett a nu-metal énekesek fölé.
Ha a dal úgy kívánta hörgött, visított, üvöltött, hisztérikus rohamot kapott, amivel hozta is a korszellemnek megfelelő vokáltémákat. Így természetesen a rappelést is magáévá tette. Ahogy azt illett, a Slipknot is használt ezekkel párhuzamosan dallamosabb énektémákat, de a valódi éneklés csak később vált Taylor erősségévé. Az énekesnek ugyanis be kellett látnia, hogy ha egészségesen akarja tartani a hangját, akkor a zsigeri, ösztönös kiabáláson túl technikásabbá kell válnia. Már a harmadik Slipknot lemezen hallhatóvá vált, hogy Taylor jobban kíméli a hangját, üvöltései megváltoztak, de ezzel együtt a dallamos éneklés is előtérbe került. A változás pedig, mint ahogy általában az egy zenekar életében lenni szokott, a korábbi rajongók tetszését nem nyerte el. Pláne a nemcsak a saját alzsánerén belül szélsőségesnek tartott Iowa után. Ugyanakkor a slágeresedéssel több emberhez értek el, és a Vol. 3 (The Subliminal Verses) változásainak köszönhetően is tarthatnak most ott, ahol. Lényegében a metal zene csúcsán.

Amikor pedig éppen nem a Slipknot élén turnézott vagy stúdiózott, akkor szívesen tért vissza a másabb stílust képviselő Stone Sourhöz. Második, 2006-os lemezük, a Come What(ever) May nem csak egy igazi slágergyűjtemény, de
énektudásából is többet és változatosabban mutatott meg, mint azelőtt.
Ezután több olyan időszak is akadt Taylor életében, amikor úgy tűnt, hogy a koktélról elnevezett banda vette át a főzenekar helyét a Slipknot helyett. Egy időben több lemezt adtak ki, több turnét bonyolítottak, mint a maszkos testvéreik, ám a Stone Sour 2020-ban meghatározatlan időtartamú pihenőre vonult. Taylor viszont dalszerzőként serényen dolgozott a háttérben, és bőven akadtak olyan dalai, melyek sem a Slipknothoz, sem az amúgy változatosabb dallamokban utazó Stone Sourhöz nem fértek be. Időnként még szóló akusztikus esteket is adott, ahol showmani, és szinte stand upos oldalát is megvillantotta.
Valahogy így jött létre Corey első szólólemeze, a CMFT, ahol valóban sokoldalú, zenei örökmozgó oldalát mutathatta meg. Sajnos nem mindig a jó értelemben véve volt változatos a lemez, a címadó dal videóklipjéről pedig nehéz eldönteni, hogy mennyire önironikus vagy komoly. Ugyanakkor az is látszott, hogy Taylorban rengeteg kreatív ötlet és dal rejtőzik, a lemez pedig minden esetlensége ellenére is jó szelepnek bizonyult ahhoz, hogy a Slipknot mellett szólóban is folytassa.
A 2023 szeptemberében kiadott CMF2 már egy kiegyensúlyozottabb zenei képet mutatott,
több emlékezetes, fogós, sőt, slágeres dallal. A zenei hagyatékban, az ikonikus frontemberi státuszban és a saját dalokban rejlő potenciált pedig nem volt szabad veszni hagyni, így a Taylor-szólóprojekt élő zenekarrá változott. A 2024-es európai turné pedig már Budapestet sem kerülhette el, amely állomásnak a Barba Negra Red Stage adott otthont június 5-én.

Arra már azért előzetesen lehetett számítani, hogy hiába ismert (és sokak szerint megosztó) figuráról, emblematikus énekesről van szó,
a szóló fellépése kevésbé lehet majd kelendő, mint ha mondjuk a Slipknot élén érkezne hozzánk.
Ugyanakkor a maszk mögött rejlő emberhez és a valódi kreatív alakhoz még a maszktalan, 2018-as Stone Sour koncerten sem igen kerülhetett ilyen közel a közönség. Már nem fizikai, sokkal inkább emberi mivoltában. A Barba Negra pedig, ha nem is telt csurig, de azért szép számban gyűltek össze a rockzene szerelmesei. Az este pedig meglepően családiassá és barátivá vált, amihez nem kicsit járult hozzá Taylor hatalmas személyisége.

Az estét a dán Siamese nyitotta, akik amolyan elektronikus, popos metalcore egyveleget játszanak, amiből manapság szép számmal találni a palettán. Keményebb hatásaik közt bőven kiütközött az Architects, a Bring Me The Horizon vagy a Don Broco befolyása, dallamaikban pedig az átlag europop előadókra hajaztak. A zenekart, ha más nem is, az mindenképp az emlékezetesebb bandák közé emeli, hogy hegedűt is használnak a dalaikban. Mármint nem samplerről, hanem élőben. Sajnos azonban
a Barba Negrában tompácskán megszólaló élő hangzásukhoz még ez sem tudott igazán sokat hozzáadni.
Az elektronikus döngölések, a mélyre hangolt gitárok domináltak, amiből így nehéz volt bármit is érteni. Az azonban látszott, hogy a 2022-es Five Finger Death Punch-koncert egyik előzenekarához, a Solence-hez hasonlóan van szikra a srácokban. Dalaik bárki számára befogadhatóak, széles érdeklődésre tarthatnak számot, simán fesztiválpozitív a zenéjük. Legalábbis, ha sikerül még jobban kitűnniük a tömegből, mert egyelőre könnyen elvesznek a tucatzenekarok közt.

A Siamese nagyjából háromnegyed órája és a szünet után kifejezetten pontosan érkezett Taylor intrója. A koncert pedig a CMF2 egyik legjobb dalával, a korábbi lemezhez képest meglepően agresszív, de a Stone Sour dalokra is egészen hajazó Post Traumatic Blues-zal robbant színpadra. Tökéletes koncertnyitó rockdal ez, amire ugyanúgy lehet tombolni és énekelni is, valamint remekül összefoglalja Taylor szólóprojektjének lemezeit és fellépéseit.
Egy lendületes érzelmi hullámvasút, ami a karizmatikus frontember minden oldalából villant valamit.
Punkos, dallamos, rockos, de metalos riffelést is tartalmaz, mint ahogy Taylor üvöltései és tiszta énekei is kifejezetten erősek. Ez pedig élőben sem volt másként. De lényegében az egész setlist az ő sokoldalúságát volt hivatott megmutatni. Az akusztikus hülyéskedés mellett (SpongyaBob-főcímdal) volt nemcsak akusztikusból összzenekari szívfacsarássá váló dal is a Snuff képében, de szerelmes ballada (Home) és szerelmes rádiórock (Black Eyes Blue) is. A CMF2 további jobb dalai is előkerültek. A Beyond lakossági rockja és a balladisztikus, felettébb hangulatos Midnight mellett már nagyobb mozgolódást váltott ki a punkos/sleazes We Are The Rest, ami egyszerre lehetne akár Mötley Crüe-, akár Green Day-dal is.

A Slipknot-klasszikus, Before I Forget egyszerűsített verzióját felvezetve Taylor szokásosan megcsillogtatta humorérzékét is: láthatóan a sokadik alkalommal is remekül szórakozott azon, ahogy húzza a közönség agyát a különböző helyzetekben elővezetett „mielőtt elfelejteném…” frázis ismételgetésével. Egyébként az egész koncertre jellemző volt, hogy a látottak alapján
a frontember és a zenekartagok is kifejezetten jól érzik magukat, és így egyáltalán nem tűnik haknijellegűnek a fellépés.
A könnyedebb slágerek közül kiemelkedő pillanatként érkezett a Stone Sour gigaslágere, a Through Glass, a groove-osabb betonozások közül pedig a ráadásban a 30/30-150 és a Duality is, aminél kielégítőbb zárást aligha lehet elképzelni egy Corey Taylor-koncerthez. Bár egy ilyen életművet áttekintve hiányzó darabok mindig lesznek, és ha még legalább fél órával többet játszottak volna, talán néhány bele is fért volna. Például a Spit It Out egészen rendhagyó, akusztikus country feldolgozása, a zongorás Zzyzx Road, és akár a szólólemezekről is lett volna még mit beemelni. Meg esetleg bármilyen más zenekartól származó feldolgozás is, aminek Taylor hangja sajátos ízt tud adni. Azt azonban nem lehet mondani, hogy a fellépésének ne lett volna íve. Mit íve, görbületei, meredek emelkedői és lejtői. A budapesti közönség is megkapta végre tehát a hamisítatlan Corey Taylor-élményt, aminek lehetett volna tisztább is a hangképe, de a hangulata aligha.
Corey Taylor, Europe 2024, Barba Negra, 2024. június 5.
Fotók: Bende Csaba / Barba Negra