Gubis Éva Más halak című első novelláskötete 2023-ban jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában. A szerző nagyon jól ismeri az emberi lélek működését: szövegeiben érzékenyen, mégis humorosan ad számot a karaktereiben lejátszódó lelki folyamatokról, kihívásokról. A nehéz érzések megfogalmazásának lehetőségeiről, az írói alkotás folyamatáról, a felvidéki magyarság sorsáról beszélgettünk.
KULTer.hu: Novelláidban hétköznapi, ugyanakkor feszült és a legkülönfélébb érzéseket kiváltó élethelyzeteket jelenítesz meg. Írásaid tükrözik, hogy alaposan ismered az érzelmek működését. Honnan tettél szert ennyire mély és átfogó tapasztalatra az emberi lélekkel kapcsolatban?
Tudom magamról, hogy jól, érzékenyen olvasok helyzeteket, a hozzám közel álló emberek gyakran felróják nekem, hogy túlelemzem, túlkomplikálom a megfigyeléseimet. Lehet, hogy igazuk is van. Íróként viszont ezt szabadon gyakorolhatom, és senki nem veti a szememre.
A „túlkomplikálásnál” mennyivel jobban hangzik, hogy mély és átfogó tapasztalataim vannak az emberi lélekről!
Arra, hogy miért működöm így magánemberként és íróként is, azt a magyarázatot találtam önelemzéseim során (mert ugye az önelemzést, -marcangolást is csúcsra tudja járatni az ilyen típusú ember), hogy gyerekkorom óta folyamatosan olyan helyzetekbe keveredtem – és bennük maradtam tartósan –, ahol kisebbség voltam: Szlovákiába születtem magyarnak, aztán a gimnáziumi éveimben átkerültem Magyarországra, ahol viszont nem magyar voltam, hanem szlovákiai magyar, de éltem külföldön is, ahol – mily meglepő – külföldi voltam. Lehet, hogy a nemzetiségi és nyelvi kisebbségi lét volt a kiindulópont, de valahogy sosem éreztem magam a pálya közepén, mindig csak a szélén. Voltam duci kislány fiú focicsapatban, szoprán gyenge énekhanggal, tanárgyerek a menő-züllött tinicsapatban, békítő a családi viszályban. A pálya széléről viszont jobb a rálátás – de mondok kevésbé elcsépelt focis hasonlatot: vegyük a játékelemzőket, akik a meccset visszajátszva a stúdióban színes nyilakkal és karikákkal elemzik a történteket. Hasonlóan működöm én is.
A folyamatos kívülállás élménye idült kisebbségi komplexust alakított ki bennem,
ami aztán beindította a megfelelési kényszert. Hogy megfeleljek a többségnek, a normálisnak, az átlagosnak, ahhoz folyamatosan figyelnem kellett. Érzékeny „empátiacsápokat” növesztettem: bármilyen helyzetbe, társaságba dobnak, gyorsan letapogatom az erőmezőket. Azt hiszem, a magánéletben néha hasznos, máskor átkos tulajdonságom, hogy kényszeres megfigyelő és elemző vagyok, íróként inkább hasznomra válik.

KULTer.hu: A komoly kihívásokat tartogató élethelyzetek megírása mentálisan, lelkileg biztosan nem könnyű feladat. Adja magát a kérdés, hogyan zajlik nálad az alkotás folyamata? Milyen rutint alakítottál ki, és honnan merítesz inspirációt, ha éppen megterhelőnek érzed az írást?
Rutinról nem merek beszélni egy kötet után. A Más halak anyagát nagyjából öt év terméséből válogattam, és ez alatt az öt év alatt változó életkörülmények között írtam: volt, hogy napi rendszerességgel, volt, hogy több hónap szünettel.
Ami állandó, hogy a „nagy ötletek” nem az íróasztalnál fogannak meg,
és az elakadásokon való túllendülés sem ott történik. Legtöbbször séta közben áll össze a szöveg szerkezete – ez nálam általában egy motívumváz, néhány erős mondat, aztán nagyjából belövöm, hogy ezek a szöveg mely pontján érkezzenek. A Word előtt ülni már szenvedősebb, jön a sok húzás: ilyenkor fogy el a lendületem, és húzódik el a befejezés (bár tudom, nincs kész szöveg). Ritkán dolgozom határidőre, ezért nincs, ami sürgessen. Íróműhelyekben is házalok a szövegekkel, amelyek a közös munka során jelentősen alakulnak. Ha viszont elakadok, és a műhelyezés sem lendít tovább, két módszerem van: olvasok vagy fordítok.
Olvasni ilyenkor a bevált íróimat szeretem, nem kísérletezek, nem kóstolok bele új irodalmakba.
Lehet, hogy ez szégyenteljes, de voltaképpen lopni készülök – nem konkrét szövegrészeket, és remélem, nem is írói megoldásokat, hanem leginkább lendületet: azt az érzést, hogy visz a szöveg, működik. Olyan szerzőhöz fordulok, akinek ismerem és szeretem a lendületét. A bevált „ajzó-prózáim” Örkény, Bodor, Keresztury, Szvoren.
KULTer.hu: A novellákban megjelenő karakterek sokszor rosszindulatúak, bántalmazók. A Don Beto koporsóiban a címszereplő direkt eltöri egy gyerek játékát, az 1Móz 30-ban Judit mise közben nevetgél és gúnyt űz a szertatás bizonyos elemeiből, az Ezek már más halak apafigurája egy nála jóval fiatalabb nővel alkot egy párt, az Egészen átlagos főhőséről pedig ugyan nem derül ki, pontosan mit követett el, bűnének feszültsége mégis végigvonul a novellán. A felsorolt szereplők vétségei más jellegűek és eltérő megítélésűek, de mindannyian valamilyen bűnt követnek el. Miért éppen a bűn, a bűnösség az egyik tematikai csomópontja a kötetednek? Feloldozhatóak ezek a karakterek?
Ez a felvetés számomra is új megvilágításba helyezi a karaktereimet.
A felsorolt példákat én nem érzem bűnnek, inkább emberi hibának, esendőségnek.
Szándékom szerint ezek a vétségek nem távolítják el az olvasótól a szereplőimet, sőt remélem, inkább közelebb hozzák őket. Ami kontextusából kiragadva gonoszságnak tűnhet – például hogy miért töri el egy öregember a gyerek játékát –, annak a prózám pont a hátterét igyekszik megadni, hogy a befogadó jobban értse, akár indokoltnak lássa ezeket a cselekvéseket. „Gonosztett helyett tett” – mint egy rossz Romhányi-vers.
Az Egészen átlagos című novellában más a helyzet, ott valóban főbenjáró bűnt követ el a karakter:
tömegmészárlásban bűnrészes. Az foglalkoztatott, hogyan lehet tovább élni ezek után, milyen sors vár a szereplőre. Hogy feloldozhatóak-e, az egyrészt engem nem érdekel, az a szövegen túl van, én arról már nem írok. Másrészt viszont, ha választhatok, arra szavazok, hogy ne legyenek feloldozhatóak – akkor esetleg akad még téma számomra. A feloldozásról azt hiszem, nem tudnék írni.

KULTer.hu: A kötetedet ötletes címadás jellemzi, az elnevezések sejtelmesek és rendkívül figyelemfelkeltőek, gyakran rövidítések, vagy éppen reklámszövegszerűek. Rámutatsz a magyar nyelv sajátosságaira, morfémákat emelsz ki (például a Ság című novellában), idegen nyelvekből átvett szavakat (Polly Pocket, Kone), illetve a Bibliából vett nyelvi elemeket teszel meg címnek (1Móz 30). Mennyire tudatos a sejtelmesség, rejtélyesség kialakítása?
Címadásban bizonytalan vagyok, átlagosan negyedik-hatodik változatra találom meg a jó novellacímet, a kötetcím viszont sokkal körülményesebben alakult. Egyébként a könyv egy korai munkacíme éppen a Ság volt, de ezt elvetettem,
kockázatos és inkább érzelmi alapú döntés lett volna.
A szövegből kiderül, hogy a -ság/-ség képzőpár egyikéről van szó (az Igazság vagy merészség elnevezésű játékot „Ság vagy ség”-ként rövidítő gyerekek szóhasználatából kiemelve). Azon túl, hogy a -ság toldalék éppen kellemes hanyagsággal idézi meg az igaz tőmorfémát, azért is örültem ennek a címnek, mert a szülővárosomat (Ipolyság) a helyiek csak Ságnak hívják. Nehéz volt elengednem az ötletet, de jó döntésnek bizonyult – ritkán vagyok elégedett, de a kötetcímet eltaláltnak érzem.
KULTer.hu: A kötet címe és borítója is utal arra, hogy a történeteidben többször feltűnik a hal, a víz és a tengerpart motívuma, valamint az ezekhez kapcsolódó tárgyak és szabadidős programok. Mintha a novelláidban a víz egyszerre lenne a remény, a változás, az élet és valami új kezdetének a szimbóluma, ugyanakkor az elmúlásé, a halálé is, illetve a bűn elfedésének is fontos eszköte. Számodra mit jelent a víz?
Nem programszerűen írtam a motívum köré a kötetet. Amikor a címadás és a novellák sorrendje miatt gondolkodtam a központi témán, amelyet szervezőelvvé lehet tenni, akkor tűnt fel, hogy milyen sok tó, tengerpart, hal, strand és horgász van a szövegeimben. Világéletemben vízi lény voltam, az a gyerek, akit utolsónak imádkoznak ki a medencéből. Persze a természetes vizeket még jobban szeretem – és novellában is jobban mutatnak –, de a klórszagú, kék csempés medencéknek is ugyanúgy megvan a helyük a szövegvilágomban. Mivel szeretem, így szívesen és könnyen írok vízről, vízpartról, erős atmoszférával tudom felruházni ezeket a helyszíneket, képeket.
Sokszor éppen ezért nincs is önmagán túlmutató jelentése a víznek a novelláimban: egyszerűen csak megteremti a hangulatot.
De akár van mögötte írói szándék, akár nincs, az általad felsorolt képzettársítások óhatatlanul tapadnak egy ilyen régi motívumhoz, mint a víz (hát még a hal!), és ezt nem is bánom. Az ő latorjai című szövegben például, nem tagadom, nagyon is kívántam élni a hal, az egyik legősibb keresztény szimbólum hordozta jelentésekkel.
Próbáltam magamhoz is közelebb hozni, megérteni egy hívői attitűdöt, amit irigylek:
vágyom rá, de nagyon távol áll tőlem. Az a játék is szándékos, amikor egy „vizes témájú” és borítójú könyvben Homokfészek címmel indul egy szöveg. Ebben a novellában – amely a termékenység-meddőség ellentétpár révén építkezik – éppen a víz hiánya helyez el fájó hangsúlyokat.

KULTer.hu: A víz témakörénél maradva, engem nagyon megfogott, amikor a Kone törtető és csábító üzletasszonya a céges buli után megpillantja a békés, hajnali tengerpartot. Hosszan gyönyörködik a látványban és a parton ülő horgászok nyugalmában. Ebben a történetben kiválóan kirajzolódik a nő heves életmódja és a természet nyugodtsága, szépsége közötti ellentét. Mit sugall ez a jelenet?
Végtelenül banális, de valóban azt a megnyugvást jelképezi, amit a természetben találunk, ha nagy ritkán kirántjuk a fejünket abból a kicsinyes és mesterkélten összetartott gondkupacból, amivel olyan serényen lefoglaljuk magunkat. A novellát egyébként egy érdekes álmom ihlette, ahol a szokásos üldözéses jelenetből nem riadtam fel, hanem valahogy a helsinki tengerpartra keveredtem, és a vizet bámultam (álomidőben) hosszan. Jó volt ilyen álomból ébredni, nem pedig a szokásos „üldöznek-menekülnél-nem tudsz mozdulni” érzésre. Az foglalkoztatott a Konéban, hogy össze tudom-e hangolni ezt a szövegbeli megnyugvást azzal az izgató prózapoétikai kihívással, hogy a nyugvópontot egy természeti kép adja.
Ezt pont azért tartom izgalmasnak, mert iszonyatosan elcsépelt.
Próbáltam kicsit leporolni, megforgatni ezt a természeti képet. Ne a novella elején jöjjön, tegyük a végére; továbbá azon dolgoztam, hogy mondhassak egy mai szövegben szépet – tisztán szépet, nem pedig szépet és vicceset, szépet és gúnyosat vagy szépet és szomorút – a természetről anélkül, hogy visszaküldenének a 19. századba. A Rendületlenül végén is hasonlóval próbálkozom – csak hogy lerántsam a leplet a kaptafáimról.
Ott viszont, úgy érzem, a humort és a melankóliát nem sikerült kizárnom.
KULTer.hu: Az izgalmas feszültség minden novelládban érvényesül, de másképp jelenik meg a Híahazában, mint például a már emlegetett Egészen átlagosban. Milyen írói eszközökkel tudod megteremteni a feszültséget a teljesen hétköznapinak tűnő helyzetekben is?
A novella műfajára mindig úgy tekintettem, mint aminek a párja a ballada: azokat a novellákat olvasom és írom szívesen, amelyeknél ez a párhuzam felrémlik bennem.
A sűrítés és az elhallgatás mindkét műfaj közös jellemzője.
Korábbi kérdésedben a bűnt, a bűnösséget nevezted tematikai csomópontnak a novelláimban – ezt szintén tudom kötni a novella-ballada párhuzamhoz. A ritmika és a tempó is jó feszültségkeltő eszköz, de ezekkel a fogalmakkal is inkább lírai szöveget szokás illetni, mint prózát. A próza esetében különbözik az eszköztár. Amivel az építkezést vagy komponálást érdemes elkezdeni, az a mondathossz. Több rövid mondat egymás utáni elhelyezése felgyorsítja a szöveget, míg a hosszú, körülményes mondat lassítja. Mivel a novellát ritkábban halljuk felolvasva, a hangerővel mint a szövegdinamika eszközével nem lehet számolni. Ezért az egyébként is hangsúlyos pozíciókat – a bekezdés és a szöveg első és utolsó mondatát – érdemes használni hangsúlyok elhelyezésére vagy a szöveg lehalkítására.
A bekezdés végére például tőmondatot írni olyan, mint a „forte fortissimo” a kottában.
Valahogy ezek a zenei fogalmak segítettek most ki – lehet, hogy Szvoren Edina kivetné magát az ablakon, ha ezt olvasná.

KULTer.hu: A novelláidban kiemelt szerepet kap a felvidéki magyarság sorsa. Idegennek, külföldinek érzik magukat az anyaországban, és a nyelvet is másképpen beszélik. Ennek a helyzetnek a nehézségét rendkívül érzékletesen jeleníted meg a szövegeidben. Melyek a legnagyobb kihívások, amelyeket egy külhoni magyarnak át kell élnie?
Számomra az a legnagyobb kérdés, hogy hogyan maradok meg szlovákiai magyarnak Szlovákián kívül. Hosszan tudnám persze sorolni azokat a kihívásokat, amelyek a környezetem viszonylatában érnek, de ennél jóval égetőbb, hogy magammal hogyan rendezem az ügyet. Mivel tizennégy évesen eljöttem Szlovákiából,
a szlovákiai magyar identitásom mára olyan bizonytalan, leharcolt identitás lett, ami állandó védelemre szorul,
leginkább önmagammal szemben. Rengeteg komplexus, félelem és bizonyítási vágy kötődik hozzá. Az, hogy sokat pörgök a témán, a szövegekben is lecsapódik. Ami a külhoni magyart az anyaországban érő kihívásokat illeti, a legelső trauma nekem még tinédzserként az volt, amikor szembesültem az itteni politikai polarizáltsággal. A kétezres évek közepéről beszélek, mostanra ez a polarizáltság otthonra is begyűrűzött. Csak nagy sokára értettem meg, hogy
mikor elmondom, hogy szlovákiai magyar vagyok, az az itt élőkben rögtön számomra ismeretlen konnotációkat kapcsol be:
kapásból el vagyok könyvelve hatvannégy vármegyésnek. Ez megint olyan túlkompenzációt váltott ki belőlem, hogy egyenesen úgy éreztem, nem lehetnek nemzeti érzelmeim – lehetőleg ne is beszéljek arról, hogy magyar vagyok, hogy ezek a kapcsolások ne történjenek meg. Több alkalommal megdicsértek már, hogy szépen megtanultam magyarul, én pedig szó nélkül hagytam. A másik probléma a nyelvjárásom: otthon palócul beszélek, de Magyarországon elhagyom, és egy sztenderdhez közeli nyelvváltozatban szólalok meg. Ez bonyolódott azóta, mióta a férjemmel és az itteni közeli ismerőseimmel visszaváltok a nyelvjárásomra.
Közben viszont a „köznyelvi énem” is a sajátom: olyan régóta beszélek így, hogy nem érzem átverésnek.
A szlovákiai magyaroknak szerintem további nehézség, hogy a palóc nyelvjárás presztízse igen alacsonyan van. Az irodalmi mezőben kihívást jelent még az elvárás, hogy íróként a szlovákiai magyarság témájának szószólói legyünk, ez felelősség. A beszélt nyelvváltozatom legkarakteresebb ismertetőjegyei fonetikai szinten mutatkoznak meg, de írásban lexikai és szintaktikai jegyei is vannak – ezeket részint be kell engednem a szövegeimbe, másfelől vigyáznom kell, hogy ne menjenek az érthetőség rovására.
KULTer.hu: Beszéljünk még kicsit az érzelmekről! A Híahazában tapintható a feszültség, a Szinte nincs melankolikus hangulatú, a Homokfészek reménytelenséget áraszt. Ez utóbbiban a kilátástalanságon túl a hozott családi minták is megjelennek. A nagymama mottója a „Gyerünk!”, tettrekészsége ellentétben áll a főszereplő kényszerű passzivitásával, ami a gyermekvállalás lehetetlenségéből fakad. Mit gondolsz, feloldhatók ezek a szerzett minták a sürgető nehézségeikkel együtt?
Hasonlóan gondolkodom erről, mint ahogy a bűn-tematikánál a feloldozás lehetőségéről: a szövegeimben jobbára nem dől el, hogy a karaktereknek sikerül-e kiszabadulniuk a szerzett minták jármából.
Arról írok, hogyan működtetnek bennünket az örökölt minták
– az ezeken való túllépés nem jó irányba vinné a szöveget, pont az általad kiemelt feszültség ellen dolgozna. Szegény karaktereimnek tehát se feloldozás, se feloldás nem jut részül. Hogy az olvasóim jobban látják-e a novelláimon keresztül saját terhes mintáikat, tükröt tartanak-e az írásaim, azt nem tudom, de jó érzés lenne, ha volna ilyen „haszna” a prózámnak. És hogy én tudom-e kamatoztatni az írást úgy, hogy feloldjam a mintákat, amelyek nehezítik az életemet, vagyis működik-e terápiás írásként a prózám? Az igazat megvallva, nem látok összefüggést a lelki fejlődésem és az írás között, legalábbis nem úgy, hogy jól kiírok magamból egy témát, ami nyomán aztán feloldódást, feloldozást nyerek. Az alkotás gyakorlata persze hozzátesz a lelki egészségemhez, így áttételesen pozitívan hat az egész működésemre. Ha a szövegeken túllépve válaszolom meg a kérdésed: optimista vagyok, bízom benne, hogy a minták feloldhatók.
Kínkeservesen és igen lassan, de az ember képes a változásra.
Ebben az irodalom – remélhetőleg a kötetem is – mankót tud nyújtani: nemhiába válnak egyre népszerűbbé az irodalomterápiás foglalkozások.

KULTer.hu: Vannak konkrét elképzeléseid az írói pályádat tekintve – kötetekben gondolkodsz vagy inkább spontán alkotsz? Milyen témák foglalkoztatnak, amelyekkel mindenképpen szeretnél foglalkozni?
Nincs kész koncepció a fejemben a következő kötetet illetően. A második könyv egyébként is jóval félelmetesebb dolog az elsőnél, ahogy hallom. Egyelőre örülnék, ha hosszabb kihagyás után sikerülne napi rutinná tenni az írást. Mondhatom kifogásnak, hogy gyerek mellett nem jut rá időm, de idő pont akadna, a lelkierőt nem találom. Azzal nyugtatom magam, hogy azt az időszakot élem, amikor gyűlik a téma. Rengeteg papírra vethető gondolatom van például a szülővé válásról, de az a gondom, hogy nehéz erről bármi érvényeset mondani úgy, hogy az ne legyen csontig rágott.
Az a gyanúm, hogy csupa számomra fontos és féltett tartalmat adnék ki,
ami viszont az olvasó szemében nagy valószínűséggel az érdektelen kategóriába esne. Ez pedig bizonyára fájna, sértene – tehát egyik félnek sem lenne jó. Meglátjuk, idővel érik-e bennem a téma. Korábbi válaszomból kitűnhet, hogy lenne mit írnom „szlovmagy” témában; pontosabban nem is az egész régió vagy egy népes közösség foglalkoztat, hanem inkább a kisvárosi lét, amiben felnőttem. Az én közép-európai Macondóm kevésbé egzotikus vagy mágikus, mégis a legtöbbször azon kapom magam, hogy ide térek vissza az írásaimban. Nagyon kedves tőled, hogy nem tetted fel a „novella vagy regény” kérdést, pedig novellisták esetében kötelező kör, hogy merre tovább. Maradjon ez itt a végén cliffhangernek.
A borítófotót Petróczi Réka készítette.