WUNDERLAND
“Not that final meeting
In the twilight kingdom”
T. S. Eliot: The Hollow Men
Akkoriban sokkal nehezebben kezelte az ilyesmit az egója. Nem azt, ami vele történik, amit vele megtesznek, hanem inkább azt, hogy ez részben az ő hibásságát is jelzi. És ez volt számára elviselhetetlen: talán megelőzhette volna az egészet, ha jobban csinálja, de már késő. Tehetetlennek érezte magát, és ettől lett mérhetetlenül dühös. Most inkább keserű rezignációt érez. Hogy is csinálhatta volna jobban. Számít ez?
Ez a helyzet persze nem ugyanaz a helyzet, nem ugyanígy reagálok évekkel ezelőtt, és egyáltalán, fordít a gondolaton Szerdahelyi, ha ideges vagyok, azért vagyok ideges, mert nem én tettem meg előbb. Persze ez se olyan fontos, mint amilyennek tűnik momentán. Csak jó lenne valakiben teljes mértékben megbízni, de persze megint ugyanott vagyunk: nem garantálhatom senkinek, hogy teljes mértékben megbízhat bennem. Nem a félrelépésről van szó, hanem arról, hogy nem mondanám el én se, ha megtörténik. Megkímélném tőle. És ezzel a nagy kímélettel vége is a kapcsolat bizalmi részének. Mert ha nem is érti a másik, annál jobban érzi: valami másképpen van, mint eddig. Éreztem én is, próbáltam elhessegetni. Az nem vigasz, hogy jobban tudom kezelni a féltékenységemet, mint évekkel ezelőtt.
Szerdahelyi cigire gyújt. Kavarognak benne az érzelmek, amitől mindig ideges lesz. Nincs ínyére, ha nem talál józan, biztos fogást a dolgokon – pláne saját magán. Kedve lenne betörni valamit. De minek? Vagy miért ne? Egyik se jó kérdés. És mindkettő indokolt. És minek van ma pont szerda? Kezdi úgy érezni magát, mint akit tudtán kívül rángattak bele egy rossz vígjátékba, mégis tehet róla. Aprólékos, körültekintő önelemzés, a dolgok felmérése hideg fejjel, kilépés a színről vagy a díszlet szétverése, felégetése – egyik sem segítene. Nem lehet kilépni szárazon, az érzelmeit nem tudja kikapcsolni, a dühöngés meg csak még jobban lerombolná az eleve sérült méltóságát. Csöppet sem segít, hogy közben egy tavalyi Lady Gaga megy a fejében… I stand here waiting for you to bang the gong…
Hirtelen azt érzi, legjobb lenne elfeledkezni az egészről. Meglátja magát kívülről, hogy le van akadva, és csak el kéne engedni ezt a szarrápörgetett fonalat. Meg kell állnia. Ez is mekkora hülyeség. Mintha lenne időm ilyesmire. És így, álltában, a gyűlölt város gyűlölt folyópartján azt mondja hangosan, hogy utána kicsit meg is bánja: – Hülye ribancok. – Mert, ugye, ez mégsem elegáns, sőt, a vesztesek mondanak ilyet. És ebben a pillanatban, ezzel a mondattal maga is vesztessé vált. De hát még a legdörzsöltebb, leghiggadtabb gazember se úszhatja meg, hogy egyszer, egy szerfelett borús x év borús x napjának borús x órája ne találná meg így, mintegy rámutatva: vesztes. Sőt, ha már gazember, akkor bizonyosan vesztesként indult. Hát jó, nem bánom, vesztes vagyok.
– Hülye ribancok – mondja ki újra hangosan. Persze, jó volna, ha az ember egyszer vesztes volna, és megtanulván az ő egyszeri nagy leckéjét, átavanzsálván agyafúrt gazemberbe, többé nem kellene az ő mindentudásában vesztesnek lennie. Soha. Kurvaélet. Mintha lenne időm ilyeneken gondolkodni. Úgy érzi, inni kéne valamit, valami erőset, amit évek óta nem. Megérdemelné, hogy ocsmányul lerészegedjen, mint évek óta nem. Hogy elvesszen az éjszakában, elveszítse magát, a pénzét, az iratait. Ezt érdemlik a vesztesek. És milyen jó vesztesnek lenni. Kellene valami erős zaj. I live for the applause, applause, applause… zengi a fejében Lady Gaga.
– Ești bine, băiatu’?[1] – szólal meg valaki a háta mögött. Akkor veszi észre, hogy görnyedten áll, lehajtott fejjel, két kézzel a korlátba kapaszkodva.
– Da[2] – húzza ki magát gyorsan, hogy a kérdező el is menekül. Biztos az látszik rajtam, hogy most legszívesebben ölnék. És a következő gondolatra elvigyorodik: letépni valakinek a fejét, mint egy igazi vesztes… Bezzeg régen az ember tudta a dolgát. Nem esett kétségbe marhaságokon. Ami volt, úgy volt, és kész. Manapság mindenki csak marhaságokba kapaszkodik. És a marhaságoknak megvan az a tulajdonságuk, hogy szertefoszlanak. És amikor sorra minden szertefoszlik a kezükben, megképződnek szépen a rendszer pszichopatái. Csak ölni lehet, ha minden isten meg diktátor halott. Amit nem lehet megfizetni, arra ott az ölés. A szabadság sötét oldala. Mit is tehetne egy vesztes gazember, aki olyan szabad, hogy már nem tud semmi biztosat. Újra elvigyorodik – jól nézünk ki, Szerdahelyi. Mit is mondott az a Költőgyerek? Ha sokáig nézem Istent, beül a helyére az ördög. Naigen. Valahogy így. De vajon fordítva is működik? Még egy darabig latolgatja a dolgot magában, aztán rájön, hogy unja az ördögöt is, és különben is utálja, amikor valaki szélsőségesen kezd el gondolkodni a fejében, akár ördög, akár isten. Szinte meg is verte a Költőgyereket akkor este, annyit mocskolt mindenkit a széles, mindentudó vigyorával.
Ezt nem hiszem el, bazmeg.
Ott áll előtte, mint az ördög, ugyanazzal a hülye vigyorával:
– Gyere csak, Szerdahelyi, pont jókor botlok beléd. Szívjunk el egyet a Fellegváron. – Hogyne, pont jókor. És persze, ki tudná megmondani, hogy isten vagy ördög. Vagy pont erre van szüksége, vagy pont nem. Give me that thing I love, I’ll turn the lights out.
– Jó. Menjünk – dönt gyorsan, elindulnak a folyópart mentén. Borús nap. De jó a levegő. Más esetben szereti az ilyet. Más esetben. Ez is mekkora hülyeség. Mintha volna két ugyanolyan eset. És mintha lehetne valamit mindig ugyanúgy szeretni.
– Szerinted lehet valakit mindig ugyanúgy szeretni? – teszi fel önkéntelenül a veszteshez illő kérdést, talán kényszerből, hogy megtörjön a csend.
– Honnan a faszomból tudjam én, hogy neked mit lehet?
– Úgy értem, ha telik az idő, történnek dolgok… megváltoznak az emberek, elkényelmesednek egymás mellett… – próbálja menteni a helyzetet. Költőgyerek végigméri ideiglenes társát:
– Megcsalt a csajod, Szerdahelyi? – Szerdahelyi megint elképzeli, ahogy betöri az orrát a Költőgyereknek, aztán hirtelen támad egy ötlete:
– Én csaltam meg őt – mondja. Némán mennek fel a hegyre, és kiülnek egy szikla alá. Költőgyerek tekerni kezd. Szerdahelyi nézi a várost.
– Borús egy kibaszott város – mondja, megint meggondolatlanul.
– Legalább olyan borús, mint te. De ha te csaltad meg, milyen bajod van? – Igen, ez a kérdés elkerülhetetlen volt ettől a promiszkuitás temploma előtt ódázgató kis fasztól. Rágyújt egy cigire. Mint mindig, pillanatnyi zavarában, ha időre van szüksége vagy ha várnia kell valamire.
– Nem az a baj, hogy megcsaltam, hanem az, hogy többször, ugyanazzal, és még mindig – mondja két slukk után.
– Szerelmes vagy?
– Nem hiszem. Csak félek, hogy amúgy Klárába se. Legszívesebben otthagynék mindenkit.
– Akkor hagyj ott mindenkit – hangzott az evidens válasz, lobbant a gyújtó, begyúlt a dzsoja.
– Könnyű mondani, köcsög költő.
– Szerdahelyi, Szerdahelyi, nem vagy te hülyegyerek. Tudhatnád, hogy a köcsög költőknek se könnyű. És persze a hülyegyerekeknek sem – nyögte Költőgyerek, majd kifújta a füstöt. – De te… te egy két méteres, tagbaszakadt állat vagy, aki kicsattan az egészségtől. Ráadásul még csak éppen, hogy közelít a harminchoz, egy országszerte elismert újságíró és kritikus, aki elég sármos ahhoz, hogy ne féljen attól, hogy magára marad az életben. Ma, kétezer-tizennégy április 23-án itt, egy fejlődő kelet-európai országban semmitől nem kell félned, csak önmagadtól, barátom. De téged én nem féltelek önmagadtól sem. Nincs benned annyi pokol. Te egy egyszerű ember vagy, nem vágysz extrém dolgokra, bár megvan a magadhoz való szar a fejedben. Lefogadom, hogy a vaníliaszexet szereted a legjobban. Esetleg titokban van egy vintage pornó-gyűjteményed, és ez a legszélsőségesebb dolog, ami elmondható rólad. Sőt, szerintem azt is tudod, mit is jelent igazán szeretkezni, és emiatt biztosan okosabb és boldogabb is vagy nálam. Én csak egy vékonyka testtel megáldott, nagy, büdös fasz vagyok, aki nem tudja hol a határ. Nem szerelemre vágyom, nem társra, hanem mindig arra, ami éppen elérhetetlen… De te egy kiegyensúlyozott ember vagy. Kissé talán idejétmúlt az attitűdöd, de azért szilárdan állsz a két lábadon, bármi legyen is. Ki kell buliznod magad egy kicsit, és minden rendben lesz, meglátod. Amíg lehet. Mert aztán harminc fölött már csak a bajok jönnek… Amúgy meg csak légy őszinte. Gondold végig, ami benned van, és mondd el, miért… – nagyot szív a spangliból, és mosolyogva odanyújtja Szerdahelyinek – Kérdezd meg, miért. Figyelj oda, hogy benne mi van. Mi hiányzik.
Ez is mekkora egy dzsóker, és még huszonhat sincs a szívem, gondolja Szerdahelyi, és elveszi a feléje nyújtott, füstölgő szeget. Mindketten elsüllyednek egy darabig a borús látványban.
Amikor lebukdácsolnak a hegyről, várja őket Lola, Költőgyerek aktuális szerelme, és egy másik csaj, ketten támasztják a bordó Dacia Logant.
– Ő Lia – mutatja be Lola Liát, miközben félszájjal csókolózik Költőgyerekkel. Szerdahelyi nem tartja magát prűdnek, de kicsit felfordul a gyomra. Lia mosolyog rá, és kezet nyújt. Tetszik neki, borzos haj, nagy szemek, de úgy érzi, most aligha lenne képes ismerkedni, könnyű blúz, feszes farmer, magassarkú csizma, be vagyok tépve, gondolja, és befeszül. Kényelmetlenül érzi magát, és lelépne, de túl makacs hozzá, akar valamit kezdeni a helyzettel, ha már benne van, már csak önmaga megnyugtatására is. Tudja nagyon jól, hogy ilyenkor pont hagyni kell az önérzetet, megjön az a maga idejében, de másfelől ki mondaná meg, isten vagy ördög, hogy mikor minek van ideje. És persze, minek milyen következményei lesznek. Bosszút kellene állni. Nem Klárán – az egész világon. Az összes nőn és az összes férfin, aki nem ő. Vagy pont ez az, önmagán kellene bosszút álljon. Megint fecsegnek a fejében. Kellett neki rászívni a már eleve élére fordított helyzetre.
– Szerdahelyi – mondja kurtán. Mért nem mész már innen a gecibe, Szerdahelyi, ahol nyugtod van, gondolja közben.
– Jössz velünk erdei goapartiba, Szerdahelyi? – kérdezi Lola. Még csak az hiányzik, gondolja Szerdahelyi.
– Ja – mondja –, miért ne.
Beülnek a bordó Daciába, ami nagyokat berregve elindul át a városon, át a mezőn, át az erdőn, le a nyúlüregbe. One second I’m a Koons fan, suddenly the Koons is me, énekli Lady Gaga a fejében.
Wunderland, áll színes betűkkel egy cölöpökre szögezett deszkán a tisztás bejáratánál. És még virágokat is fontak köré, beszarok, gondolja Szerdahelyi. Leül a nagy tűz mellé, és nézi, ahogy Költőgyerek, Lola és Lia beolvad a többi tág pupillájú, dülöngélő, gépritmusra trippelő, csodaországi hippi tömegébe.
– Welcome to Wunderland! – ordítja valaki román akcentussal. Szerdahelyi felfogja, hogy kijózanodott. Lobog a tűz, lobognak Wunderland ideiglenes polgárai. Színek mindenütt, tüzes ördögbotok, táncoló elfek, basszus a gyomorban, alkonyat. Minek jöttem ide? Nézi a tüzet némán, miközben besötétedik. Most aztán nézhetem, mindenki milyen önfeledten boldog, reggelig. Stuck in Wonderland until morning. With the citizens of love – arrébb húzodik, mert szinte ráesik két, önkívületben csókolózó Alice – in the hole with the fucking rabbits. Ez már egy másik véglet. Egy másik dimenzió, de az ő problémái ugyanazok, mint előtte. Kis idő múlva kiválik a tömegből Költőgyerek, és elindul felé. Némán leül, bort vesz elő, megkínálja Szerdahelyit, nézik a tűzben a végleteket.
– Én személy szerint – szólal meg Költőgyerek, miután teker egyet –, azt szeretem benned, Szerdahelyi, hogy nem foglalkozol marhaságokkal.
– Igen, mert nem szeretem, ha a marhaságok sokat foglalkoznak velem – mondja nyugodtan, mintha a tűzből olvasná. Kezdi érezni a wundert, bármi is legyen az. Meg valami olyasmit, ami ezúttal sokkal inkább megnyugtató, mint kiábrándító vagy kétségbeejtő: vesztesek és győztesek közös titkát, a fekete lyukat, ahonnan látszik, hogy plusz-mínusz; mindegy, a biztonságos zérót, ahol a helyzet egyszerre reménytelen és komoly, de nem komoly és nem reménytelen. Nevetségesen otthon érzi magát. Már-már szégyelli is. Kezd beolvadni. Költőgyerek szív még egy slukkot, és passzol.
– Fiecare cu pizda mă-sii[3] – mondja románul, és kifújja a füstöt. Ámen, gondolja Szerdahelyi, meg azt, hogy milyen jó, hogy most nincs rajta az a vigyor.
– Ce faci, Serdahei?[4] – kérdezi valaki a háta mögött. Kezet fog Rareşsel, a mindig félig csukott szemű, kalapos festőfiúval, aki leül Költőgyerek mellé. Szerdahelyi körülnéz. Körben a fák, a leparkolt autók és felvert sátrak védik a sötétség határait. Szemben, a tűzön túl van valahol a bejárat, a vigyorgó macska kézjegye, virágokkal körbefont határátkelő. Jobboldalt a tömeg, és a hatalmas, díszes hangrendszer mögött, egy kis tetőszerkezet alatt a Kártyakirálynő: nagy rasztakoronával, foszforeszkáló, királyi fegyverzetben lovagol a lemezeken, csavarja a billentyűket és hipnotizálja alattvalóit. Baloldalt a leparkolt kamion, a harci szekér és az oldalába felállított bár, szintén telerakva foszforeszkáló díszekkel. Mindenütt boszorkányok, táncosok, varázslók, elfek, nemesek, szolganépek, harcosok és tűzmesterek bukdácsolnak, szaladgálnak, elvegyülnek, éltetik a wundert. Hát legyen. A nyúl gyomrában töltjük az éjszakát. Élvezd, Szerdahelyi, gondolja, és elindul sört venni. A bár mellett kisebb tűz, fölötte üst, lecsószag. Körülötte mindenféle fotelek, kanapék, rajta a megfáradt goakatonák, némelyikük csak maga elé meredve pihen, mások hangosan horkolnak. A bárnál felnyírt hajú pultoscsaj, meg egy nagyhasú, kopasz, szakállas, teletetovált csapos. Kikér egy sört, megfordul, és nekitámaszkodik a pultnak. Figyeli egy darabig az ugrándozó tömeget.
– Szar a parti, Szerdahelyi? – áll meg mellette Lia, kezében egy üveg borral.
– Á, dehogy. Maximálisan élvezem. Én vagyok a wunderlandi voyeur. Tökéletesen felmértem a helyzetet. Maga vagyok a vigyorgó macska – és idiótán vigyorog hozzá –, az meg ott a Kártyakirálynő – mutat a DJ-re.
– Bemutassalak neki? – nevet Lia – Talán tetszeni fog az önelégült vigyorod, és felvesz inasnak.
– Nem szükséges, de kedves vagy. Én voyeurnek születtem. Vagyis vigyorgó macskának. Szeretek vigyorogni a nagy függetlenségben. Önelégülten – kacsint.
– Csak bírjad hajnalig a mesterséget, voyeurke.
– Hát, ha nem bírom, majd szólok, vedd át. Én meg beállok a sorba a wundernyulak közé, és majd kiabálok, hogy előre, szeretet polgárai! Vagymi – mondja zavartan.
– Én ugyan nem veszek át semmit tőled, te sötét fasz. De ha már nem bírod, és akarsz beszélni róla, sírhatsz a vállamon – kacsint rá ezúttal Lia.
– Mi ez a keserű tekintet, Szerdahelyi? – jelenik meg Lola.
– Ő a wunderlandi voyeurmacska – mondja Lia.
Lola végigméri: – Vagy úgy – azzal a zsebébe nyúl, kivesz egy kis dobozkát és kinyitja. Csipesszel kiemel belőle egy apró, négyzet alakú kartondarabot, és odanyújtja Szerdahelyinek. A kartondaradon egy fekete biciklin akrobatikázó, fehér alak suhan színes ruhában, a háttérben havas hegycsúcs, balra a Hold, jobbra a Nap.
– Tedd a nyelved alá, cicám. És oldódj fel vele.
Szerdahelyi érzi, hogy ezt, akár isten, akár ördög, most el kell fogadnia. Utána rögtön azt, hogy nem. Nem szeret habozni. Főleg nem a nyúl gyomrában.
– Na jó – mondja, és beteszi a nyelve alá. Lia megsimogatja az arcát:
– Cső, voyeurke. Később – és karonfogva elindulnak Lolával.
Szerdahelyi utánuk néz, egy darabig még áll ott, aztán elindul vissza a tűzhöz.
– Arăţi ca dracu’, Serdahei[5] – mondja Rareş, és megcsillan valami a félig nyitott szemében, ahogy leül mellé – Ia, bea un pic[6] – nyújtja felé a pálinkát.
– Dracu’ eşti tu. Eu sunt voyeuru’… sau luzeru’. Pula mai ştie[7] – mondja, és meghúzza.
– Keep it – veti oda Rareş, és lelép, otthagyva a pálinkájával. Szerdahelyi egyre jobban érzi a dübörgő basszust a gyomrában. Mintha valahonnan belőle ütne kifelé. Kezdi élvezni.
[1] Jól vagy, csávó?
[2] Igen.
[3] Mindenki a saját anyja picsájával. Román mondás, olyasmit jelent, hogy mindenki a maga belátása szerint éli az életét, és teszi, amit tesz, és nem a mi dolgunk, hogy ítélkezzünk felettük, nem ütjük bele az orrunkat abba, amihez semmi közünk.
[4] Mi a helyzet, Szerdahelyi?
[5] Úgy nézel ki, mint az ördög, Szerdahelyi.
[6] Tessék, igyál egy kicsit.
[7] Te vagy az ördög. Én a voyeur vagyok… vagy a lúzer. Fasz tudja már.
A szöveg második fele itt olvasható.
Borító: Unsplash
