„Két jó dolog van: az elvárt és az elfelejtett véletlen.”
Tolvaj Zoltán
Mi történik az utcán leggyakrabban? „Véletlenedik” – ez a verszárlat jutott eszembe Kemény Istvántól válaszként. A szóval, azt hiszem, a streetfotós munkája is leírható, mert nem számolhatunk mindjárt a véletlennel.
Aki fényképez, tudja, mire készül, nem véletlenül kalkulál éppen a kiszámíthatatlannal,
bár nem lehet benne biztos, hogy a kiszámíthatatlan a kezére játszik. Ahol a tudatos kapcsolatba lép a véletlennel, ott ez a kettő szövetséget köthet, vagy a közös szövedéküket látjuk a „véletlenedés” folyamatában. Egyébként nem emlékeztem a Kemény-versre (Először a végén = K. I., Hideg, 2003.) pontosan: nem tudtam, mi történhetett, mire eljutottunk az utolsó sorig, aztán láttam, a Bástya utcában félrevonulva, rákeresve, hogy Kemény a magányból indul ki („őszintén szólva életjelnek szántam” – mondja Kemény a könyvéről egy interjúban – Család, gyerekek, regény, Kultúrpart, 2008. 05. 14. Mintha maga a Hideg is magára maradt volna az ezredforduló környékén, noha több kiadást ért meg.)
Azt nem hiszem, hogy egyedül maradtam,
egyedül más… én ne tudnám?
De most nincs más senki itt.
Egy olyan éjszaka végén vagyok,
amikor minden kiderült, sorra minden,
és magam se hiszem, de végigmentem
a járható szakaszon. Először
voltam a végén. Hajnalodik.
Ezek megint a trolihangok,
ezek megint a madarak,
ez itt már megint a kékülő égbolt.
Véletlenedik.
Itt az idézet vége, miközben egyre több a jelöletlen érintkezés, mert amikor ott tartottam, ahol a vers előhívódott, de homályosan, a déjà vu szerkezetét, dinamikáját adtam vissza akaratlanul, és Vigh Levente is ebben gondolkodott. Fotóciklusaiban a szomszédos kompozíciók egymásra emlékeztetnek (vagy egy pár méterrel távolibb képre, amit elhagytunk már), de
rá kell kérdeznünk az eredetre és a megfelelésre,
ahogy a kutyát vetítjük az emberre, az embert a kutyára, vagy „újraolvasunk” egy bácsikát. „Kikérem magamnak, hogy az egyedüllétembe belekeverd valaki másét”, ő talán ezt írná bele a vendégkönyvbe, a valóságot forszírozva mint konkurenciát.
Vagy: „kímélj meg az elhatárolódástól, vagy a kikapcsolódástól, ha az nem sajátom”.
Ugyanígy egy másik képpáron: eltörölni egy arc láthatóságát más, mint felemelni az ernyőt, ha esik, vagy a nézésünk befolyásolja az időjárást? Ez már mitológia lenne.
Ugyanakkor senki nem találná a mitologizálás nyomát Vigh Leventénél, vagy ha mégis, akkor magára vessen. Ez csapda? Juhász Tibor, a kurátor jogosan említi a kizökkentést. De várjunk, akkor már az alkotói szándék, nem a véletlenek vidékén járunk, és érdekes, hogy
bár Vighnél harsánysággal nem találkozunk, az udvariatlan útbaigazítás esztétikája mégis érvényesül.
Az egymás mellé rendelések kikezdhetik például a házi kedvenc és a gazda hierarchiáját. Melyik fél viszi a másikat?
És ki kinek a talicskája? A kedvenc képpáromon a festmény pozíciójában talicska látszik, a talicska alatt az úttesten zebra, ami izgalmas rímhelyzet, a festményt az átkelés helyeként határozza meg.
Ráadásul a vászon fel is szakadt.
Nem a lehető legdrasztikusabban, de látványosan, és azok az újrakeretezések, amelyeket Vigh elér a fotók fifikás elrendezésével, éppen az értelem szakadékonyságára irányítják a figyelmet.
Igaz, a frivol felszólítás elmarad: „kedves látogató: tépd fel a képeket, csempéssz új jelentéseket a külső réteg alá, vagy fedezz fel újakat alattuk, tetszés szerint”. Itt csak annyi történik, hogy az anyag hangsúlyozza: nincs értelme reménykedni olyan jelentéstulajdonításban, amelyik nélkülözi a kontextus cseleit.
De vissza kell fordulnom:
tényleg elhagytuk-e a véletlen világát, csak azért, mert Vigh előre megfontolt szándékai meghatározóak?
Nyilván nem. Vigh visszavonul, a néző elindulhat több irányba, és talán az motiválja majd, hogy a tekintete hová vetődött legelőször. A tekintetekről – akár a motorosról, az újságról, a lóról – nem mindig tudom előre, mikor következnek.
lehull a harmat,
és ezüstjén egy pillanatra
megvillan véletlen hatalmad
– írja Baka István, és mindig tetszett, ahogy itt, a Nyár. Délután című versben (Baka István, Összegyűjtött versek, 2016.) az elcsépelt kifejezést, „a véletlen hatalmát” is ironizálja, a hatalom véletlenségére fókuszálva. Vigh Levente anyagában
a fotós hatalma, a néző hatalma folyamatosan kölcsönhatásban van azzal, ami nem kalkulálható.
Többek közt ez teszi arányossá és szerethetővé. Vigh ezzel összefüggésben írja egy pályázati anyagban, az Időzőjelek szinopszisában (ahol a korábban említett „konkurálás” szóval jellemezte valóság és fotó viszonyát): „a fotográfia az eseménytelenül ismétlődő és közömbösen szemlélt szokványos történések terepei helyett a – magukban mindig poétikai potenciált rejtő – megismételhetetlen és elszalasztható események színtereivé avathatja a mindennapok legmindennapibb helyzeteit.”
Fontos szó innen a „szalasztás”, illetve a kérdés, hogy
mit jelent elszalaszthatónak látni azt, amit egyébként – általában – nem látunk annak.
Ez az alkotás kényszerítőerejének veszélyére is figyelmeztet, persze, de egy új kényszerhelyzet szerencsésen kiemelhet minket a régiből. Ha az előbbi, mondjuk, a mindennapok első blikkre nem esztétikai összetevője, a kenyérkereset (lásd a talicskát). Például ha valakit pénzért szalasztanak, és még az is megtörtént vele, ami velem: látott a Magyar Vasúttörténeti Parkban egy szerelvényt, amire sablonnal festették fel: „szalasztani tilos”.
Végül tilos tisztázatlanul hagynom, hogy a véletlenek miért keltik azt a déjà vu érzést, amelyikkel aztán a magányhoz vezetnek. A magányhoz, ami saját homályát megőrzi, nem számolja fel a déjà vu struktúráját, ahol az eredeti, felidéződő eseményt nem kapjuk vissza teljesen. Gyűlnek,
gyűlnek a véletlenek, miközben mintha nem tartanának igényt a szándékainkra.
Mint azok a fényképezett alakok, akik Vighnél hátat fordítanak, hogy kérdéses legyen, nem a néző maradt-e egyedül. Azt üzenik, „[j]átsszál egyedül, kis majom” (Kemény István, Kis majom = K. I., Élőbeszéd, 2006.)? Ne hagyjuk! Vagy jó, de. Egy pontig nyugodtan. Aztán szavazzunk bizalmat az egyéni interpretációnk szervező erejének. Vagy – bónuszként – Roy Anderssonnak, akinek egyes filmjelenetei fotóvá merevednek, mert a tanácstalan férfiak nem mozdulnak. Töketlenkednek a szállítmánnyal a kezükben, ami akár Krisztus-kereszt is lehet. Vigh nem kifejezetten a groteszk komikummal kísérletezik Anderssonnal szemben, de a filozofikus alapállás itt is, ott is megvan.
Ha a fotó a mozgás szünetének médiuma, akkor talán azért állunk meg, hogy kérdezzünk. Lásd az Andersson-filmcímet 2014-ből: Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről. Más szóval: valószínűleg nem a filozófia kedvéért fotózunk, viszont a filozófia ilyenkor megint kap egy esélyt, bár többször előfordult, hogy lejáratta magát. De talán önhibáján kívül. Talán a kontextus idegensége tehetett erről is. Semmi baj. Köszönöm.
Elhangzott Vigh Levente Déjà vu című fotókiállításának Borsik Miklós Futárlíra című verseskötetének bemutatójával közös megnyitóján a Három Szerb Kávéházban, Budapesten, 2024. május 23-án.
A kiállítás 2024. július 10-ig megtekinthető.
