Rádiójátékokról napjainkban nemigen lehet hallani, pedig korábban, főképp a szocializmusban sokat hallgatott és népszerű műfajnak számított Magyarországon. A hatvanas években sorra születtek a rádiójátékokat szakmai szemmel is vizsgáló, dramaturgiai szempontokat, betartandó szabályokat firtató tanulmányok, és olyan neves színészek vettek részt az akkor még mindig gyerekcipőben járó kísérletezésekben, mint például Kiss Manyi, Ajtay Andor, Darvas Iván, Ruttkai Éva vagy Latinovits Zoltán.
Utóbbiak tehetségükkel hathatósan támogatták azt a műfajt, amely olykor kritikát kapott a szövegek esetleges irodalmiatlansága, illetve a színházhoz képest kevésbé érzékenyítőnek vélt tulajdonságai miatt. A ’60-’70-es években még (akár nemzetközi) rádiójáték-fesztiválokat is rendeztek, de kiadtak a rádiójáték-szövegkönyveket tartalmazó köteteket is. Készültek rádiójátékok persze később is, de már nem olyan nagy számban, illetve kevésbé váltak ismertté.
Dorsánszki Adrienn kezdeményezése ebből a szempontból is egyedi és hiánypótló. Az alkotásnak 2024. június 27-én 20 órától volt a premierje a Tilos Rádió Spanyol Inkvizíció című műsorában, ahol a hangjáték bemutatása után egy interjút is hallhattunk a három alkotóval. (A hangjáték 5:05-től hallható, míg az interjú 58:04-től kezdődik, és az Alkotás útja című műsorsávban is folytatódik.) A Vákuum című rádiójáték, mint kiderült, tulajdonképpen Dorsánszki Adrienn DLA doktori dolgozatának a része, az ahhoz csatolandó mestermunka, és
egy szerencsésen alakult művészi egymásra találás eredményeképp született meg.
Dorsánszki elmondása szerint hatással voltak rá többek között Ernie Kovacs (magyar származású amerikai komikus és színész) televíziós és rádiós munkái, és megihlették a vele készített hangjátékok is (példaként említette Dick Tracy komikus képregény-felolvasását). Mindemellett a „spoken word” műfaj is érdekelte az alkotókat, Mechiat Zina Patti Smith hatására is hivatkozott. Tavaly tavasszal egy könyvesboltban akadt Dorsánszki kezébe Mechiat Zina Álomból föl, vidékre le (Scolar Kiadó, 2023) című, akkor megjelent verseskötete, és annyira megtetszettek neki a költő írásai, hogy rögtön megkereste őt. Olyan művet tervezett létrehozni, amely a személyiségfejlődéssel foglalkozik, a projekt munkacíme sokáig A szorongás 12 szabásmintája volt. Érdekelte, hogy hang, zene és szöveg hogyan tud együtt létezni, egységes kompozíciót kiadni.
Mechiat Zina meglátása szerint a szorongást versekben valahogy meg lehet fogni, de a szorongó maga nem beszél. Ezzel az előadásmód mikéntjéhez is közelebb kerülünk: a rádiójátékban a szorongásos zavarral küzdő főszereplőnek túlnyomórészt csak kínlódó levegő után kapkodásait, zaklatott lélegzését, olykor fulladásszerű zihálását halljuk, csupán az egy órás rádiójáték vége felé szólal meg hosszabban, amikor a benne felgyülemlett feszültséget szitkozódásokban adja ki.
Szesztay Csanád elektronikus zenei kísérleteiből és Dorsánszki Adriennel közös improvizációkból áll össze a rádiójáték hangszerelése.
Szesztay elmondása szerint ez a műfaj szakmailag új volt neki, az eddigi munkáitól eltérő hozzáállást kívánt meg tőle mind technikailag, mind kreatív szempontból. Régóta birtokolt már egy egész gyűjteményt a maga által felvett vagy kikísérletezett hangokból; és ezekből az effektekből, valamint elektronikus zenei munkáiból válogatták ki a történet fordulataihoz leginkább passzolókat.
A rádiójáték kezdetén erősen pulzáló, kellőképpen nyomasztó kísérleti elektronikus zenei részletet hallhatunk, majd ezt némiképpen elsimító, szitáló eső hangjait, és közben a történetet felvezető narrációt, egy kísértetszerűen suttogó női hangon. Ebbe az összjátékba, atmoszférába simul bele a főhős szuszogása, háttérben mentőautó hangjai, majd egy többszólamra bomló, elringató dallam és ezzel egyidőben egy később is visszatérő, angol nyelvtörő ismételgetése, ugyanazon az átható női hangon. Már kész is a rémálom és a dimenzióugrás. A narráció később belső monológba vált át és előrevetíti a történet eseménysorát.
Az alkotók bátran kísérleteznek a hangulatok hullámoztatásával,
olyan kontrasztokkal, melyek elakadás nélkül váltják egymást, szünet nélkül csöppenünk bele egyik történésből a másikba. Mechiat Zina mitikusan zengő versei, amelyek a történet fonalát is tartják, izgalmas párbeszédbe keverednek azzal a női hanggal, ami gyakran ostorozza, bírálja a főszereplőt, és parancsokat is osztogat neki. Hiába az egyszereplős előadásmód (Dorsánszki mondja el az összes szöveges részt) és a kézzelfogható látvány hiánya, viszonylag gyorsan körvonalazódik bennünk, hogy az agresszív, számonkérő hangok is a főhős, Eszter gondolatainak a visszatükröződései.
A főhős napját túlnyomórészt kitevő „small talk”-ok után, amelyek kimerülnek a Glamour-napok megtárgyalásában, munkahelyi meetingekre való meghívásokban vagy nyaralások tervezgetésében – miközben néhány, a viselkedését érintő megjegyzést is hallunk –, részt vehetünk egy családi vacsorán is, ahol a beszédtémák az alkohol és a „bezzeg a testvéred” típusú megszólalások körül mozognak.
Mindegyik találkozásból az derül ki, hogy Eszter legszívesebben szabadulna a szituációból,
a körülötte állóktól, frusztrálódik, frusztrálják, bőven záporoznak rá a számonkérések, de olyan beszélgetéseket is hallunk, amelyek verbális szinten nem feltétlenül bántóak, viszont a zenei aláfestésből érezhetővé válik, hogyan csapódnak le benne. A technikai civilizációval járó, minket állandóan körülvevő hangok (Messenger üzenetek püttyögése, a Windows 7 bekapcsolózenéje, telefonok csengőhangjai, billentyűzet koppanásai, híradók beszüremlő üzenetei) a hangjátékban többször finoman sodródnak át a vízmosta part, sirályok, illetve valamiféle üveggolyók koccanásának jóval megnyugtatóbb hangjaiba, majd megint csak valami hívogató dallamba. Ez tűnik a vágyott állapotnak.
A rádiójáték végén megmarad az az érzésünk, hogy Eszterrel még sok mindennek történnie kell ahhoz, hogy ezt az ősinek, földöntúlinak érzékelhető helyszínt elérje. A történet befejezéséhez közeledve a főhős szavakba önti (az egyes szám első személyű megszólalás sokáig váratott magára), hogy a szemlélődő pozíciója mintha teljesen elveszett volna belőle; és már nem tud úgy befelé figyelni, mint ahogy az évszakok változásait (fák levelének hullása) sem veszi észre, pedig elmondása szerint ez gyerekkorában még lekötötte. Az alkotók itt némiképp mintha utat mutatnának:
vajon egy megváltoztatott látásmód, a figyelem kezdetekhez való visszaterelése jelentené a megoldást?
Nem tudjuk, viszont arra alkalmasnak tűnik a Vákuum című rádiójáték, hogy empátiát ébresszen. Alig sejthető, hogy kiben mi zajlik; melyek azok a megszólalások, viselkedések vagy hétköznapi helyzetek, amik olyan feszültséget váltanak ki belőle, hogy aztán folyamatosan inkább egy éteri, víz és homokszemek által simogatott, madarak szárnycsapásaitól lüktető, magába záródó és gömbölyödő világba utazzon, és onnan már ne akarjon visszakapcsolódni.
Kíváncsian várjuk, hogy az alkotóhármasnak milyen további munkái lesznek, készítenek-e még rádiójátékokat, annál is inkább, mivel tényleg valósnak tűnik az állítás: valaminek a hallgatása direktebb csatorna a fantáziához, a belső mozizáshoz, mint a vizuális ingerek. A hangjáték a fülhallgatón keresztül teljesen bekebelezett, először eltüntette a tévé képernyőjét, aztán az egész kézzelfogható környezetet, és olyan filmet indított el, ami színes, tapintható és részletgazdag volt, olyan nyomasztóan tudott hatni, hogy aztán egész más volt a levegőre kilépni utána.
Vákuum – hangjáték 12 felvonásban. Koncepció és rendezés: Dorsánszki Adrienn. Szöveg: Mechiat Zina. Zene: Dorsánszki Adrienn és Szesztay Csanád. Sound design: Szesztay Csanád. Tilos Rádió, 2024. június 27.
Fotók: Szesztay Csanád
