A Helikon Kiadó jóvoltából Németh Róbert fordításában, 2024 márciusban jelent meg Nick Cave és Seán O’Hagan interjúkötete, a Hit, remény és vérontás, egy izgalmas zenei-lelki utazás.
Ebben a könyvben természetesen jár-kel együtt emberi és transzcendens. Ha nem is tudunk vagy akarunk a vallás felől involválódni, a művészet olyan erejét és súlyát revelálja ez a társalgás, ami olykor a német idealizmus paradigmáját idézi fel bennem.
A könyv tehát komplex élmény. Mély élmény.
Mindez pedig olyan őszinteség és természetesség miliőjében történik, hogy semmi fellengzés, spiritizmus, sallang nem piszkolja be. Nem fanatikus ömlengést szeretnék írni, ugyanakkor már az elején tisztáznom kell, hogy Nick Cave az egyik legnagyobb élő alkotó: rocksztár, író, költő és képzőművész. Egyedülálló pályája, ha úgy tetszik, a dionüszoszi őskáoszból jutott el egy letisztult, a lélek legfinomabb rezdüléseire hangolt performanciához, és ami pláne lenyűgöző, hogy végig önazonos tudott maradni. Ennek megértéséhez is kiváló mankó ez a könyv. És nem túlzok, mikor azt mondom, megrendítő erővel bír a háromszázharminc oldalnyi dialógus.
Nick Cave már régóta nem szeret interjút adni. Barátjával, Seán O’Hagannel mégis egyfajta beszélgetőkönyvre vállalkozott. A 2020 és 2023 között zajló, jobbára hívás alapú beszélgetésekből összeálló interjúkötetben Nick Cave életútja és pályája letaglózó reflektáltsággal kerül tárgyalásra. Amennyire bölcs tud lenni Cave, annyira megmosolyogtatóan tud átkeretezni vagy makacskodni, amit egy percig sem akar leplezni.
Izgalmasan alakulnak ki és át egyes vélemények, aspektusok kérdésről-kérdésre, oldalról-oldalra.
És persze akad humor is a könyvben. Na meg sok zenét, festményt és kultúripart érintő elmélkedés, történet. Érzelmek, jelenségek, közélet – mindenki számára ismerős helyzetek (pl. karantén), emóciók (pl. szerelem), krízisek (pl. gyász). Így azt hiszem, hogy nem csak Nick Cave-rajongók tudják élvezni a produktumot. Minden emelkedettség- vagy megmondásigény nélkül végülis az élet nagy kérdései kerülnek körüljárásra, egy őszintén mesélő szubjektum története mentén személyes, hús-vér effektust nyerve.
A könyv rendkívül sokszínű: szerepet kap Nick Cave művészetfelfogása, dalai, dalszövegei, műhelytitkai, a zenekarai emberi és alkotói dinamikái, különös hangsúllyal a kultikus társakra. Cave köztudottan kemény magánélete, meghatározó tapasztalatai és mű-élményei. A koronavírus. Az épp ekkor készülő Carnage című lemez. A halál. A hit. Racionális és irracionális. A zene egyetemes nőiesedése. Az öregedés: „Igen, Seán, megöregszel és szabad leszel.” Álomfejtés. A vigasz. A cancel culture és a woke. A festészet. A kerámiaszobrászat. Az inspiráció: „a személyes káosz nem szükséges állapot, a babakocsi az előszobában éppolyan inspirációforrás”. A szerelem. A Red Hand Files:
„az volt a projekt célja, hogy megtaláljuk a nyelvet, amellyel szavakba önthetjük a gyász kínjait.”
A szeretet: „A szeretet, ami a leglényegesebb és legellentmondásosabb cselekedet, mindannyiunk felelőssége.” Mindezek tehát úgy kavarognak, hogy átfogja őket egy általánosabb horizont, mindig van egy univerzálisabb absztrakció és számtalan köznapi kapcsolódási pont. Azaz kinyílnak ezek az egyedi, felemelő, szomorú, filozofikus, hol pedig legendás dolgok és helyzetek mindenki számára. És azt hiszem, mindenki találhat benne belépési, konfrontatív, izgalmas, tanulságos, megható pontokat. Hol az élettörténet, hol a műelemzés, hol az érzelmi immerzió – valami mindig fenntartja a feszültséget, a figyelmet, műfaját tekintve szokatlanul olvasmányossá téve a korpuszt.
A könyv a kísérőszövegek és a melléklet (a könyvben magyarul idézett dalszövegek eredetijei) mellett egy későbbi, az első kiadás után készült beszélgetéssel bővült magyar nyelven is. Örülök annak is, hogy szinte egy az egyben adaptálták az eredeti kiadás vizuális megjelenését. A fordítói munkát nem tudnám kifogásolni,
persze ki tudja, hogyan beszélne Nick Cave magyarul,
így kicsit furcsa volt olvasni (korábban belekezdtem az angol verzióba), de semmiképp sem elidegenítő vagy zavaró. (Tipológiai hiba is csak egy helyen csúszott be, a 226. oldal alján a kurziválás és a tördelés is megbicsaklott egy pillanatra, de szemantikai kárt ez persze nem okoz.) A könyv hátoldalán idézett kérdés és válasz szépen összegzi az akár schilleri értelemben vett naiv aspektust, ami a válaszadó egyes pozícióiban mutatkozik (máshol pedig, ó, de szentimentális!). Idealista? Bizonyára. A vérontással mégis mindig morajlik az ősfájdalom a háttérben, mely valahogy kölcsönös feltételezésbe, iteratív és permanensen felcserélődő dinamikába kerül a hittel: „Végül is a dolog legbelső lényegét tekintve lehet, hogy a hit is csak olyan döntés, mint bármelyik másik, és talán Isten a keresés maga.” (33.)
Megmutatkozik számunkra a hit a művészetben, annak elemi hatóerejében és kitüntetett téttel bírásában. Hit valami transzcendensben, az emberek és a világ jóságában. Seán azon fáradozik, hogy valamiként betekintést nyerhessünk abba, miként jutott el Cave egyfajta átmeneti helyzetbe, hogyan tapint rá az arany középútra. A válaszadói gondolatfutamokban pedig mondhatni dekonstrukciós működések szemtanúi lehetünk, köznapi szinten kifejezésre juttatva, felmutatva azokat.
A hit sokrétű formái, rétegei, hatásai kerülnek górcső alá,
természetes lélegzetvétellel, hol fojtogató fenségként, végzetként, hol pedig felszabadító-megszabadító effektusként, a legapróbb mozzanatoktól a grandiózus vagy abszolútum felé tekintő és húzó erőként. És a kétely vagy útkeresés nem múló alakzataként.
Cave szerint „a remény a megtört szívű optimizmus.” Benne van a kötetben a remény, hogy evilági létezésünk téttel, súllyal bír, és alapvetően szépnek hivatott lenni, és abban, hogy van ezen túl is valami. Itt is érdekesen kristályosodik ki az a rezignáció, az a mélység, ami egyszerre éteri fénybe tekint, megkomponálja annak érintését, egyúttal
mélyen gyökerezik a legsötétebb lelki-tartományokban, a fájdalom nyers felforgatóerejében.
E kettősség azonban nem paradoxonként, inkább oximoronként, summázó-keretező elvként tételeződik, ahol a szintézisre már nem elegek a szavak, fogalmak, pont önfelszámoló hajlamuk miatt: még szerencse, hogy rendelkezésünkre áll a képzőművészet és a zene. Utóbbi esetén az új, Wild God című lemez eddig megjelent dalai (Wild God, Frogs, Long Dark Night) igen izgalmas anyagot ígérnek – afféle létesítő és létesülő mechanizmust, hangoltságot az utóbbi lemezek és a korábbi érák jegyeiből szöveg és zene szintjén is.
Nick Cave mitikus-metaforikus-szimbolikus-eklektikus nyelven szól hozzánk dalaiban, a könyvben bátran vállalva: nem tud és nem is akar konkrétumokat, maga is csak együtt lélegzik a keresés igényével és a rácsodálkozás, a megrendülés és a szeretet diverz, hegyeket megmozgatni képes állapotaival, fenoménjeivel („Amazed of love and amazed of pain” – Frogs). És milyen jó nekünk, hogy vannak ilyen „receptorok”, mint Nick Cave. Neki pedig milyen jó, hogy
vagyunk mi, akik arra vágyunk, hogy hitek, remények és vérontások közepette mankót adjanak nekünk ezek a dalok,
ezek a szellemi óriások. Nagyon kíváncsi leszek, hogyan csengenek össze a lelkek, többek között az övé és a Bad Seeds lelke, na meg a miénk, október 13-án a Papp László Budapest Sportarénában.
A hit, a remény és a vérontás körkörös, kiasztikus fúziójából realizálódik, manifesztálódik hát e tanulságok szerint a művészet, ami pedig az élet számára a potencialitás, a lehetőségtér, a hit kegyessége és ereje felé mutat, megment minket az életnek, és így megmenti az életet is. Ez nem nietzsche-i parafrázis akar lenni. Nick Cave mindenféle váteszi jelleg nélkül így mesél az igazán remekül kérdező Seán O’Hagannek és nekünk az élet húsbavágó, olykor persze absztraktnak tűnő problémáiról, de úgy játszik a mindannyiunk számára ismerős percepciók, érzések, kérdések billentyűin, hogy nem lehet nem elragadtatással élvezni és szeretni e dallamot.
És ha ez a dallam visszhangzik aztán az életünk során, akkor bizony célbaért ez a fúzió.
Nick Cave ennek a profán, de végtelenül tiszta és méltóságos prófétája. Nem ad direktívát, nem is revelál, elbizonytalanodik, elbizonytalanít, művészete mégis olyan szinteken jár át, hogy nem tud nem segítségként, szeretetként, reményként élni bennünk. Nagy mesélő, de zenéje elemibb szinteken lép működésbe, metafizikai foganattal. Például ezt is sikerült valamelyest megfogalmazni a könyv által, miért és hogyan hat így. És bár ez a műve – művük szavakba öntve létezik és kerül elénk, a verbalitáson túlra szegezi tekintetünk, lelki-szellemi élményre invitálva: „A zene spirituális valuta, amely semmi máshoz nem hasonlítható módon képes kivezetni az embereket a szenvedésből.” (306.)
Nick Cave, Seán O’Hagan: Hit, remény és vérontás, ford. Németh Róbert, Helikon, 2024.
Fotók: Nick Cave Facebook-oldala
